Soha nagyobb szükség nincs a jó színházra, mint napjaink elértéktelenített kultúrszenny-sorozatában. Madách Imre Az ember tragédiája drámai költeménye pedig talán soha nem volt annyira időszerű, mint most, amikor Istent nemcsak a templomokból, hanem az emberek lelkéből is ki akarják űzni. Ezért is fogadtam örömmel a meghívást az Evangélium Színház múlt hétvégi záró előadására, hiszen a bemutatón sajnos nem tudtam részt venni, így legalább a búcsúzót megtekinthettem. Akik nem először látják az Udvaros Béla rendezte előadást, azok véleménye szerint is, bár a bemutatkozás is óriási sikert aratott, de most, a huszadik esten már olyan kiforrott, összeszokott stábtól búcsúzhattunk, mintha évtizedek óta együtt lennének. Holott Bánffy György Kossuth-díjas kiváló művész és a társulat több tagja is csak vendégként játszik a Magyar Örökség-díjjal kitüntetett „Evangélikusoknál”.

Madách Tragédiáját jól ismerve, évtizedekkel ezelőtt a „nagyokkal” látva, az előadás kezdetekor azon tűnődtem, vajon adhat-e újat ez a mostani feldolgozás. Aztán ahogy elsötétedett a nézőtér, a függöny felgördül, az események magukkal ragadtak, mintha magam is ott járnék a messzi távolban, illetve dehogy is a távolban, hiszen ami a színpadon zajlik, az a mai valóság, az a földi lét sokféle változata, amivé torzították az emberiséget.

Udvaros Béla a Színház alapító-rendezője merész gondolattal, Haydn halálának 200. évfordulójának is adózva „A teremtés” oratóriumát kitűnő érzékkel választotta aláfestő zeneként. Jól kiegészítette a drámai fordulatokat, amíg egyik színből a másikba átértünk. Egy perc üresjáratot sem hagyva a nézőnek, figyelmét mindvégig lekötötte. Az Ádám szerepét megformáló Lénárt László minden tekintetben megfelelt a kihívásnak: szép orgánuma és igazi, férfias alkata valóban méltó lehet az emberiség Ősapjának megjelenítésére. Mint ahogy Buzogány Márta is kedves, naiv, szeretetet sugárzó teremtésként az Ősanyát, a mindenkori anyaképet vetítette elénk. Megint csak a rendezőt dicsérhetjük a két fiatal tehetség kiválasztásakor, mert minden normális családban valahogy így képzelik el a jövőteremtő fiatalokat, akik gyermekekkel lakják be a Földet. Nincs egyetlen félreérthető mozdulat, nincs másságos vonaglás: a férfi férfi, a nő nő, ahogy elrendeltetett, s ezt tökéletesen formálta meg mindkét főszereplő.

A Duna Palota színházterme ezúttal is, mint a korábbi előadásokon zsúfolásig megtelt, negyven pótszékkel kiegészítve valóban egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, s bár a televíziós felvétel miatt is a lámpák duruzsolása, a köhécselés, nyüzsgés, széktologatás ellenére is a végszavakat jól hallhattuk, nem volt gond az r-hangok kiejtésével, a ragozással, és egyáltalán a szöveghű interpretálással. Kárpáti Tibor kiforrott egyénisége a tizenöt színen át vezette az előadást. Ha nem is volt ott, ott volt, luciferi lénye, az ős-gonosz vagy inkább ős-kaján rányomta bélyegét az eseményekre, s ő minden mozdulatában, szeme villanásával igyekezett a lehető legridegebben elénk tárni a valót. Végül is csak az elámított emberiség tartja őt gonosznak, valójában maga a nyers ráció, aki nem enged eltévelyegni az álmok világában.

S bizony, az emberiség a kitaszítottságában gyakran önmaga ellen vét, ha eltévelyeg, s nem a rideg-hideg valóságot figyeli. Kettejük párviadala: a ráció és a lélek, az ész és a hit örök kérdése az emberiségnek. S ahogy Madách tökéletesen megadta a feleletet, úgy kapjuk mi is útravalóul az Úrtól a figyelmeztetést: Mondottam ember küzdj, és bízva bízzál! Mert ahogy Madách Ádámja sem volt képes elviselni a megtapasztaltakat, csak az Úrban való feltétlen bizalommal, kegyelmébe vetett hitével, úgy a mai, elembertelenedett, a lelkeket kiüresítő világból sem lehet, csak erős hittel továbblépni.

Geszty Glória nemcsak azért remekelt, mert a nő ezer arcát villantotta meg előttünk, hanem mert talán rekordot döntve – Borbáth Ottília hiányzása miatt – öt epizódszerepet alakított az est során. Kis kulisszatitkot is elárulva: a Föld anya szerepet az előadás kezdete előtt néhány órával vállalva, a biztonság kedvéért ruhájába rejtve ott lapult a szöveg; biztos, ami biztos, ha szükséges, kis praktikával előkapható. A közönség azonban ebből mit sem sejtett, Glória hol uralkodónői emelkedettséggel, máskor csábos asszonyként, vagy éppen minden hájjal megkent „felvilágosodott polgárnőként” állt elénk. A zsémbes-pénzéhes jósnő korunk politikusasszonya is lehetne, bár a madáchi lélek azért a maiaknál kifinomultabb változatát formálta meg még így is. Föld anyaként is remekelt, mint ahogy a csak a mának élő csábos, férfiszíveket megdobogtató tánclejtéseivel is új oldaláról ismerhette meg az, aki korábban csak a televízió képernyője előtt ülve, komoly műsorvezetőként láthatta őt. Geszty Glória maga az örök nő, aki a túlélés, a pillanatnyi jó, az örömök reményében, vagy éppen férjéért, gyermekéért foggal-körömmel küzdő anyatigrisként az asszonyi „kevercsét” hozta elénk a színpadra. Tódor Réka szép hangjával, sejtelmes mozgásával ejtette rabul az elcsábulásra mindig kész férfiakat, akik: Mucsi Sándor, Tóth János István, Farkas Tamás, Rékai Nándor, Veress Előd, Kriszt László, Gyurin Zsolt és Medgyessy Pál szinte észrevétlenül is az örök nőért küzdenek, még akkor is, amikor hol a falanszterben, hol a Kozmoszban járva értelmetlen bolyongásukkal önmaguk megvalósításán fáradoznak. A díszlet tökéletesen harmonizál Madách drámájához.

Az egész előadáson jelen lévő michelangelói teremtő kéz; a Sixtus-kápolna freskójáról kirajzolt Ádám teremtésének igéző mozzanata: az Atya, ahogy útjára engedi teremtményét, Ádámot, a még összeérintkező de elengedő ujjak, a segélykérően kapaszkodni akaró ujj, az önálló életre indíttató elbocsátás; a folyton kapaszkodó és elszakadó lényünk megjelenítése telitalálat volt.

A befejező kép, ahogy az Úr-Bánffy György kezét nyújtja a csüggedő Ádám felé, ez egyben az elbocsátó üzenet is volt, hiszen az életet útjára engedő Atya óvó kezei mindig segítségnyújtóan ott vannak fölöttünk. A pillanat, ahogy Bánffy György és Lénárt László egymást kereső ujjai felvillannak, mintha csak a Sixtus-kápolna mennyezete alatt lennénk, tökéletes dramaturgiai fogásként valóban olyan útravalót kaptunk, amely lélekemelő. S lélekemelő volt az is, hogy az Úr nem egy sejtelmes lényként, hanem valóságos alakban is jelen volt, több színen keresztül is, és úgy szólt övéihez. Mint, ahogy a nagyon egyszerű, szinte csak függönyökkel, néhány öltözetváltással következő színek is az emberiség jelenét hozzák elénk, a múlttal és a jövővel, összekötő-kapocsként felcsendülve Haydn oratóriuma, Húros Anna Mária díszlet- és jelmeztervező munkáját dicsérő ügyes megoldással.

Huzella Péter dalszöveg zenéje, Kriszt László rendező-asszisztensi, koreográfusi alkotása épp úgy, mint Fantoly Nikolett koreográfus-asszisztensi szerepe a tizenöt színen át jól megoldotta a nem könnyű feladatokat. A díszlet, a jelmez, a mozgás, a zene összhangban volt, sehol egy feleslegesség, túlzó vagy éppen hiányzó mozzanat. A három felvonásra bontott drámai költemény negyedik felvonása a közönségé volt. A szűnni nem akaró tapssal, ami a súlyos gondok, az anyagi megvonások miatti számkivetettségük küzdelmei ellenére is remekművet alkotó kis társulatnak szólva, talán némiképp kárpótolja a színészeket a közönség eme őszintén feltörő szeretete a hivatalosok mellőzéséért.

Mert hogy küldetés, amit vállalnak, ahhoz kétség sem férhet, hiszen a „Nemzeti” durva, magyarság és kultúraellenes ténykedése az utóbbi esztendőkben olyan társadalmi megrázkódtatást váltott ki, amely miatt bizony sokan elfordultak a színházaktól. Az Evangélium Színház Madách Az ember tragédiájának színpadra vitelével vállalta a hazai igehirdetés nehéz feladatát. Ahogy egykoron Déryné és színtársulata mégis csak elérte, hogy legyen a hazának Magyar Színháza, úgy reméljük, hogy e kis társulat is oroszlánrészt vállal azért, hogy a magyar Színházak ismét a magyar kultúra és színjátszás fellegvárai lehessenek, s méltó rangjukat visszakaphassák.

Aki csak teheti, keresse az Evangélium Színház előadásait, segítse, támogassa, vigye hírét 20. éve való létezésüknek.