„Vedd el egy nép múltját és azt teszel vele, amit akarsz”! Ennél cinikusabban nem lehet megfogalmazni azt az alattomosságot, amelyet Talleyrand Napóleonnak tanácsolva örökül hagyott az utókorra. Bár előtte is sok évszázaddal megelőzve már éltek ezzel a módszerrel azok, akik tudatosan készültek Földünk leigázására. Elég, ha csak a magyarság eltüntetett történelmét, Atilla királyunk hőstetteit és az őt megelőző évszázadokat említjük, de ide sorolhatnánk azokat a világraszóló küzdelmeket is, amelyeket őseink, hőseink Árpádtól egészen napjainkig véghez vittek, s amelyekről sem tankönyvek, sem pedig a történelem-tanárok többsége nem szólnak. Még egy pillanatig visszatérve Talleyrandhoz, érdemes elgondolkodni azon, hogy milyen lelkületű is lehetett ő és a hozzá hasonló nézeteket vallók: püspökként kezdve mindent és mindenkit kiszolgált, ha kellett, az egyházi vagyon államosítását szorgalmazta, máskor Napóleon „legbizalmasabb” tanácsadójaként tündökölt, miközben már az ellene szövetkezőket is ellátta „tanácsaival”. Jó volt Napóleon előtt, a császár uralma alatt, majd az őt követő XVIII. Lajosnál is, mi több, egészen a külügyminiszterségig tornászta fel magát.

Dicstelen előmenetelére idehaza is lehetne a példák tucatját sorolni, most azonban, amikor a Becsület Napja közeledtével 1945 borzalmaira emlékezünk, érdemes ismételten felvetni Király Béla nevét, aki eszmetársához hasonlóan kiszolgált minden rendszert. A szomorú csak az, hogy mindenki el is fogadta, mi több, jutalmazta is szolgálatait. Hogy a kádár-rezsim idején bevált gyakorlat volt az árulók foglalkoztatása, ez nem újdonság ma már, na de 1989-et követően, amikor állítólagosan már elkezdődött a megtisztulás ideje?! De még szánalmasabb, hogy 65 esztendő is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy „történészeink”, „történelem tanáraink” a valóságos múltat igyekezzenek – okulásként – a felnövekvő generációknak tovább adni. Addig amíg Budapesten Bajcsy-Zsilinszkyről utca van elnevezve, a közelmúlt történelemhamisításának tisztulása nem kezdődhet meg. Hiszen ma már számtalan forrás bizonyítja, hogy eme „dicső” személynek jelentős része volt abban, hogy a szovjet csapatnak átadja Király Béla a budai véderő-vonal térképét, az alagútrendszertől a kazamatákig, a legeldugottabb kis kijáratokig bezárólag. Nekik, elsősorban nekik köszönhető, hogy a „felszabadítóink” végrehajthatták Európa legkegyetlenebb mészárlását 1945. február 11-12-én Budán, Magyarország addig féltve őrzött fővárosában.

A történelemkönyvek, amelyek Pokorni minisztersége óta hosszú oldalakon át taglalják a holokauszt tragédiáit, még mindig nem említik meg Hazánk legvéresebb, de egyszer s mind legbecsületesebb küzdelmét, amely 1945. februárjában itt, a világ szeme előtt zajlott. Elég, ha csak azt említjük meg, hogy 37 ezer magyar és 33 ezer német katona védte heteken át az ország fővárosát a rettenetes túlerővel szemben, s mikor már a lőszerük, élelmük, vizük elfogyott, számukra egyetlen út maradt csupán: megpróbálni a lehetetlent, s kitörni az ostromgyűrűből.

Érdemes megemlíteni azt is, hogy sem a magyar, sem a német katonák fejében nem fordult meg a fegyverletétel gondolata. Inkább a hősi halál! S bizony a dicsőséges „magyarjaink” Király Béla és Bajcsy-Zsilinszky Endre áldásos ténykedésének is köszönhetően – ők még nem tudták, hogy a kitörési terv már rég Malinovszkijék asztalán hever – a 77 ezer katonából mindössze 785-nek sikerült élve kijutnia az emberfeletti küzdelem során. Hétszáznegyven német és negyvenöt magyar katona élte túl a poklot poklát, mert parancsot teljesítve, a Hazára felesküdve élete árán is, valóban az utolsó golyóig, az utolsó csepp vérig védte a haza minden talpalatnyi földjét. A thermopülai szorosban Leonidasz 300 katonájáról a világtörténelem ma is ódákat regél, de itt, 1945-ben ami Budán zajlott, arról még ma is hazudnak a történelem könyvek. S hallgatnak a történészek, akik még mindig gyávák, megalkuvók és alattomosak maradtak, amiért nem merik tisztázni 1944-45 csatáit, csupán a győztesek és megrendelőik érdekeit szolgálják ki. A túlélők bizonyítékai nem elégségesek. A tények sem, csak a győztesek diktálta verdikt. Kezdve azzal, hogy 1945. október 15-ével Szálasi Ferencet nevezi ki Horthy Miklós – még ha kénytelen, kelletlen is, de kinevezi – miniszterelnökké, s ő az utolsó országvezető, aki a Magyar Szent Koronára teszi le az esküt, tehát a Haza törvényes uralkodója, bárhogy igyekeznek is ezt utólagosan kimagyarázni. Folytathatjuk a Dunába lövetés hazugságaival! Még mindig nem merik feltárni a valóságot, azt, hogy 1944. decemberére Budapestet az orosz körbezárja.

Na már most, ha október közepén Szálasi Ferenc nemzetvezető a hatalmat átvéve azon mód elrendelte volna, hogy a sárga házakban magyar csendőrök által védett, és a fronton harcoló katonáknak járó fejadaggal ellátott zsidóságot lőjék a Dunába, fizikailag sem lett volna ideje több tízezer szerencsétlent likvidálnia annak a magyar csapatnak, amely nemcsak a védekezésre, nemcsak a nemzeti kincsek megmentésére, de az ország újjáépítésére, a háború utáni újrakezdésre is gondolva, éjjel-nappal a magyarság megmentéséért küzdött. Micsoda álságos hazugság megint, hogy a kivégzésnél asszisztáló ÁVO-sok utódai „rehabilitáló” filmet akarnak összehozni, a „véletlenül” előkerült naplótöredékek és „egyéb” adatok alapján, melyek szerint tulajdonképpen sem a Nemzetvezető, sem a kormány tagjai nem is voltak olyan bűnösek, csupán álmodozó naivák. Ezért kellett 46 kormánytagot a népbíróságnak csúfolt grémium asszisztálásával gyorsított eljárással kivégezni, s ezért kellett sok ezer ártatlan magyart hosszú évekre börtönbe vetni, testileg-lelkileg meggyötörni, vagy jobb esetben a Haza elhagyására kényszeríteni! Ép ésszel fel nem fogható, hogyan lehet 65 éve hülyíteni a népet azzal a mesével, hogy tízezer szám lőtték a Dunába a gettók lakóit, akkor, amikor már 1944 őszén Bajánál ott az orosz. S ha így lett volna, vajon miért nem lármázza fel a világot Malinovszkij, Tolbuchin és a többi „felszabadító”, elvégre azért jöttek. Vagy nem? Korabeli jelentésekben sehol nem szerepel, hogy civilek tízezreinek hullái úsznak a Dunán! A „szövetségesek” bombatámadásai miatt elhunytak tetemeit is azonosították, eltemették, na de tízezer szám a Dunából kifogott hullákról sehol egy fénykép, sehol egy feljegyzés, egy hivatalos katonai jelentés, egy vöröskeresztes vagy más egyéb embervédő tiltakozás.

Hirosima „dicső” támadói által ledobott atombombával azonnal 70 ezer ártatlant semmisítettek meg! Gondolják, hogy itt, Magyarországon nyom nélkül eltüntethettek volna legalább ennyi, egyes „becslések” szerint azonban ennél jóval több halottat, amit a „fasiszta” magyar vezetők gyilkosságsorozatával követtek volna el! Miért nem tisztázzák soha, hogy Hazánkban nem volt fasizmus! Az Mussolini Olaszországában szerveződött. Hazánkban nem volt nácizmus – az Hitler nemzeti szocializmusát jellemezte. De igen is volt - és van! - Hungarizmus, amely a magyarság felemelkedésének eszmeiségét foglalja magába, amely az elhazudott múlt feltárásán át a leigázás-mentes jövőképig az élet minden területére vonatkozó feladatokat fogalmaz meg. Ettől kellene félnie Magyarországon a magyaroknak?! Ezért kell még mindig hazudni, hamisítani, bemocskolni egy népet?! Gondolják el, hogy a görög városállamok egymás elleni küzdelmei ismeretében hogy jöhetett volna létre az egységes Görögország, ha folyamatosan egyik vagy másik város lakóit bűnösöknek, fasisztáknak, rasszistáknak, s a jó ég tudja még mi mindennek kiáltanák ki. De ne menjünk vissza az ókorba, itt van előttünk Spanyolország esete. Franco tábornok és az „új eszme” harcosainak vérgőzös harca óta még bő hetven év telt el, s Spanyolország a tények hiteles feltárásával rég túljutott a kudarcokon, nem engedte, hogy jobb vagy baloldalra megosszák a nemzetét. Bár ami azt illeti az utóbbi évtizedek liberális hatása az ottani népszavazási csatározásokon azért már érződik. De nálunk még mindig el lehet hitetni az újabb és újabb felnövekvő generációval, hogy bűnös nemzet vagyunk, antiszemiták, Dunába lövetők, miközben olyan világraszóló hősi helytállásról nem tanítják gyermekeinket, hogy 77 ezer parancsot teljesítő katonából mindössze 785 élte túl a borzalmat, de inkább a halált választották, mintsem esküjüket megszegve átálltak volna az ellenséghez. Ahhoz a „felszabadító” csürhéhez, amely végig fosztotta, meggyalázta, kifosztotta, erkölcsileg tönkre tette apáink, nagyapáink országát, s amely fekélytől még ma sem szabadult meg a nemzet.

Érdekes módon, a német hadsereg magyarországi tartózkodása idején egyetlen feljegyzés sem született, amely arról szólt volna, hogy nők tízezreit erőszakolják meg, gyilkolják halálra a német katonák, nincs fosztogatásról, kéjes randalírozással zajló gyilkolászásokról feljegyzés, mert ez az emberi mivoltukból kivetkőzöttség csak a „dicsőséges szovjet hadsereget” jellemezte. Amikor Budapest felszabadulását ünnepeltetik, sajnos a gettókba tömörített zsidóságot is megtévesztik, vagy netán megfélemlítik?! Hiszen a túlélők többsége egyenként elmondta, hogy bántódásuk nem esett, hogy Kozma vezérezredesék utasítására védték őket, hogy napi élelmiszer ellátásuk igaz egyre gyérebb volt, de volt. Mert ugye így szokás bánni a halálra szántakkal?!

Még mindig nem merik feltárni azt a sátáni tervet, amelyről a világ számos országában nyíltan, egyre nyíltabban beszélnek: a feltörekvő és világuralomra törő zsidó „polgárság” feláldozott néhány tízezer szegény zsidó társat és kifosztott néhány ezer gazdagot. Olvassák csak el a Soros-testvérek vagyonszerzésének történetét. A menekülőktől átvett ingatlanok, kincsek képezték a birodalmuk alapjait, amelynek segítségével ők sértetlenül túlélték a világháborús zsidó üldöztetést. Munkatáborba hajtatták a vidéki zsidóságot, majd a félelemre hivatkozva sokukat nem eredeti otthonukba, hanem Európa országaiba szétszórva telepítettek le, hogy utána „eltűntként” szerepeltethessék, s az áldozatok számát évről-évre magasabbra tudják srófolni. Csak hát nem számoltak a postával. Levelek jöttek-mentek, s minő véletlen, a halottnak hittek a világ négy égtájáról hírt adtak egymásnak.

Lassan egy évtizede, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt nyilvánosságra hozta a feltárt aktákat, amelyek szerint Auschwitzban 271 ezer személy halt meg, ők is fertőzés és betegség következtében, akiket valóban elégettek, hiszen a fagyos földbe lehetetlen lett volna eltemetni. Számos közéleti személyiség tette már fel a kérdést: miért fordulhatott elő, hogy a „haláltáborok” létezésének felismerése óta a „szövetségesek” egyetlen egyszer sem bombázták az odavezető utat?! Miért maradhatott meg a vasúthálózat sértetlenül, akkor, amikor Drezdától Budapestig minden általuk kiszemelt célpontot képesek voltak lebombázni?! Miért nem indítottak összefogott támadást a „haláltáborok” ellen, hogy azonnal megakadályozzák, véget vessenek a szenvedéseknek?!

Talán csak nem ugyanazért, amiért nem akadályozták meg a japán tengerpart közeli katasztrófát, Pearl Harbornál?! Amiért nem tisztázzák mind a mai napig 2001. szeptember 11-ét sem! Hiszen ezek a „terrortámadások” összefüggnek, ugyanaz az eszme vezérli, ha nem is ugyanazok a személyek! Egy kaptafára van felfűzve a terv, amelyet hol itt, hol ott végre kell hajtani, hogy a világunk teljes leigázását megteremtsék. Elgondolkodtak már azon, hogy amikor idehaza a vasfüggöny a legerősebb volt, amikor folyamatosan a hidegháborúra készítették fel a magyar lakosságot, a légoltalmi oktatásokkal és a kommunista műszakokkal, nos akkor a szovjet és magyar „elvtársak” csemetéi Londonban vagy New Yorkban tanultak és Miamiban pihenték ki a kommunizmus fáradalmait! Mert az összefüggéseket így kell nézni.

Vedd el egy nép múltját.... és a mi múltunkat folyamatosan hamisítják, hazudják el. A sok ezer győztes csatáinkról nem tudunk, ünnepelnünk sem lehet, nekünk csak gyászolni szabad: Augsburg, Regensburg, Muhi puszta, Mohács... Trianon, Don-kanyar, kettős állampolgársági „kudarc”... hogy csak néhányat említsek. Miért nem tanítják a Pozsonyi Csatát, miért hallgatnak Szent István küzdelmeiről, és a többi Árpád-házi királyéról, amely során hosszú évszázadok alatt megvédték Hungáriát a nagy népi beolvadástól?! Ma már elég sok forrásanyaghoz hozzá lehet férni, tessék elolvasni és logikusan gondolkodni. Miért hitetik el velünk, hogy Szent István magyargyilkoló – Koppányt felnégyelő – fenevad volt? Miért halljuk, hogy a szabadkőműves Kossuth kilopta a honvédelem kasszájából a bankókat és lelépett? (Soha nem bocsátották meg az akkori bankárok, hogy Kossuth-bankót nyomatva feltárta a kor fekélyét! S nehogy példája elterjedjen, ezért kellett az orosz segítség!) Hogy Széchenyi öngyilkos lett? Talán nem itt is a talleyrandi eszme vonul végig? Vedd el egy népnek... Hogy ne legyünk büszkék, hogy lehajtott fejjel járjunk, mert hát nekünk nincsenek hőseink, csak „bűnös” vagy öngyilkos vezetőink. Igen, vannak azok is.

A kunbéla félék és ivadékai, akik még ma is itt trónolnak, bitorolják a hatalmat, közvetlenül vagy „szürke eminenciásként”, a háttérből. Vajon miért következhetett be Trianon? - elgondolkodtak már ezen. Vedd el egy népnek a múltját.... bizony erről van szó. Ne legyünk büszkék, ne járhassunk felemelt fejjel. Törjék meg a lelkünket. S miért kellett 2004. december ötödike? Amit azóta folyamatosan „ünnepeltetnek” velünk! Hát nem látják, még mindig nem látják, miről van szó?! Az Európai Unióba úgy kellett a magyarságot bezavarni, hogy megint lehajtott fejjel, magát szégyellve, Tiborcként bandukoljon a rablóbanda, az ordasok közé. Ezért kellett. Amikor sok milliónyian jó szándéktól vezérelve rohantak szórólapokat osztani, majd szavazni, bizony nem ébredtek fel, hogy itt már megint a magyar népet verték át, de galádul! Mert akik ezt a kártyát a háttérben elővették, nem tettek mást, mint jó előre megrendezték a végeredményt is. Elgondolkodtak már azon, hogy meg lehet-e szavaztatni egy parlamenttel azt, hogy én magyarnak valljam magam?

Hát Wass Albert nem volt ízig-vérig magyar, haláláig? És Rákóczi Ferenc? Talán őt is szavaztassuk meg, hogy magyar-e?! És akkor hiába figyelmeztettünk, hogy akik ezt kiagyalták, azok besétáltak abba a csapdába, amit vagy maguk is elősegítettek, vagy botor módon nem vettek észre, hiszen tudjuk, hogy a pokolhoz vezető utat is jó szándékkal kövezik ki! Pedig elő lehet venni a 2004. tavaszától megjelent Magyar Világ újságokat: előre megmondtuk, hogy a kunbélások vezénylete alatt itt csak bukás lesz, ami lelkileg az elszakított területen élőket annyira sokkolni fogja, hogy évtizedek kellenek, mire kiheverik. És akkor szinte ki lettünk átkozva, hogy miért írjuk ezt! Pedig nem másról volt szó, mint egy újabb trianon levezényléséről, amely sajnos be is igazolódott. Gondolkodjanak el azon, mi van, ha a népszavazás „eredményes”? Akkor a parlament még mindig azt mondhatja rá, hogy NEM.

De ha történetesen mégis „megszavazzák”, nos akkor mi van? Odasétálnak a román államfőhöz és utasítják, hogy márpedig mostantól kezdve mindenki magyar, akire mi azt mondjuk? Ugye milyen nevetséges? Ha előveszik ezt a „felszabadítóink” által ránk tukmált tákolmány-alkotmányt, még abban is benne foglaltatik, hogy állampolgárságot nem lehet adni és attól megfosztani sem lehet. Kitoloncolni, hontalanná tenni bárkit lehet, de nincs rá törvény, hogy én a magyarságomat elhagyjam, ha nem akarom. Ennyire egyszerű. És akkor nem kell itt jó pénzért igazolványokat és miegyebeket osztogatni, nem kell a lelkeket szomorítani: emlékezzünk december 5-re! Ugyan minek?! A kunbélás provokáció győzelmére! Emlékezzünk, hogy megint arcul köpték a nemzetet?!

És nincs aki kimondaná végre, hogy győzelmeinkre, sikereinkre, dicsőségeinkre emlékezzünk, s majd, ha a lélek felemelkedett, akkor megemlíthetjük, hogy voltak ordas eszmék, amelyek ránk támadtak, de átléptünk rajtunk! S bizony most a szavazósdi idején megint a lelkünket akarják megtörni. Mert nehogy azt higgye bárki is, hogy itt választás lesz! Hányszor leírtuk már, hogy 1989-ben, a szovjetek itt léte, a politikai rendőrség regnálása idején vajon ki hozhatott létre „ellenzéki” kerekasztalt? Azok, akiket a párt odavezényelt. Azok voltak az ellenzék! Az elvtárs-urak tobzódnak itt húsz esztendeje, kommunista-kapitalizmust építgetve, tudják, ahogy Sztalin, Brezsnyev, és hazai talpnyalóinak pereputtya Oxfordban, Cambridgeben tanult, miközben mi három évente legfeljebb Jugoszláviába utazhattunk, ha elegünk volt a Moszkva-Leningrádi turista útból. Tudjuk, hogy Soros-alapítványos pénzen nevelték fel a fideszeseket, akiket Oxfordban oktattak, akik teremtő munkát soha nem végezve lettek „országvezetők”. Miközben rokonilag-barátilag kötődtek-kötődnek a régi rendszer elvtársaihoz, hiszen itt éltek ők is közöttünk. Vajon miért lebegtetik húsz éve az úgynevezett ügynöklistát? Amelyet kényük-kedvük szerint alakítgatnak, hamisítgatnak, hogy aki nem lép velük egyszerre, azt ezzel zsarolják, ezzel irányítsák?

Vajon miért történhetett meg, hogy húsz év alatt kifosztották Hazánkat, holott a magyar gazdaság még a szovjet megszállás alatt is világhíres volt?! Vajon hogyan lehettek milliárdosak „ellenzékeink”, akik a Hazának valóban ellenzéki „politikusai”, hiszen azért mindig megszavazták azokat a törvényeket, amelyek a nemzetnek ártottak. Ott van a nagy demokraták mancsa a NATO csatlakozásnál, az EU szavazásnál, de ott a föld eladásánál, a nemzeti kincseink elkótyavetyélésénél, az abortusz törvénynél, az egészségügy, az oktatás szétverésénél. Bizony ezek egy tőről fakadnak, bárhogy forgatgatják a köpönyegüket. Hallottak már valakiről is, aki kiállt volna a „választópolgárai” elé és azt mondja: Kedves hazám fiai! Itt vannak a milliárdjaim. Egy milliárdot megtartok magamnak és családomnak, lesz, ami lesz, a többit visszaadom és kezdjünk új életet. Aki magyar velem tart! Készülnek a nagy leleplező filmek, hogy ki mennyit lopott. Ez rendjén is van, csak hát megint azok mondják meg, hogy ki a tolvaj, akik valamilyen módon az elmúlt évtizedekben mégis csak közel voltak a húsosfazékhoz.

Hiszen például Molnár V. József valóban minden magyar által tisztelt néplélek kutató, aki fegyverrel is harcolt a magyar szabadságért, hosszú börtönévek alatt is „bűnhődött”, s nem gyűjtött össze milliárdokat, ma is panellakásban él, járja a Kárpát-hazát, s nem pénzért, hanem jó szóért viszi az igét. De a filmben megszólaló többség - már tisztelet a kivételnek – egészen másképp él.

Bencze Izabella hosszú ideig, mint a Kincstári Vagyoni Igazgatóság vezérigazgató helyettese, előtte is jogászként ott volt, ahol „az ég zengett”. Vajon, amikor széthordták a nemzeti vagyont, miért nem szólalt meg. Hiszen akkor volt Bogár László is a Miniszterelnöki Hivatal államtitkára – a filmben ő is megszólal -, s csupán egyetlen tételt kiemelve a korabeli kritikákból: hozzájárult, hogy a honvédelmi ingatlanoknál 135 millióért adjanak el olyan területet, ami 6 milliárdnál többet ért. De sajnos nem ez volt az egyetlen, amit négy év alatt ennyire „áron alul” kótyavetyéltek el. Akkor vajon miért hallgattak?

S miért hallgattak a többi érték el”privatizálásánál” is. (A Bogár név egyébként másról is ismerős, hiszen Bogár János még a nyolcvanas években is akasztott, mint hivatásos hóhér. Vajon csak névrokonság áll fenn a két család között?) De a leleplezők, tiltakozók többsége szintúgy már az „átkosban” nyugat-európai egyetemeken dolgozott, tanított, s idehaza is bizonyos korlátok között, de a felszínen lehettek. Megkaptak hát mindent a nemzettől, s vajon mi az oka mondjuk akár Bencze Izabellánál is, ha már így utólag megigazult, hogy ne jelentse be: Kedves hazám fiai! A tolvajokra rámutattam ugyan, a magamfajtát nem akarom bántani, hiszen együtt tettük, amit tettünk, de amit tőlük kaptam, annak tíz százalékát megtartom, a többit beszolgáltatom, hogy mentsük meg szeretett Hazánkat, ne legyünk idegen gyarmat, ne pusztuljanak idő előtt az öregek, ne kaparják el a jövő nemzedékét, ne züllesszék le a világhíres oktatásunkat, ne lopják szét a nemzeti kincseinket! Aki magyar, velem tart. Én megtettem az első lépést, - mindegy mennyim van, nem az összeg a fontos, hanem a tett, kövessenek. Ki mennyit tud, adjon vissza, hiszen az elmúlt húsz évben is volt mit a tejbe aprítanunk, hát adjunk most mi a Hazának és építsük fel ismét a virágzó Magyarországot. Állítom pajzsra emelve vinnék be őket a magyar parlamentbe.

Nem mutogatni kell, nem a száz leggazdagabb közé odaállva siránkozni, hogy „nekem csak 7 és félmilliárdom van”, nem arra hivatkozni, hogy nem tehettem mást. Mert mindig tehet mást is az ember. Tanulhatott, dolgozhatott, börtönbe se vetették, meg se hurcolták, éhezni sem éhezett, miközben a nép, az Isten-adta nép valóban életét és vérét áldozta a harcmezőkön, az Andrássy út 60-ban, a Don-kanyarnál, Doberdónál, a jeltelen sírokban és mindenütt, azért, hogy ők ott legyenek, ahol vannak.
Mutassanak hát példát ők, és ne másra mutogassanak. Kövessük őket.

Vagy kövessük a Jobbikot, ha valóban kiáll a megtisztulás mellett. Mert nem a néppel, a valóban Isten-adta néppel van a baj, bár hiszékenységét sokszor kihasználták, tudatlanságban tartották és tartják szándékosan, összeugrasztják, megosztják, megalázzák. Nem az a rossz, aki ide vagy oda szavaz, mert szeretne kitalálni ebből a labirintusból, amelynek demokrácia a gúnyneve. Hanem a vezetőkkel, akik aljas módon visszaélnek a nép naivságával, a megfélemlítésével, lebutításával. Akik a „mert megérdemlem” szemlélet alapján el is hiszik magukról, hogy nekik jár a milliárdos jövedelem, a bársonyszék, a kiváltság, a hajbókolás! Miközben amire felkenték őket, a nemzet szolgálatára, éppen a nemzet haldoklik. S még mindig csak a nagy leleplezések szintjén folyik a néphülyítés, hogy ki mennyit lopott.
Nem a Jobbikban bízókkal van baj, Isten ments! Hiszen akár a MIÉP-re, vagy netán még az MDF-re vagy a Kisgazdapártra esküdők sem akarnak mást, csak visszahozni azokat az időket, amikor még magyar volt a Magyar Haza, s gyermekeiknek végre egy szabadabb világot. Hogy keresik az utat, szaladgálnak egyik csoportosulástól a másikig, nem az ő hibájuk. Akik visszaélnek a bizalmukkal, akik kijátsszák őket, azok az alávalóak, a megmilliárdosodottak, akik ahogy Bartis Feri bátyám írta, milliárdosként játsszák a kifutófiút, demokrataként tetszelegve átlépnek a hullahegyeken, akiket a gombnyomogatásaikkal küldtek idő előtt halálba.

Ugye még nem felejtették el, hogy miközben Budaházy Györgyöt és társait a rendőrök verték az Erzsébet hídon a tiszta választás követeléséért, a parlamentben elsőként a fideszesek határolódtak el tőlük, majd a Pintér nevezetű belügyér jelentette be, hogy minden rendben van, meg lehet semmisíteni a szavazócédulákat. Nem történt visszaélés! És megint itt vagyunk: kire szavazzunk, mert választási jogunk az nincs! Ha lehetne, azt mondanám, mindenki menjen és szavazzon a Jobbikra, mert ők még – legalább látszatra – tiszták. Mert a háttérben már készítik elő a fidesz-maszop paktumot is, hiszen a „választók akaratából” ők mindenre képesek, csakhogy az ellopott vagyont vissza ne kelljen követelni a Hazának! Ha kell, lesz fidesz-mszp koalíció, 20 százalékos ellenzékkel, hogy azért a világ előtt is el lehessen játszani a demokráciát? S vajon akkor a Jobbik mit tehet? Végigjárja azt az utat, amit a MIÉP – hagyva, hogy szétverjék, hogy esetleg néhányukat korrumpálják, vagy új választás kikényszerítésére is lesz ereje? Ha nem tudnak annyira hamisítani, mint tették az elmúlt időkben, és valami csoda folytán a Jobbik kétharmados többséget érhetne el, ez az ezer fele megosztott nemzetnek a legjobb megoldás lenne.
Hiszen vegyük már észre, nincs bal vagy jobboldal, csak egy nemzet van, amelyet hazaárulók fosztogatnak, és a nemzetmentők próbálnak megvédeni! Ha történetesen a Jobbik megfelelő szavazatot érne el, akkor rá lehetne kényszeríteni, hogy most pedig a választási ígéreteit maradéktalanul teljesítse, különben a népharag őket küldené elsőként a poklok fenekére! Tegyük hozzá, jogosan! Mert valóban, ahogy az olvasói levelek között is írják: hinni kell. Hinni kell valamiben, de azért ne legyünk vakok. Az egyén felelőssége abban áll, hogy ne fogadjon el kritikátlanul mindent, s időben figyelmeztessen, ha valahol valami gondot lát. Mert történetesen Morvai Krisztinával sem az a baj, hogy Baló György felesége (volt?), és ennek ellenére is „jobboldalinak” mondja magát, hanem, hogy kozmetikázza a múltját. Ahogy egykor Talleyrand, ő is megfelelt minden rezsimben, hiszen akkor tanulhatott New Yorkban, s dolgozhatott az ENSZ-ben, amikor még idehaza politikai okokból börtönbe vetették a „másként gondolkodókat”. Aztán a kádár-érát túlélve a nagy gengszterváltás idején is valamennyi kormánynál tűzközelben maradhatott. S az valóban csak a véletlen egybeesése, hogy kísértetiesen hasonlít az izraeli külügyminiszterre, s az is, hogy a híres-hírhedt EU-ban – amely ellen egy időben a Jobbik is tiltakozott – de ha már oda lehet menni, hát miért ne mennének?! - , most a mezőgazdasági bizottságba került, s minő véletlen, Hazánk amerikai nagykövete pedig éppen a földnyerészkedések nagymestereként híresült el a világban. De ahogy olvasom életrajzát, azt írja, hogy édesanyja évtizedekig „topmodell” volt. Eszembe jutott, hogy 1956-ban, amikor édesapámék fiatal tisztiiskolásokként nem voltak hajlandók kimenni harcolni, és nem írták alá a tiszti-nyilatkozatot, amely a szovjetek „hőstettét” elismerve a kádár-gyilkosok igazát volt hivatott megerősíteni, nos akkor az évfolyamtársak közül egyetlen egy legény – azaz dehogyis legény! - aláírt, őt kivitték a nagy szovjetekhez a Frunze akadémiára, továbbtanulni, miközben felesége – az én generációm még emlékszik rá – az Amigó kávé reklámozásához adta az arcát. Ő, az áruló katonatiszt felesége évtizedekig topmodell volt a kádár-rezsimben, mert azért ismerjük fel, bizonyos szolgálatokat elvártak ilyen sikeres pályáknál. De ahogy a fiúk nem felelősek az apák tetteiért elvet el is kell fogadni, azért az nem árt, hogy még kritikusabb szemmel figyeljük azokat, akik ilyen helyről érkeztek, hogy ha már felkerültek a piedesztálra, egy milliméternyit se tudjanak eltántorodni a kijelölt útról. Vagy ha igen, akkor nincs helyük ott, ahová a nép felemelte. A kritika tehát ezért kell, a figyelmeztetés, a népért haragvó, a népért szóló, és legyen elég már a hajbókolásból, az uram-bátyámozásból, hiszen láthattuk, mivé tette a Hazát ez az elvtelen szolgalelkűség. Az emberi méltóság tiszteletben tartásával igen is jöjjön el már az igazság ideje, álljon szemtől szembe egymással nép és választottjai, s ha az őszinte kérdésre nincs őszinte felelet, akkor a múltból okulva ne gondoljuk azt, hogy majd megváltozik, majd előjön belőlük a magyar vér. Mint ahogy a fidesz körül állók is ezt szajkózzák két évtizede, hogy majd... miközben a nemzet agonizál!

Ma még józan megfontolással talán könnyebb lesz a kiút, mint egy újabb eufórikus hisztériával – olyan szépen beszél, azt mondja, amit mi is hallani akarunk, hiszen piros-fehér-zöldbe öltözött, ő legalább kimondja, amit mi nem tudunk, stb., stb., stb., … A múltunk dicső, legyen végre a jelenünk is az. Nekem a „Szebb jövőt!” köszöntésnél sokkal többet mond a „Szebb jelent!”, ha végre megértjük, mit is jelent az. Nem az örökös „majd”-ban, hanem a mában, az itt és most-ban legyen rend, s akkor a jövőnk valóban meg fog szépülni.