2001. július 29-e, délután öt óra. Feszült várakozással ülök az Óbudai Szent Margit kórházban. Balra mellettem egy gyönyörű, anyaságot jelképező és dicsőítő óriási szobor, a velem szembeni ajtón a felirat: "Szülőszoba. Belépni tilos!" Még zsong a fejem. Csupán néhány órája hangzott el a Magyar Rádió Vasárnapi Újság műsorának úgynevezett végeszignálja: "Elhangzott a Vasárnapi Újság. Felelős szerkesztő: Lakatos Pál." Ez volt számomra a búcsúszignál, s valamikor fél nyolc tájékán mondtam el a következő búcsúszavakat: "Már másodszor váltottak le a Vasárnapi Újság éléről. Először 1995. augusztus 24-én, még a Horn-kormány idején, másodszor pedig most, amikor Orbán Viktor kormánya van hatalmon. Egy jobbközép kormány. Furcsa egybeesés ez. Négyéves bírósági hercehurca és legfelsőbb bírósági döntés után kerültem vissza - ide - az eredeti helyemre, 1999. március elején. Azóta - irányításommal és közreműködésemmel - sorra mutattuk be ezt az átalakulásnak nevezett korrupt világot. Beszéltünk - többek között - a növényolajipar és cementipar, az egész élelmiszerfeldolgozó-ipar törvénytelen privatizációjáról. A bankok külföldi, idegen kézbe adásáról. Van olyan bank, amelyik eladásával, a kormánygaranciák teljesítése után a magyar állam, tehát a magyar adófizető polgár, összesen nyolcezer forint bevételhez jutott. És szóltunk az energiaszektor áron aluli, felelőtlen kótyavetyéjéről. Boros Imrét, az Orbán-kormány tárcanélküli miniszterét idézem, akinek magánszámításai szerint 1990 és 1998 között 14 ezer milliárd forint értékű nemzeti vagyont privatizáltak, kétes ügyletek során. Az eladások, az ajándékozgatások után 2 ezer milliárd forint vesztesége "született" az országnak. Eltűnt tehát - teljesen bűntetlenül - 16 ezer milliárd forint. Eltűnt a nemzeti vagyon. De 1998 után, az Orbán-kormány idején is hadakoznunk kellett például a MALÉV, a MAHART, a dunai flottilla és a magyar föld megtartásáért. Az utóbbi hónapokban egyre erőteljesebben éreztem, hogy ezzel a politikai hatalmat is részben bekebelező maffiózó csoporttal és a korrumpálhatókkal nem lehet szemben menetelni. Vagy ha megpróbálom, eltaposnak. Ez történt most is. Politikai nyomásgyakorlás és korrupció, ez a mostani leváltásom története.
Furcsa világ a miénk, újságíróké. Itt hatalmon lehetnek egykori és mai besúgók, alkoholisták, reklám percemberkék, akik alamizsna milliókat csúsztattak titkon, az adófelügyelet tudta nélkül, a saját zsebükbe. ÉS hatalmon maradnak a mai Heródesek és a többletpénzért lefelé taposók is. Vannak, akik most gyanúsan hallgatnak. Hallgat például a műsor fölé védernyőt ígérő Vasárnapi Újság Hallgatói Baráti Körének önjelölt vezére. Vajon kivel kötötte meg paktumát? Vannak persze, akik védenek. Legalábbis úgy tesznek, mintha védenének. Mint például tették az pénteken (2001. július 27-én, vezetői szerződésem meg nem hosszabbításának estéjén) az ATV "Nemzeti" Sajtóklubjának tagjai. Bár ne tették volna, legalábbis ilyen megalázó módon ne.
Az önök támogatását Kedves Hallgatók, aggódását, az együtt töltött vasárnap reggeleket azonban köszönöm. Most pedig - remélem csak néhány hónapra - én elhallgatok. Addig is beszéljenek, a megmaradt becsületesek mellett, a mai Heródesek és a mai Júdások is. Viszonthallásra, valamikor, valahol." A körülöttem nesztelenül lépkedő orvosok, szülészek repítenek vissza a jelenbe. Mert odabenn, az ajtók mögött a kínai származású, nálunk protestáns misszionáriusként dolgozó, angol nyelvtanár menyem vajúdik. Orvosai bíztatnak, este hat körül világra jön az unokánk.
De az én gondolataim megint máshol járnak. Időutazáson veszek részt. Édesanyám vajúdására gondolok, úgy, ahogy azt később nekem elmesélték. Nagyon hideg tél volt akkor, 1946. december 16-án. Huszonegy éves szülőanyám kérésére keresztanyám és legfiatalabb nagybátyám elindultak az ókécskei tanyavilágban gyalog a bábasszonyért. Mélyen lesütött fejjel haladtak előre, mögöttük a megtett kilométerek sokasága már, de a szél így is az arcukba hordta a havat. Süvített az arcpirító, kergetve maga előtt a királykórót. Ameddig kétágúak voltunk, addig ért a hó, mesélték nekem később. Aztén délután öt óra felé megszülettem. "Öld meg Ilka, öld meg - suttogta anyámnak a bába -, úgysem tudod felnevelni egyedül (szerelemgyerek voltam), megvesz benneteket az Isten hidege."
Hát igaz, ami igaz. Nem valami fénybe, pompába jöttem erre a világra. Egyszoba-konyhás tanyasi vályogviskó, ez volt a mi csodapalotánk. Aztán mégis fölnevelődtem. Igaz, hogy tanulhassak, minden tanév közti nyáron dolgoznom kellett. Ahogy kézbe vettük a bizonyítványt, tízéves koromtól kezdve, másnap már valahol pénzkereső lettem. Először a Gerecse-hegység tetején - merthogy közben Tatabányára költöztünk - facsemetét gondoztam, majd ahogy idősebb lettem, vált a munka egyre keményebbé. Voltam nyaranta árukihordó, vasút mellett krampácsoló, kőműveseket kiszolgáló malterhordó, s a tizennyolcadik esztendőt elhagyva szállító-bányacsillés, azaz szenet lapátoló segédmunkás Tatabánya frontfejtésein. Tanítottam pusztai iskolában, ahol egy tanterem volt csupán, s elsőtől a nyolcadikig sorjáztak a nebulók. Egymagamban tanítottam őket, a legközelebbi buszmegállótól öt kilométerre. Albérletem és iskolám között napi tíz kilométert gyalogolva vittem fel magammal a hegytetőre, Körtvélyespusztára az abc-t és az egyszeregyet. Hóban, fagyban, víznyelőkbe zuhanva. Budapest is hóval fogadott évtizedekkel később. Több évi külsőzés után 1980. december elsején lettem a Magyar Rádió belső, most már szerződött munkatársa. Hatalmas hóvihar volt azon a napon. A vonatok alig közlekedtek. Néha haladt csak át egy-egy Tatabányán. De végül mégis sikerült Pestre vergődnöm. Haza már sokkal nehezebben értem, úgy éjféltájt, hogy reggel megint induljak a bizonytalanba.
És most ismét vissza a Szent Margit kórházba, a szülőszoba elé. A várakozó csendben egy idősebb úr áll meg előttem. Néz, majd látom, felismert. Köszönök magának mindent, mondja, hallottam a reggeli segélykiáltását, a búcsúszavakat. De már nincs idő további párbeszédre, a titkokat rejtő ajtó mögött fölgyorsultak az események. Az orvos betartotta a szavát, este hatra megszületett az unokánk.
Azt mondják, a Jóisten az arra érdemesektől nemcsak elvesz, ad is nekik. Lehet, hogy én sem váltam érdemtelenné, hiszen - remélem csak rövid időre - eltűnt életem értelme, a munkám. Ám helyette ajándékot kaptam, az unokát. Isten hozott Lakatos Márk. Kínai neveden - kantoni nyelvjárásban - Ga-bo. Legyél az, amit neved magyarul jelent, családi kincs.