AZ "ÕSZIRÓZSÁS" FORRADALOM ÉS A PROLETÁRDIKTATÚRA ÁLDOZATAINAK MEGGYILKOLÁSA, LELKI ÉS TESTI MEGKÍNZÁSA
SZERKESZTETTE: OLYSÓI GABÁNYI JÁNOS

E hasonmás a Honvédelmi Sajtóvállalat 1922-es budapesti kiadása alapján készült

Elõszó.
Írta: Pekár Gyula
Az Aranylegenda nincs lezárva ... én úgy érzem, a szentek és mártírok ama hittel és önfeláldozással, jámbor csudákkal teli aranykönyve, melyet réges-régen oly ihletett kézzel kezdett volt el a tudós génuai érsek, Jacobus a Voragine, napjainkban most új lapokkal, új nevekkel szaporodik. Én úgy érzem, az az ájtatos Jacobus érsek, ha ma élne, nem habozna a pulpitusánál, hanem ékes vérpiros misszálebetûkkel a mi mártírjaink neveit is bevezetné ama glóriás lajstromba, ahol a hitért és a Petrtis petraiáért kiszenvedetteknek van az õ dicsõ helyük. Avagy nem a kétezeréves krisztusi világfundamentum merénylõ ellenségeivel keltek-e harcra a mi mártírjaink? E merénylõk a Belial, a Behemót, a Baal-ze-Buth alvilági hadnagyai voltak s kétezeréves bosszúval törlek ama Fundamentum megdöntésére, melyre e planéta kultúrája és civilizációja felépült. Ezt akarták lerombolni s ez nem sikerült nekik. Majd eljön a Jelenések új János apostola, ki egy új pathmosi hegyfokról világgá kürtöli mindezt, kiáltván: "Emberek, az Antikrisztus volt itt és vigyázzatok, az Antikrisztus visszajön! Készüljetek". Mi készülünk is, s én azt Hiszem most e percben nincs biztosítóbb védelem annál, mintha mentõl szebbre, mentõl magasabbra hantoljuk: megannyi bástyákká emeljük a mi mártírjaink sírjait. Az õ vérük cementelje e bástyákat erõsre! Szent legyen nekünk az õ emlékezetük!
Szent ... és a kisebb nemzeti körben, a mi magyar szenvedéseink tûzkörében százszorosan szent legyen ez az emlék, a nemzeti hála aureolája, lebegjen a sírbástyák felett ad saecula saeculorum. Carlyle a Hõsök kultuszát emelte magasra, mi a katakombák korára gondolva vissza, a mi mártírjaink tiszteletére esküszünk fel. Nincs történet, nincs eszme-diadal mártírok nélkül: a századok mérföldkövei mellett õk a véres fáklyák, melyek a szent rajongás lángjával messzire világítanak a lelkekbe. Szép élni a hazáért, de tudni kell meghalni is érte, sõt vannak nagy percek, mikor egyedül ily mártírhalálok biztosíthatják a haza életét ... Mért jegyzem én fel mindezt, miért hogy éppen én írom ezt az elõszót? Azt hiszem, egy jogcímem van reá csupán, az, hogy e nagy mártírok egynémelyikével együtt senyvedtem a Cserny terror-tömlöcében, én Fery Oszkár barátom, Menkina, Borhy mellett feküdtem a parlamenti rémes éjszakák alatt s e borzongató közelbõl láttam, mint születik a véres aureola a kiválasztottak homloka köré. Õk tudták, érezték; õk fõként Fery Oszkár, a Maeterlinck-féle "értesítettek közé tartoztak s minden vigaszszó ellenére elszántan készültek a végre ..
A véres év diadalmas augusztusának derekán tán én voltam az elsõ krónikása a magyar bolsevizmus e borzalmainak. Azóta az én "Pro memória" írásom óta sok könyvet adtak ki e tárgyról, könyveket, melyeket a méltó harag tán némileg részrehajlóra színez ... nem én mondom ezt, de tán mondhatnák mások, kik a fehér terror vádját fújják, holott igazában vélt fehér terror elenyészõ csekélység a való vörös borzalmakhoz képest. Mindegy, ne vitázzunk: a szubjektivizmus kora lejárt, most már a pártatlan tárgyilagosság beszéljen. Ily pártatlan krónika akar lenni a Gabányi ezredes könyve a mi mártírjainkról. Facta loquuntur: a puszta merõ tények hadd beszéljenek, azok, melyek az Aranylegenda vértanúihoz teszik méltókká a mi mártírjainkat.

Bevezetés.
A magyar nemzet szörnyû megpróbáltatások korszakát éli. Ezelõtt hét évvel reánk szakadt a világtörténelemnek legvéresebb háborúja. Északon és délen, keleten és nyugaton, Oroszország hófedte síkságain, Erdély fenyveseiben, Szerbia vad vidékein, Albánia maláriás partjain, a Karszt kietlen kövei kõzött, Tirol égbenyúló szikláin, Franciaországban és Kisázsiában egyforma hõsiességgel küzdöttek csapataink. Néma fakeresztek jelzik azokat az utakat, ahol a magyar katonák jártak. Ahol magasan és becsülettel lobogtatták szentségüket, a zászlót, mely alatt vagy gyõzni, vagy meghalni kell. És õk valóban vagy gyõztek, vagy meghaltak. A magyar katona nevéhez nem tapadt a gyávaságnak vagy a hûtlenségnek szennyfoltja! Magyar nemzetünk glóriás géniusza tisztán, tündöklõen tért vissza a borzalmas harcterek színhelyérõl ...
A háborút nem is azért vesztettük el, mert gyávák vagy hûtlenek lettünk volna. Lelketlen kalandorok ásták alá a magyar nemzetnek emberfeletti módon próbára tett energiáit. Hazug jelszókkal, soha meg nem valósítható eszmékkel harsogták tele a világot és sajnos, ezek eljutottak a legtávolabbi lövészárokba éppen úgy, mint a hegyek mélyén szunnyadó apró falvakba. A nemzet kimerült és a kalandorok magukhoz ragadták a hatalmat. Hadseregünket szétkergették. Nem volt többé, aki megvédje ezeréves határainkat. Kapzsi ellenségeink mint a hiénák a hullára, úgy rontottak reánk s napról-napra többet szakítottak el gyönyörû hazánk ezer sebtõl vérzõ testébõl ...
És ez még mind nem volt elég! A kalandorok egészen befejezték azt a játékot, melynek ára Magyarország tönkretétele volt. ökölbe szorul a kéz, ha az 1919 március 21-ikére visszagondolunk. Az internacionalista õrjöngök ezen a napon kiáltották ki az úgynevezett proletárdiktatúrát, melynek csak egy célja volt és pedig az, hogy ezer esztendõ politikai, gazdasági és kulturális vívmányait megsemmisítse. Nemzetiszínû szentháromságunkat a sárba tiporták. A magyar nemzet fenséges imája többé már nem volt hallható a templomokban. Megindult a legszemérmetlenebb osztályharc. Minden jogcím nélkül olyanok kerültek vezetõ állásokba, akiknek erre semmiféle rátermettségük sem volt. A magántulajdon szentsége megszûnt és az egyének biztonsága semmivé lett. Nemzetünk legkiválóbbjait kidobták lakásukból. Megfizetett kémekkel vették körül õket. Egyetlen egy besúgás elég volt arra, hogy legjobbjainkat orozva, éjnek idején ágyukból kirángassák és elvigyék oda, ahonnan igen sok esetben nem volt többé visszatérés ...
Ezekrõl a mártírokról emlékezem meg a következõ leírásokban. Úgy érzem, hogy mindazok a kiváló egyének, akik 1918 október 31-ike óta a két forradalom kalandorainak intézkedésére gyötrõ fogságot szenvedtek vagy szörnyûséges mártírhalált haltak, éppen úgy megérdemlik a dicsõségnek pálma-ágát, mint azok a fiaink, akik a távoli harcmezõk néma hantjai alatt álmodoznak Magyarország szebb jövõjérõl. Mert a forradalmak és a proletárdiktatúra áldozatai is hõsök voltak! Hõsök, mert kemény gerincük nem hajolt meg a nemzetközi pribékek vad ideológiája elõtt, hõsök, mert fölemelni segítették sárba tiport szentségünket, hõsök, mert titokban azon dolgoztak, hogy nemzetünk, imája ismét otthonos legyen az Isten házában. És e nemes törekvésükben kockára tették vagyonukat, családjukat, épségüket, életüket.
Mártírjaink szenvedése nem volt hiábavaló. Hõs példájuk és a magyar nemzet géniuszának fenséges alakja felébresztette fiainkat abból a lenyûgözõ letargiából, amelybe a hosszú háború és forradalmak szörnyû következményei õket temették. Az az izzó magyar nemzeti öntudat, mely a lelkek mélyén égetõ lánggal lobogott, végre is utat tört magának és kápráztató fénnyel tört fel a magasba, annál magasabbra, minél mélyebbre fojtották azt le a kommunizmus posványos szakadékaiba.
A múlt év augusztus elsõ napjaiban szenvedéseink véget értek. Háromszínû zászlóinkkal ismét játszhatott a nyári szellõ és az orgona hangjainál könnyes szemekkel énekelhettük ismét nagy Kölcseynk gyönyörû himnuszát. Mélyen szántott a sors ekevasa nemzetünk életében, de éppen azért olyan kincseket hozott felszínre, amilyenek létezésérõl talán nem is sejtettünk A nemzeti érzésnek, a törhetetlen magyar nemzeti öntudatnak acélos erejét. Az ezeréves ország történelméhez, hagyományaihoz való tiszteletnek felébredését. A haza rögeihez való görcsös ragaszkodást. A vallásnak és a tiszta erkölcsnek nagyszerû megnyilvánulásait.
Az a nemzet, amely ilyen rettenetes megpróbáltatások után is életre ébredt, nem pusztult el és nem is fog elpusztulni. Bízva bízom a magyarok Istenében, hogy hazánk ebben az új évezredben is megmutatja a világnak, hogy ereje szilárd.
De hagyjuk ezeket, Az elmúlt eseményeket megörökíti majd a történelem elfogulatlan írója, nekem nem ez a célom. Én azoknak akarok szerény emléket nyújtani, akik magyar nemzetünk újjászületését vérük hullásával és mártírhalálukkal siettették. Csak azokról emlékezem meg, akikrõl adatokat kaptam, mivel valamennyi mártírunk emlékét egy mûben megörökíteni nem is lehetne. Mert büszkén mondhatjuk sokan, nagyon sokan voltak.
Hõs mártírjaink, akiket a vörös pribékek kivégeztek, nyugodjatok békében. Nemzetünk mindig büszke lesz reátok, emléketeket elfeledni sohase fogjuk. Ti pedig, akik ugyan nagy szenvedések árán, de mégis életben maradtatok, fogadjátok az egész magyar haza forró üdvözletét és az elismerésnek soha el nem hervadó pálmáját!
Több mint két éve már, hogy a magyar alkotmányosság hajnalhasadását újból megünnepelhettük és hogy a karmaiban vörös rongyot tartó hiéna fogvicsorgatva távozott ezeréves szent földünkrõl, mindazonáltal még ma sem vagyunk képesek a bolsevizmus pusztításait teljesen áttekinteni. Százakra megy az ártatlanul meggyilkoltak száma és talán ezrekre azoké, akik a magyar nemzeti eszme szolgálatában heteken, hónapokon át lelki és testi sanyargatást szenvedtek. A gyilkosságokról fogalmat alkothatunk magunknak, ha dr. Váry Albert volt királyi fõügyésznek a budapesti büntetõtörvényszékhez intézett jelentésébõl a következõ sorokat olvassuk:
" ... Ezen a kilenc gyilkosságon kívül:
Dobsa Miklós zászlós, a két Hollán, dr. Berend Miklós orvostanár, rási Béla orvosnövendék. Fery Oszkár altábornagy, Borhy Sándor és Menkina János csendõralezredesek. Szigeti Gusztáv kereskedõ,
amelyet most letárgyaltunk, egyedül Budapesten eddig kiderített még húsz olyan gyilkosság követtetett el, ahol az áldozatok teljesen hasonló körülmények között gyilkoltattak le, mint Dobsa Miklós és társai, ezek közül nevezetesebbek: Stenczel János, Nikolényi Dezsõ, Várkonyi Bálint, Erõdi Kálmán, Lemberkovics Jenõ, a két ukrán tiszt: Effinov Grigor és Juckelsohn Isay, Bodnár Gyula, Taubinger Géza, Mildner Ferenc, a Vándori-házaspár, Hercegh Géza, Pécsi Jenõ, Ambódi János és Grosztonyi Mihály. Mindezek teljesen indok nélkül estek áldozatul a proletariátus gyûlöletének és dühének. De mennyi van még, ami eddig ki nem derült."
"Szamuely hóhércsapata s a különféle terroralakulatok ezenkívül vidéken is rettenetes gyilkosságokat követtek el. Hatvanban 4, Jászberényben 14, Szolnokon 30, Kecskemétén 9, Tiszafüreden 4, Poroszlón 7, Cegléden 11, Püspökladányban 4, Makón és Hódmezõvásárhelyen 12, Solton 14, Hartán 3, Soltvadkerten 9, Tasson 2, Dunapatajon 61. Kiskõrösön 3, Kalocsán 20, Devecseren 4, Kapuvárott 6, Csornán 9, Duna-földváron 4, Császáron 1, Pákozdon 1, Kõszegen 3, Sopronban 2, Tolnatamásiban 3 azon egyének száma, akikrõl eddig kétségtelenül megállapítást nyert, hogy ártatlanul kivégeztettek. Ezek azonban sem nem pontos, sem nem kimerítõ adatok. Az eddigi megállapítások szerint kb. 500 emberre tehetõ a proletárdiktatúra alatt a terroristák forradalmi törvényszéke által ártatlanul legyilkolt egyenek száma."
Ugyancsak dr. Váry Albert jelentése szerint legalább 15.000 bûnügy indult meg az országban bolsevista bûncselekmény címén.
Hogy -a terror milyen arányokban dolgozott a proletárdiktatúra alatt, arra jellemzõ, hogy csak a Markó-utcai fogházban 1919 március 21-tõl május 5-ig 857 politikai foglyot helyeztek cl. Május 5-ike után a politikai foglyokat inkább a parlament épületében és a Margit-körúti fogházban helyezték el.
Ezek a szörnyû adatok a legfényesebben igazolják, hogy az u. n. tanácsköztársaság vezetõi nem voltak boldogságot adó, nemes eszmék hirdetõi, hanem a saját és cinkostársaik legönzõbb érdekeibõl szövetkezett közönséges bûnösük, akik vallást, erkölcsöt, nemzetet, jogot és törvényi kigúnyolva, cinikus mosoly kíséretében, minden szabályszerû bíráskodás nélkül, egyszerû kézlegyintéssel állították a bitó alá legjobb magyarjainkat, fogságba hurcolták az ártatlanok százait, elrabolták és közprédára bocsátották szerencsétlen hazánk vagyonát s a polgárok megtakarított értékeit és ingóságait.
Ellenségeink a "fehér terror" vádjával illetnek minket és a külföldi lapokban a szemenszedett valótlanságok áradatát zúdítják reánk azért, mert a bolsevizmus embertelen bûnöseit a rendes büntetõ igazságszolgáltatás hatalmának engedtük át. Sajnos, aknamunkájuk sikerrel jár és a külföld bizalmatlansággal kíséri megtorló mûködésünket. Ennek egyik legfõbb okát abban kell keresnünk, hogy a bolsevizmus rémségeirõl teljesen elfogulatlan adatokat összefoglalva még senki sem szolgáltatott. Különösen ezt a hiányt szándékoztam pótolni és erõs a reményem, hogyha ez a könyv utat talál magának az elfogulatlan külföld közönségéhez is, akkor az ottani olvasók meg fognak gyõzõdni arról, hogy itt nincs és nem is volt "fehér terror", mivel mi csak azokat az elvetemedett gaztetteket toroljuk meg független bírói igazságszolgáltatás útján, amelyeket a "proletárdiktatúra" perverz vezetõi és félrevezetett vadállatai elkövettek.
Meleg köszönetet mondok mindazoknak, akik könyvem adatainak összegyûjtésében támogatlak. Különösen köszönöm az összes katonai és csendõrparancsnokságok, a budapesti és a pestvidéki kir. ügyészség, végül a m. kir. igazságügyminisztérium rendkívül értékes támogatását.
Gabányi ezredes.

I. RÉSZ
Meggyilkolt mártírok

BAJÁK ISTVÁN TART. HADNAGY,
FERENCZI LAJOS SZAKASZVEZETÕ, KRASsOVSZKY GYULA TANÍTÓ.
Hivatalos adatok alapján.
Devecseren 1919 május 5-én az a hír terjedi el, hogy az úgynevezett tanácskormány megbukott. Erre a hírre a devecseri iparos és földmíves polgárok elhatározták a devecseri vörösõrség lefegyverzését és a vezetõ kommunisták összefogdosását, valamint a vörösök, különösen a közeli ajkai bányászok részérõl várható támadás ellen való fegyveres ellenállást. Az ellenforradalmi mozgalom katonai vezetõjévé Baják István tartalékos hadnagyot jelölték ki, Ferenczi Lajost pedig, aki a háborúban mint szakaszvezetõ vett részt, azzal bízták meg, hogy Baják Istvánnak segítségére legyen.
A vörösõrség tagjait azután valóban lefegyverezték, a devecseri munkástanács tagjait, köztük Marton Józsefet, Szabó Istvánt és Csaplár Jánost letartóztatták és a járásbírósági fogházban elzárták.
Május 6-án a férfilakosság fegyverbíró része részint fegyverrel, legnagyobb részt azonban vasvillával és doronggal felszerelve, a vasútvonal közelében foglalt állást az ajkai bányászok részérõl várt támadás kivédése végett.
Idõközben a pápai és veszprémi. diktatúrái szervek a mozgalomról hírt vévén, mindkét helyrõl katonai erõt vezényeltek annak leverésére. Amikor a katonai erõ megérkezett és gépfegyverük a község közelében mûködni kezdett, az ellenforradalomban résztvevõk szétoszoltak, úgy hogy a vörös katonák minden ellenállás nélkül vonultak be a községbe, miközben a királyi járásbíróság épülete elõtt fegyveresen õrt álló Bõnyi Gyulát*) lelõtték.
A vörös katonák a letartóztatott kommunistákat kiszabadították és kezdetét vette a megtorlás.
Május 7-én 80 fõnyi katonaság élén megjelent Devecseren Szamuely László s az õ vezetése alatt összeült a járásbíróság épületében a magát vésztörvényszéknek nevezõ bûnszövetség, amely még ugyanezen a napon Baják Istvánt és Ferenczi Lajost a község fõterén, a róm. kath. templom ajtaja elõtt már elõre felállított akasztófán kivégeztette.
Midõn Bajáknak azt mondották a hóhérok:
Na elvtárs, lépjen az asztalra és tegye a kötelet a nyakába! A hõslelkû ifjú ezt a büszke választ adta az emberi és társadalmi méltóságokat lábbal tipró elvetemülteknek:
Semmi elvtárs! Úgy halok meg, mint fehér hadnagy! és bátran, fölemelt fõvel ment a halálba.
Május 8-án Krassovszky Gyula tanítót fogták el és ugyanott kötél útján szintén kivégezték. Végül május 14-én Somogyi Jánost a devecseri temetõben vörös katonákkal agyonlövették. Három ellenforradalmárra életfogytig tartó, háromra tizenöt évi, egyre pedig egyévi fegyházat szabtak ki. Ezenkívül még negyvenöt letartóztatott polgár ellen 2000 koronától 60.000 koronáig terjedõ s összesen 476.000 koronára rugó sarcot róttak ki s azt tõlük be is hajtották.
A vésztörvényszék rettenetes ítéleteit elsõsorban Csaplár János devecseri tanító befolyásolta. Ez az elvetemedett és vérengzõ ember Baják István és Ferenczi Lajos halálraítélésénél jelen volt. Május 7-én reggel megjelent a járásbírósági fogházban és letartóztatott ellenforradalmárok neveit egy könyvbe felírta, nevûk után jeleket tett, a megjelölteket legazemberezte, majd vöröskatonákkal ezeket és Ferenczi Lajost is megverette. Német Józsefet pedig õ maga pofozta meg. A megjelölt egyéneknek kijelentette, hogy még aznap lógni fognak és cellájukba beköpött. Több cella elõtt azt mondta:
- Büdös ganék, megdögletek máma.
Krassovszky ellen hajtóvadászatot tartott s vele, valamint az ellenforradalmároknak nevezett hazaszeretõ polgárokkal szemben letartóztatásuk után fölötte lealázó és kegyetlen módon járt el.
Krassovszky irányában táplált engesztelhetetlen gyûlöletét és alávalóságát igazolja az, hogy a községben általában nagyon kedvelt és tisztelt Krassovszkyt elfogatása után Csaplár tudtával össze-visszaverték és hogy midõn az áldozatot a vesztõhelyre vitték, oda Csaplár János saját hétéves kis fiát kézen vezetve, elkísérte és ezt a megjegyzést tette:
- No büdös, már látod az akasztófát!
Csaplár tanító, aki szörnyû tetteiért az akasztófán fejezte be életét, egyike volt a proletáruralom legtipikusabb vérengzõinek. Magasabb értelmiségû egyén volt, akinek néptanítói hivatásából is folyóan az erkölcsi törvényekkel tudnia, ismernie és nemcsak tanítania, de önmagára is alkalmaznia kellett, ezeket azonban, valamint hazája történeti múltját megtagadta akkor, amikor a minden nemes eszményt lábbal tipró, a haza fogalmát nem ismerõ, alkotmányunk és jogintézményeink erõszakos lerombolására szövetkezett kalandortársaság szolgálatába szegõdött és mellette mindvégig kitartott. Egyik áldozatát, Krassovszky Gyulát tisztán személyes bosszúból, tehát a legaljasabb indokból juttatta hóhérai kezére. Tanítói állásából kifolyólag kötelessége volt a gyermekek erkölcsi és nemzeti érzéséi ápolni és fejleszteni, ahelyett saját hétéves gyermekét a templom ajtaja elõtt fölállított akasztófa megtekintésére vezette, a hazafias szellemmel homlokegyenest ellenkezõ kommunizmus tanait annak megbuktatásáig állandóan hirdette s annak megerõsítését célzó tevékenységekben résztvett.
Csaplár János nem téveszmék által öntudatlanul tévútra vezetett ember, hanem minden nemesebb érzésbõl kivetkõzött bûntudatos gonosztevõ. Magasabb értelmisége, néptanítói állása õt a legtisztultabb erkölcsi felfogásra kötelezte s mégis az erkölcsi züllöttségnek, az aljas bosszúállásnak és a féktelen vérengzõ kegyetlenségnek borzalomkeltõ megnyilvánulását tüntetik fel bûnös ténykedései, különösen a Krassovszky Gyula esete. Csaplár Jánosból nemcsak a haza, a vallás és embertársai iránti szeretet hiányzik, de aljas lelkivilágát élénk színben tünteti fel, hogy a letartóztatott ellenforradalmárok és hozzátartozóik kétségbeejtõ aggodalmában gyönyörûséget találva, a kivégzések bekövetkezését elõre hirdette és hogy hétéves kis fiát is elvezette a templomtérre, ahol az akasztófák voltak és azokat megmutogatta. Csaplár Jánosról valóban elmondhatjuk, hogy emberi vadállat volt.

Balázs Gergely és mártírtársai.
Hivatalos adatok alapján.
A proletárdiktatúra sok olyan egyént is tévútra terelt, akikrõl ezt mûveltségük folytán alig lehetett volna föltételezni. Ezek közé tartozott dr. Márton Ferenc szolnoki törvényszéki bíró, aki mint a szolnoki- forradalmi törvényszékhez kinevezett vádbiztos hatósági jogkört bitorolt és több ártatlan embert juttatott halálra vagy sanyarú börtönre. Az elõbbiek közé tartoztak: Balázs Gergely, Mátyás István, Gedei László, Bobák Imre, Torpa Balázs, László József és Czifra János szolnoki lakosok, akiket dr. Marton Ferenc kisebb-nagyobb bûncselekmények vádja miatt forradalmi törvényszék elé állíttatott és 1919 március 31-ikén, illetve április különbözõ napjain, golyó által, kivégeztetett.

BAKONYI ANDRÁS CSENDÕR JÁRÁSÕRMESTER
ÉS CSALA BÁLINT CSENDÕRÕRMESTER,
Faczinek Nándor százados leírása alapján.
Bakonyi András csendõr járásõrmester fõfelügyelõi rendfokozattal.
Született 1874. évben Fejérmegye Vál községben, református vallású, földmíves szülõk gyermeke, 4 elemi iskolát végzett földmíves volt, 20 éves korában besorozták, a 69. gyalogezredben szolgált mint gyalogos. Katonaságtól kikerült a csendõrséghez. Nõs, 2 gyermek atyja volt.
Csala Bálint csendõrõrmester, nõtlen, róm. kath. vallású. Született 1887. évben Zalamegyében, Badacsonytornán. Földmíves szülõk gyermeke, földmíves volt. 20 éves korában besorozták. Pozsonyban szolgált a hidászoknál. 1912. évben próbacsendõr lett. 1913. évben szakaszvezetõ, 1919. év tavaszán õrmester lett.
A júniusi ellenforradalmi mozgalmak Paks községben is éreztették hatásukat, melyek következtében az ottani öttagú direktórium lemondott és a vörösõrség legnagyobb része fegyvereit otthagyva megszökött.
A fentemlített két csendõr a paksi vörösõrség parancsnoki, illetve parancsokhelyettesi állását töltötte be s mint ilyenek, a fenyegetõ rendzavarásokra való tekintettel a közbiztonság fenntartása érdekében a vörösõrség felbomlása után a községbeli férfiakból védõrséget szerveztek és az otthagyott fegyvereket ezek között kiosztották. Ez intézkedésüknek köszönhetõ, hogy az általános zûrzavarban a rend és közbiztonság mindenütt biztosítva volt.
Június 24-én Székesfehérvárról az ellenforradalmi mozgalmak elfojtására vörös csapatok jelentek meg Pakson, akik egy Aranyos György nevezetû állítólag szekszárdi kovácsmester elnöksége alatt Tánczos vádbiztossal megalakult vésztörvényszék utasításai szerint az úgynevezett ellenforradalmárokat letartóztatták.
Többek között a két csendõrõrmestert is elfogták és rettenetesen megkínozták
Kétnapi fogság után a vésztörvényszék a két csendõrt mint ellenforradalmárt golyó általi halálra ítélte, azzal vádolván õket, hogy mint a vörösõrség parancsnoka, illetve helyettese, a proletárdiktatúra érdekeit nem védték s kötelességmulasztásuk lehetõvé tette a vörösõrség felbomlását. Legnagyobb bûnüknek pedig azt rótták fel, hogy az úgynevezett fehérérzelmûeket felfegyverezték. A halálos ítéletet a vésztörvényszék ennek elnökének határozott parancsára hozta, aki ugyanis mint a szovjet-kormány teljhatalmú kormánybiztosa, a legsötétebb terrort fejtette ki.
A kivégzést június 26-ára tûzték ki. Védekezésnek helye nem volt. A szerencsétlen áldozatok hiába hangoztatták, hogy õk csak a rend fenntartása érdekében cselekedtek úgy. A vésztörvényszék hajthatatlan maradt. Látva, hogy a halál torkában vannak, a két elítélt elõadta azt az utolsó kívánságát, hogy Pakson levõ családjaiktól legalább elbúcsúzhassanak, vagy hozzájuk néhány búcsúsort intézhessenek; ezt azonban kereken megtagadták, azzal a megjegyzéssel, hogy ilyen kutyafajzat nem érdemel semmiféle könyörületet.
Azután a két csendõrõrmestert a község fõterére vezették, ahol a vésztörvényszék elnöke gúnyos mosollyal zöld asztalok mögött a község kíváncsi népe elõtt a halálos ítéletet közhírre tette. Síri csend. Egynéhány vezényszó és tizenkét fegyvercsõ irányult a fõtéren felállított két csendõr felé. "A proletárdiktatúra nevében tûz!" vezényszóra a fegyverek eldördültek s a kötelességüket hûen teljesítõ két katona a következõ pillanatban számtalan sebtõl vérezve, élettelenül a kövezetre zuhant.
A vésztörvényszék véreskezû elnöke mint aki a dolgát jól végezte a két holttestre mutatva, a néphez a következõ szavakat intézte:
Lám, így járnak mindazok, akik nem a proletárdiktatúra érdekeit szolgálják. Ezután a községre kétmillió korona hadisarcot vetett ki, melyet "24 óra alatt le kell fizetni, különben a fogvatartott 25 túsz másnap ilyenkor szintén ott a kövezeten hentereg."
Megjegyezte még a teljhatalmú kormánybiztos, hogy ezúttal a község csak nagyon simán menekült meg, ha netalán ismét ellenforradalmi mozgalmakra ragadtatná magát, az ítélet már nem lesz ily enyhe.
A két vértanú holttestét a vésztörvényszék elnökének parancsára a kövezeten hagylak közszemlére kitéve s csak a sötétség beálltával engedték elszállítani. Mialatt az áldozatok koporsója fegyveres õrök kíséretében utolsó útjára indult, hóhéraik a község vendégfogadójában cigányzene mellett javában mulattak.
Szívszorongató látvány volt e szomorú gyászmenet. Bakonyi koporsóját csak felesége kísérhette a fegyveres õrökön kívül. A szerencsétlen özvegy csak a kivégzés után értesült férje rettenetes haláláról.
Minden szertartás mellõzésével hantolták el a két derék csendõr földi maradványait a sötétség leple alatt az úgynevezett névtelenek temetõjében, ahol a Dunából kifogott ismeretlen hullák névtelen és dísztelen sírdombjai emelkedtek.
Bakonyit és Csalát méltán sorolom a vértanú-halált halt katonák közé, akik a vörös uralom alatt is csak a hivatásuknak éltek és kötelességük hû teljesítéséért esztelen hóhérok áldozatai lettek.
Szomorú vigasztalás, hogy a gyilkosokat, nevezetesen Aranyos Györgyöt és Tánczos vádbiztost utóbb halálraítéltek s az ítéletet végre is hajtották és hogy a két derék csendõr feljelentõit, Lefkovics Simon kereskedõt s Ganrer György földmívest is elérte az igazságos bosszúállás keze.
Pakson a proletárdiktatúra bukása után a gyilkosság színhelyén a meggyilkoltak iránti kegyeletbõl emlékünnepet tartottak, mely alkalommal dr. Balassa István menekült fõgimnáziumi tanár nagy hatással elszavalta a "Talpra magyart" és dr. Erdélyi Aladár jakabfalvi földbirtokos gyönyörû bestédet tartott. Egyúttal megkoszorúzták Bakonyi András sírját a paksi ref. temetõben.
BARANYAY LÁSZLÓ DR. TART. HUSZÁRFÕHADNAGY.
A m. hír. tolnai gyalogezred távbeszélõ századának jelentése.
Tudomásom szerint az 1919 júniusi ellenforradalom leverése után Tolnán dr. Baranyay László t. huszárfõhadnagy végeztetett ki. A részletek ismeretlenek elõttem, mert magamnak is az ellenforradalomban való részesség miatt el kellett menekülnöm. Hasonló sorsra jutottak Kabdebó József alezredes, Jeszenszky József õrnagy, Kan Lajos százados-lelkész, Herbert János fõhadnagy, Wittinger Ödön t. százados stb.

SARUDI BATTIK BÉLA, PIROS JENÕ,
K. MOLNÁR JÓZSEF, LAJCSÁK ISTVÁN, TELEK FEHÉR MIHÁLY
ÉS DOHY GÁBOR.
(Az abonyi áldozatok.)
Madarász Adorján fõszolgabíró leírása alapján.
1919 május 1-én még nagy vörös ünnepet tartott az abonyi direktórium, agitációs szónokok a községháza vörösrongy-"díszes" erkélyérõl üvöltötték a "Vörös Újság" vezércikkeibõl kiollózott, frázisokkal telített, lázító, nemzetrontó szónoklataikat a proletár-csõcselék ordítozó tetszése és a kirendelt kis iskolásgyermekek visítozása közepette. A becsületes hazafiak természetesen tüntetõleg távolmaradtak. Szolnok felõl erõs ágyútûz hallatszott. Hirek jöttek, hogy közelednek a felmentõ fehér- és entente-csapatok.
Május 2-án reggel már Szolnok felõl nagy sietséggel és rendetlenül menekültek a vöröskatonák tüzérség, lovasság, gyalogság Cegléd felé. A direktórium tagjai az összes exponált vörös szereplõkkel együtt kocsikra kapva, kora reggel Ceglédre menekültek. A lakosság erre egyszerre eltüntette a piros jelvényeket és a fehér és nemzeti színek jelentek meg helyettük. Á rendet. Taszáry László helyettes fõszolgabíró és Tóth Kálmán t. fõszolgabíró, az elmenekült vörösõrök hátrahagyott fegyvereivel hirtelen felfegyverzett volt nemzetõrség és azonnal megalakított polgárõrség segélyével tartották fenn. Délután 4 óra tájban egy vörös jelvényekkel "díszített" autó jött Cegléd felõl az országúton a községbe és kb. a postaépülettel egy irányban sarudi Battik Béla t. fõhadnagy a nemzetõrökkel útját állotta. Az autó, melyen kézigránátos és fegyveres 5 egyén ült, a megállás helyett tovább akart menni, sõt puskalövés is dörrent el róla, mire Battik Béla és társai tûz alá fogták az autót, a sofõrt lelõtték s a többieket õrizetbe vették.
Másnap, május 3-án hajnalban a várvavárt felmentõ sereg helyett a vörös bandák visszajöttek s a rémuralom megkezdõdött. Bosszútól lihegõ, vad terroristák több oldalról hatoltak be a községbe; elsõ dolguk volt a helybeli árulók által kezükre juttatott névsor alapján a becsületes hazafiak összefogdosása; aki tudott menekült, de meglepetésszerû megjelenésükkel sikerült a vörös martalócoknak mintegy 45 embert összefogniok, akiket a fõszolgabírói hivatalban zártak el. Teszáry László h. fõszolgabíró és elfogott társai, köztük ártatlan vértanúink: Battik Béla, Piros Jenõ, K. Molnár József itt várták a hirtelen megalakult vérbíróság ítéletét. Szamuely Tibor, a vörös zsidó fenevad kétszeri, alig 5 percnyi kihallgatás után kötélhalálra ítélte Battik Bélát. A többieknek is vérszomjas gúnnyal kilátásba helyezvén az akasztófát, átment Szolnokra újabb gyilkosságok elkövetésére.
Battik Bélát délután háromnegyed hat órakor Abonyban, a Ceglédi-úton, a postával szemben, a gyalogjáró mellé ültetett élõfa ágára akasztotta fel Stern Mózes zsidó hóhér, a csõcselék ujjongása közepette. Bátran halt meg a fiatal hõs vértanú, utálattal utasította vissza ifjú, sok reménnyel biztató élete váltságául felajánlott vöröskatonai parancsnokságot. Holttestét este 10 óráig a fán hagyták, ütlegelték, szájába cigarettát tettek, végül összes ruháit ellopták a vörös rablók.
Május 3-án a rémuralom tovább folyt. Elfogták Tóth Kálmán tb. fõszolgabírót és több társával együtt elzárták a fõszolgabírói hivatalba. Délelõtt 10 órakor kivégzést jelzõ dobszó hallatszott. Ugyanis minden kivégzéshez a proletárcsõcseléket dobszóval hívták össze. Piros Jenõt, majd utóbb K. Molnár József vértanút ítélte ekkor halálra a vérbíróság és elõbb Piros Jenõt, azután K. Molnár Józsefet ugyanarra a fára akasztotta a zsidó hóhér, amelyre Battik Bélát. A kivégzéshez kivezették Teszáry László h. fõszolgabírót is és kényszerítették, hogy a borzalmas gyilkosságot végignézze. Piros Jenõ holttestét K. Molnár József vértanúval vetették le a fáról, hogy helyébe õt akaszthassák. A vértanúk holttestei órákon keresztül az utca porában hevertek, az utcán tömegesen sétáló proletárok mulatságára. A kivégzések után a többi elfogottat hazabocsátották, de egész május végéig d. e. és d. u. jelentkezniük kellett a vérbíróságnál, ahol állandóan ki volt téve a kötél, amelyre a vértanúkat felakasztották. Május 8-án Szamuely halálvonatáról leszállították Dohy Gábor vértanút és három vöröskatona véres kínzások után agyonlõtte õt az abonyi református temetõben. Sírját is megpróbáltatták vele, hogy elég nagy lesz-e.
Július 6-án d. e. A 12 órakor a lázadó bihari vörös vasasok megfélemlítése céljából Beliczey Tibor földbirtokos kertjében golyó által kivégezték Lajcsák István és Telek Fehér Mihály vértanúkat.
Sarudi Battik Béla elõkelõ nemes földbirtokos-család utolsó férfisarja (fivére Miklós az orosz harctéren hõsi halált halt) mint orvosnövendék orvosi szolgálatot teljesített a harctéren. Rendkívüli izomereje és hõsiessége képessé tette arra, hogy a sebesülteket a harcvonalból ölében hordja a kötözõ-helyre; késõbb kérte a harcvonalba helyezését és mint hadnagy, majd fõhadnagy több vitézségi kitüntetésben részesült. Vértanúhalált kellett halnia, mert a bátor fiatal hõs mindent magára vállalt a vörös pribék elõtt, hogy ezzel a vele együtt elfogott családos embereket megmentse. Könnyûszerrel elmenekülhetett volna és szabadulhatott volna a vérítélet elõl; ehelyett Abonyban maradt és elvállalta, hogy õ szervezte az ellenforradalmat és hogy õ lõtte le a sofõrt.
Piros Jenõ 37 éves kereskedõ résztvett a világháborúban, derék hazafi, aki az elfoglalt autón átment Szolnokra s onnét hozott fegyvert és muníciót az ellenforradalom céljaira. Ezért kellett meghalnia!
K. Molnár József 36 éves földmíves elfogatása után 15 perc múlva már felakasztották. Bûne az volt, hogy a proletárdiktatúrát a piactéren bátran gyalázta. Feleségét, azalatt, míg háborúban volt, elvesztvén, 3 kis árvát hagyott maga után, akik nagyanyjuk gondozása alatt minden vagyon nélkül maradtak hátra.
Lajcsák István 59 éves sertéskereskedõ és Telek Fehér Mihály 49 éves földmíves, lelkes fehérérzelmû hazafiak, az autó vörös banditáinak letartóztatásában segítettek a nemzetõröknek. Ezért elõször 14-14 évi kényszermunkára ítélték õket a vörös gazemberek, majd, hogy saját lázongó vöröskatonáikat ezzel megfélemlítsék, a börtönbõl a vesztõhelyre vitték a vörös pribékek.
Dohy Gábor 44 éves jákóhalmi jegyzõt, t. hadnagyot, aki Erdélybõl az oláhok elõl menekült és aki Jákóhalmán mint h. jegyzõ alkalmaztatott, azért ítélték halálra, mert Jákóhalmán kitûzte a fehér és nemzetiszínû zászlókat és szervezte az ellenforradalmat.
Tovább is folyt volna a vérengzés, de Budapestrõl, állítólag az entente nyomása következtében, beszüntették a további kivégzéseket; más alakban azonban tovább gyötörték a lakosságot, Tanult úriembereket, tisztviselõket, köztük a két fõszolgabírót, Teszáry László helyettes és Tolth Kálmán tb. fõszolgabírót is, hazafias iparosokat, kereskedõkéi vörösõrökkel átkísértették árvíz-elleni védekezéshez Szolnokra s ott nappal és éjjel a románok állandó ágyútüzelése mellett partvédelmi kubik-munkát kellett végezniök. A munkára kényszerítettek közül a román gránátlövés következtében egy haláleset és több sebesülés is történt. Úrinõket gazdaságokba répakapálásra rendeltek ki. Így õrjöngtek a vörös haramiák 1919 augusztus 2-ig, amikor a vörös uralom megszûnt.
BÁTHORY GYÕZÕ ÉS MÁRTÍR-TÁRSAI. Hivatalos adatok alapján.
A proletárdiktatúra még csak egy hónapos volt, de mar ekkor a magyar vérnek egész tengere tapadt Szamuely Tibor és cinkostársai kezeihez. Nemcsak a fõvárosban, hanem a vidéken is egyre-másra szedték áldozataikat. Cegléden 1919 április utolsó napjai és május 20-ika közt Báthory Gyõzõ, Brachler József, Buday József, Unghváry József és még három ismeretlen egyén került a forradalmi törvényszék elé, mely a szerencsétlen áldozatokat halálraítélték és az ítélet kihirdetése után õket a terror-katonák a Csengettyûs-temetõben és a cegléd-újvárosi temetõben agyonlõtték.

BERECZKY DÁVID CSENDÕRÕRMESTER
A brassói m. kir. csendõrkerületi parancsnokság jelentése.
A brassói kerület dévai szárnyának anyakönyvi állományába tartozott Bereczky Dávid õrmestert 1919 augusztus 10-én a miskolci kerület egri szárny feldebrõi õrsre osztották be, ahol akkor volt folyamatban a kommunisták összeszedése. Augusztus 13-án Bereczki Dávid õrmester és Rácz István csendõrbõl álló járõr azzal a meghagyással vezényeltetett szolgálatba, hogy a szökésben volt Lukács Imre feldebrõi volt kommunistavezér és úgynevezett direktóriumi elnököt figyelje, hazatérése eseten fogja el és az õrsre kísérje be. Az õrs többi legénysége Verpelét községben foganatosította az elfogásokat.
A járõr este 9 óra tájban észlelte, hogy Lukács Imre hazatért a lakására. Ekkor Bereczki egy községi közeggel ott megjelent, azonban Lukácsnak nejétõl azt a felvilágosítást kapta, hogy férje nincs odahaza. Errõl való meggyõzõdés végett a járõr a lakásba ment s a gyanúsított neje által kezében tartott lámpa mellett a lakás utca felõli szobáját eredmény nélkül átkutatta: innen Bereczki a konyhán át a hátsó szobába nyitott be. Ebben a pillanatban a helyiségben tartózkodó Lukács kommunista Mannlicher-fegyverrel rálõtt. Bereczki szívén találva, azonnal meghalt. Gyanúsított felhasználva azt az idõt, míg Rácz csendõr segélyért szaladt, megszökött.
Bereczki õrmester hulláját augusztus 15-én bajtársai és a lakosság nagy részvéte mellett a feldebrõi temetõben eltemették. Tiszti elöljárói, bajtársai és Feldebrõ község lakossága áldozatkészségébõl sírjára díszes emléket állítottak.
A derék altiszt apácai születésû (Brassó-m.) nõtlen egyén volt, a csendõrségnél 10 évet, ebbõl a harctéren 3 évet töltött. Királya 2. osztályú ezüst vitézségi éremmel, a koronás ezüst érdemkereszttel, a Károly-csapatkereszttel és a sebesülési éremmel tüntette ki.

DR. BEREND MIKLÓS ORVOSTANÁR.
Hivatalos adatok alapján.
Az 1919. évi június 24-én délután 4 óra tájban dr. Berend Miklós orvos, egyetemi magántanár, beteglátogatás céljából eltávozott a lakásáról. Alig tett néhány lépést, megpillantotta a nemzetiszínû lobogó alatt a Dunán megjelenõ monitorokat, amelyek a Hungária-szállóra, az úgynevezett szovjetházra irányított ágyúlövésekkel jelt adtak az ellenforradalom kitörésére. Dr. Berend szívében tele lelkesedéssel hazafutott a lakására, íróasztala fiókjából mintegy 14.000 korona kékpénzt és 20 30.000 korona fehérpénzt magához véve, azt mondotta feleségének:
Nézd, feltámadt Magyarország! S az íróasztaláról magához vett kisebb forgópisztolyt szintén zsebretéve, elrohant a lakásáról. Az utcán elõvette zsebkendõjét, azt a monitorok felé lobogtatva és "éljen Magyarország", "le a szovjettel", "le Kun Bélával" kiáltások között a Mária Valéria-utcán át a szovjetház felé futott. A Hungária palotaõrsége, 1015 talpig felfegyverzett terrorista és néhány vörösõr már akkor az utcán voltak, megszállták és egyes helyeken gépfegyverekkel állták el az utcakeresztezéseket, sõt az egyik szemtanú vallomása szerint kézifegyvereikbõl izgatottan lövöldöztek a közeli házak ablakai felé. A terroristák észrevevén a feléjük futó dr. Berend Miklóst, rászegezték fegyvereiket és rákiáltottak, hogy álljon meg. Dr. Berend Miklós egy pillanatra meg is állott, majd megfordulván, visszafelé, vagyis a Petõfi-tér felé kezdett szaladni. Közben észrevette, hogy néhány terrorista üldözi, visszanézett, miközben egy lámpaoszlopba ütközve elesett. A földrõl nyomban felugrott és folytatni akarta az útját, zsebébe nyúlt, hogy revolverét a védelmére elõrántsa, erre azonban már nem volt ideje, mert ebben a pillanatban több terrorista, közöttük Lobi Mór, Steiger János, továbbá Rosen Antal és Alexandrovszky Leó különbözõ irányokból kisebb-nagyobb távolságból lõfegyvereikkel rálõttek dr. Berend tanárra, ki egy vagy két lövéstõl találva a földre esett.
Amint a megsebesített ember felült az úton, abban a pillanatban odaérkezett a Mária Valéria-utca és Türr István-utca sarkához autóján Cserny József, a terroristák parancsnoka, átvette a vezénylést, intézkedett és valami parancsot adott le a vele jött Schön Bélának, aki leugorva az autóról, odaszaladt a földön ülõ dr. Berend Miklóshoz s közvetlen közelrõl ráirányított fegyverébõl háromszor rálõtt. A lövések után dr. Berend tanár holtan terült el a járdán. Schön Béla azután elvette a leterített áldozattól annak revolverét s úgy õ, mint a többiek ott hagyták heverni az út közepén a világszerte híres orvostanárnak vérzõ tetemét. Beállván az esti sötétség, az idõközben elhalt Engländer Fülöpnek, az Országház gondnokának a rendeletére ismeretlen terroristák dr. Berend Miklóst megmotozták és kifosztották, elvették aranyóráját, aranyláncát, ezüstfejû botját, bõrtárcáját, melyben 14.000 korona kékpénz és 2030.000 korona fehérpénz volt. Lõbl Mór terrorista lehúzta annak mindkét cipõjét, azután a holttestet Lõbl Mór, Weisz József, Rosen Antal és Trailla György együttesen a Dunához vonszolták és a Petõfi-tér táján beledobták a vízbe.
Lõbl Mór a rablott cipõket másnap egy pár bakancsért elcserélte egyik terrorista társával, az órát, láncot, botot, a kékpénzt és fehérpénzt Engländer Fülöp vette magához azon a címen, hogy letétnek be fogja szolgáltatni, ezt azonban nem tette, mert az órát, a láncot és a botot a házkutatás alkalmával nála megtalálták, a 14.000 korona kékpénz az õ kezén nyomtalanul eltûnt, a fehérpénzbõl pedig csupán 23 darab 200 koronást adott át Papp Sándornak, Cserny József helyettesének, közölve vele azt, hogy ezt a pénzt dr. Berend Miklós tanártól vették el és hogy a hiányzó 2 darab 200 koronásból vacsorát fizetett a hõstettet végzõ terrorkatonák részére. Papp Sándor közölve az Engländer által elmondottakat, a 23 darab 200 koronást Cserny Józsefnek adta át, aki azt állítása szerint a többi "hivatalos" pénzt közé tette.
Dr. Berend Miklós holttestét 14 nap múlva fogták ki a Dunából. A boncolásról felvett jegyzõkönyv, valamint a fõtárgyaláson kihallgatott dr. Gyulai Elemér boncoló törvényszék orvosnak a véleménye szerint a hullán 3 lövési sérülés találtatott, melyek közül az egyik a nyak hátsó részén hatolt be, a gerincagyat szétroncsolta és feltétlenül halálos volt.
Ezért és a többi szörnyû tettükért Lõbl Mór és Steiger János terroristák halállal bûnhõdtek; a többi tettesek megszöktek és így kivonták magukat az igazságszolgáltatás sújtó keze alól.

BERNÁT FERENC KALOCSAI FUVAROS ÉS FÖLDESGAZDA FIA
Atyjának vallomása.
Kohn és Kovács bejöttek a lakásunkba, az egyik odavágta a feleségemet, nagy dühösen kocsira löktek bennünket; én az öregebbik fiammal bent ültem a kocsiban, a másik fiam a bakon. A vörösök mind azt hajtogatták:
Jó lett volna a Somogyi Bertát paprikásra aprítani.
Amikor a törvényszékre értünk, már voltak ott 90 vagy 100-an, a fiamat vették elõször sorra. Szamuely ítélkezett, én a szomszéd szobában hallgatóztam, nem igen hagyták szóhoz jutni szegényt, hamarosan halálraítéltek és elvezették. Úgy hallottam, ez volt a hatodik halálraítélt, õt perc múlva másik fiamra került a sor, akit 10 percig vallattak, azután engem szólítottak be.
No gyere be, vén disznói Szerencsém volt, néhány kérdés után, hogy mennyi vetésem van és mennyi földem, elbocsátották. Kimegyek az utcára, rámkiált egy vörösõr:
Eriggy te vén disznó, válaszd ki a fiadat, ott lóg a berkenyefán!
Csakugyan ott lógott szegény a jezsuita-templom elõtt, felkötve a berkenyefára, majd megszakadt a szívem bánatomban. Este a zsidó Varga fiát a háta mögé kötötték, ugyanarra a fára. Már vagy 8-an lógtak akkor, köztük Bódi intézõ is. A fiamról is mindent leszedtek, egy ingben, egy gatyában dobták a közös gödörbe, csak egy piszkos újságpapirost borítottak az arcára.

BERNICZAY ALADÁR, SZABÓ MÁRTON és VARGA DEZSÕ
Hivatalos adatok alapján.
Az átkos emlékû proletárdiktatúra áldozatai között sokan vannak olyanok, akiknek meggyilkolásáról nincs sok értesülésünk. Ezek közé tartoznak: Berniczay Aladár, Szabó Márton és Varga Dezsõ János esztergomi lakosok is, akiket Esztergomban 1919 június elején néhány vöröskatona agyonlõtt. Jellemzi a gyilkosok elvetemedettségét, hogy midõn már az áldozatok vérükben feküdtek, egy Schmieder Lénárd nevû gépmunkás, vöröskatona, odalépett hozzájuk és mindegyiknek újból halántékába lõtt ...

BERTA PÁL, MADARÁSZ JÓZSEF, HÖRIG IMRE
Hivatalos adatok alapján.
Az 1919. év május 31-én Tolnatamási községben ellenforradalom tört ki, amelyrõl Szabó Gáspár géplakatos Kun Béla külügyi népbiztostól telefonon utasítást kapott, hogy az ellenforradalom letörésére azonnal fegyveres erõvel szálljon ki Tolnatamásiba. Szabó a parancs értelmében a rendelkezésre álló veszprémi vörösõrséget összegyûjtötte, vasútra ült és június 1-én reggel 5 óra tájban Tolnatamásira meg is érkezett. Már útjában arról beszélt, hogy az ellenforradalmat elfojtja és akasztás nélkül haza nem jön. Magával vitte Simon vádbiztost, hogy a vésztörvényszékei nyomban megalakíthassa és megengedte azt is, hogy Kákics vörösõr útközben több helyen leszálljon és az akasztásra kötelet szerezzen. Tolnatamásin megérkezése után a még szabadon levõ ellenforradalmárokat összeszedette, kihallgatásukhoz Próder László és Simon Antallal nyomban hozzáfogott, az elfogottakat fegyverrel és kézzel ütötte, verte, aki pedig nem vallott neki kedvezõen, azt "gondolkodóba", kínzó-szobába küldötte, ahol véresre verték.
Délelõtt 10 óra felé a szekszárdi forradalmi törvényszék tagjai, nevezetesen Aranyosi György és társai megérkezvén, követelték a területi illetékesség hangoztatásával, hogy Szabó Gáspár az ítélkezés jogát adja ál nekik, õ azonban ettõl vonakodott és csak hosszas, majdnem tettleges vitatkozás után engedte át az elfogottak feletti ítélkezés jogát Aranyosinak és társainak, de csak azzal a kikötéssel, hogy az ítélet hozatalához õt is meghívják. Még a délelõtt folyamán összeült a vésztörvényszék s az elfogottak közül Berta Pált, Madarász Józsefet és Hörig Imrét-kötél általi halálra ítélte és az ítéletet délután végre is hajtatta.
Szabó Gáspár, aki a borzalmas bûntettek nagy sorozatát követte el, halálraítéltetvén, kivégeztetett.