Kilenc éve halt meg Sinkovits Imre

Most, hogy ezeket a sorokat írom, 2010. január 18-a, hétfő, délelőtt 9 óra 30 perc van. S a kilenc évvel ezelőtt történtekre gondolok. Ekkor, tehát reggel fél tízkor, még senki sem sejtette a rövidesen bekövetkező tragédiát. Sinkovits Imre, a Nemzet Színésze, a Nemzeti Színház tagja, előző este, január 17-én, ez a nap szerdára esett 2001-ben, még Vörösmarty Csongor és Tündéjében eljátszotta a Tudós szerepét. Légszomjjal küszködött Imre, ezt látták a kollégák is, ezért Kozák András, aki azóta már szintén az égi csapat tagja, kezét fogva kísérte őt a színpadig. Ott aztán eljátszotta élete utolsó szerepét.

2001. január 18-a, délelőtt. Imre felébred, hosszan és jóízűen nyújtózik egyet az ágyban. „Milyen jót aludtam- mondja-, maradnék még egy kicsit.” Aztán, fél tizenkettőkor már halott volt. Megint a ma, 2010. január 18-a. Most tettem le a telefont, Gombos Katikával, Imre örök társával beszéltem. Egy évben kétszer biztosan hívom őt, szeptember 21-én, hiszen Imre 1928. szeptember 21-én született, és január 18-án, a halál napján. Van úgy, hogy máskor is tárcsázom a számát, de vigyáznom kell rá, nem akarom túlterhelni. Nehezére esik már a beszéd. Imre egyébként rendkívül büszke volt mindig születése napjára. Tudod, mondogatta, akkor született Széchenyi István is. Az iménti telefonbeszélgetéskor, egy másik, ikertelefonként kiépített készülékbe beleszólt Marika is. A család évtizedek óta hű kísérője, életük tanúja, hiszen egy fedél alatt laknak, igaz most már csak Katikával. Most Katikát istápolja, már amikor szükség van rá. Örök hála Marika minden mozdulatáért. A mostani beszélgetéskor, amikor Imrét hoztam szóba, Katika azonnal azt a napot emlegette, amikor vendégségben voltak, Imrével együtt, nálunk. Örülök, hogy annyi év után, hiszen Imre már kilenc éve nincs köztünk, Katika még mindig emlékezik arra a napra, az együtt töltött sok-sok órára. És azonnal szóba került a Magyar Rádió Vasárnapi Újság műsora is, amelynek egykoron a főszerkesztője voltam. Milyen kár, mondta Marika, hogy elmúlt az az idő. Milyen jó volt azokat a műsorokat hallgatni. Kedves Marika, most azt tudom mondani, amit a telefonba mondtam, az az idő már elmúlt. Bár gyalázatos volt az akkori kiebrudalásom, a politika gyalázatos ármánya, de emlékezzünk csak a jóra. Arra, hogy milyen értelmes és hasznos volt az ott töltött néhány évem, hiszen az országban még ma is nagyon sokan emlegetik az akkori Vasárnapi Újságot.

De térjünk vissza Imréhez, hiszen ő csillagként is szórja fényét ránk.
2002-ben ugyanis, Gombos Katika kezdeményezésére, az égen a 135 592 00 279 számmal jelölt csillagot Sinkovits Imre csillagnak nevezték el. Az ilyen típusú eljárást, mint ezt is, az International Star Registry cég végzi, és a név svájci széfjében kerül megőrzésre, örök időkre. Így ragyog ránk, s utódainkra, amíg világ a világ, a Sinkovits Imre csillag. Hiszen valóban csillag volt ő már életében is. Állócsillag a magyar nemzet egén.

Ha elmegyek Budapesten a Hevesi Sándor térre, a mostani Magyar Színház környékére, mindig arra gondolok, ezt a flasztert Imre lába is koptatta.

Még életében, egy-egy színházi előadás után, este 10 is elmúlt már ilyenkor, gyakran csöngött otthonomban a telefon. A vonal túlsó végén Imre volt. Ezekben a gyakori hívásokban benne rejlett a barátság érzése, olyan jó, mondta nekem gyakran, a színpadi világ feszültségét, ezekkel a beszélgetésekkel levezetni. Ilyenkor sok mindenről szó esett, útravalónak szánt életbölcsességekről, arról, hogy az ember miképpen viselje méltósággal, a vele szembeni igazságtalanságokat, de sokat beszéltünk az élet apró gondjairól is, a hazai- és a nagypolitika elemzései mellett. Hiszen Imre élete elválaszthatatlan volt a politikától.

Már a világrajövetelekor is gonosz játékot űzött vele a politika. „Az első világháború és a trianoni békediktátum után nyolc esztendővel születtem Vas megyei szülők gyermekeként Kispesten, a „néhai" Damjanich utca 8. alatti családi kisvendéglőben. A stremi (most Ausztria) vízimolnár lánya, Göndöcs Terézia és a körmendi kéményseprő mester fia, Sinkovits Jenő főpincér elsőszülött fiúgyermekeként. Mivel a famíliában is első fiúunoka voltam, az örömteli bemutatásra két éves koromban vitt édesanyám vízimolnár Göndöcs Lajos nagyapámhoz Strembe, igaz, már útlevéllel, tekintve, hogy az most is Burgenlandhoz tartozik. Íme első találkozásom a történelemmel! Ettől kezdve folyamatosan vettem részt magyar történelemórákon szüleim és nagyszüleim térdén lovagolva.

Így tudtam meg, hogy a trianoni „békekötés" után, az osztrákok bevonulásakor, Göndöcs nagyapám néhány hétig a güssingi (Németújvár) börtön lakója volt, mert nem tudott beletörődni az országveszteségbe, és ennek hangot is adott a malomban, ahová ugyebár mindenféle népek jártak őrletni. Itt jegyzem meg, hogy még a múlt század utolsó éveiben került szülőfalujából, a Zala megyei Pósvárról, mint vándor mesterlegény Strembe, főmolnárnak, majd ő lett a tulajdonos. Felesége, Posch Teréz hét gyermeknek adott életet. (Fura fintora az életnek, hogy mindez húsz esztendővel később megismétlődött vejével, Kapuy Jóska bátyámmal, az "Anschluss", Ausztria náci megszállása után. Csak ő valamivel hosszabb ideig volt a grüssingi várbörtön náci fogdájának lakója." (…)

Visszatért a Felvidék. "Piros-fehér-zöld! Pozsony magyar föld!" Ezt követő nyáron már az Ipolyság mellet volt a cserkésztábor! Visszatért Kárpátalja! Erdély egy része! „Hál' Istennek, megfordult a világ! Zöld ablakban piros-fehér virág!" - énekelték boldogan a székelyek, Csíksomlyótól Kolozsvárig. A nyári cserkésztábort már Zilach mellett készítették elő tisztjeink! De „gellert" kapott a történelem, a zilachi tábor Paksra került, s mi így imádkoztunk délben, az osztályokban: „Delet harangoznak szerte Magyarországon. Ez a harangszó a nándorfehérvári hősökre emlékeztet. Emlékezzünk élő hőseinkre, hiszen ismét harcol a magyar. Önvédelem adta kezébe a fegyvert, és ő bátran elfogadta. A Haza határain kockán forog a magyar katona élete!"

És leventébe kellett járni. Nem szerettem. Cserkész voltam. Tűz és víz! Legalább is a fővárosban. Ekkor történt, hogy egy levente gyakorlaton, vagy hatszáz diáktársam előtt kiszólított az oktató, egyébként tornatanár. „Hogy hívnak?" Mondom. „Hangosabban!" Úgy mondom. „Még hangosabban!" Végül már ordítva, majdnem sírva üvöltöm: „Sinkovits Imre!" „Halljátok, fiaim?! Így hívnak egy magyar leventét!" Otthon édesapám éles szeme észrevehetett valamit, mert megkérdezte, mi bajom? Elmondtam, mi történt. „Ne búsulj, kisfiam, már én is gondoltam rá, hogy - magyarosítjuk- a nevünket!" „Nem! Édesapám! Most már csak azért is ezzel a névvel mutatom meg!" (…)

Hatalmas ugrás előre az időben. Évtizedes óriáslépés. Volt közben háború, menekülés a német és orosz katonák elől, s közben Imrét a pap legyek vagy színész dilemmája foglalkoztatta. S az oly’ nagyon imádott óbudai Árpád Gimnázium, a rendkívüli módon szeretett „Tiszi”, s a Színművészeti Akadémia.

Mielőtt azonban az akadémiáról szót váltanánk, beszéljünk „Tiszi”-ről. Az1948-ban tragikusan fiatalon, mindössze 33 évesen, az ÁVH börtönében halálra kínzott Könözsy Lajos hittantanárt hívták így. Sinkovits Imre, akkori 2. osztályos kisdiák, 1940-ben, egy későbbi visszaemlékezés szerint, ilyennek látta a 25 éves ifjú paptanárt (aki akkor még dr. Senkár Lajos néven tanított): „...főleg indirekt pedagógiával hatott értékvilágunkra és jellemünkre. Például lebeszélt bennünket arról, hogy atyának, főtisztelendőnek hívjuk. - Srácok, hogy hívtok a hátam mögött?
- Hát... öööö.. Tiszinek.
- Akkor szembe miért nem így?!
Ha egy tizenegy-tizenkét éves gyereknek ilyet mondanak, az valamit megtanul az őszinteségről, tisztességről. Az egyik húsvéti vakációban, egy teljes napon át kirándultam vele, utána hazakísértem. Mondtam, köszönöm, Tiszi, ezt a napot. Hallottam, hogy mondja latinul a gyónási feloldozás szövegét.

Hozzátette: - Aztán, Siki – így becéztek akkoriban (később a fiatal színészeknek Siki bá’ lett, L. P.) –, ha van kedved, holnap reggel elmehetsz áldozni.
- De Tiszi, hát hogy menjek, ha nem is gyóntam?!
- Lüke vagy? Egész nap beszélgettünk..."

S most akkor következzen az akadémia, a főiskola, ma Színművészeti Egyetem, úgy, ahogy Imre látta: „A főiskolán "...engem, kültelkit, nem az ügyeskedés érdekelt, ki hogyan érvényesül, csak az, hogyan tudnám a mesterséget megtanulni... én ezért, egyebek helyett inkább mestereimre figyeltem. Abonyi Géza szigorának köszönhetem a szakmai fegyelmet és a kötelességtudást, formaismeretet, a gyors szerep-kidolgozási készséget, a fürgén befogadóképes, csiszolt memóriát. Gellért Endrének az intellektus igényt, a sémák elkerülését, a szakmai hitet... Tanított Lehotay Árpád, Rátkai Márton, Somlay Artúr, Staud Géza is. S tanultam Apáthi Imrétől, Bajor Gizitől, Makláry Zoltántól, Tímár Józseftől, Pécsi Sándortól, Kiss Manyitól, Gózon Gyulától, Bihari Józseftől mesterséget, de magam s színházam válságos napjaiban: emberséget is. (…)

„.. a Rákóczi úti Színiakadémia megkezdi új tanévét. Szinte magam sem értem, hogy kerülök a 36 elsőéves hallgató közé, telve szorongással, egy érvénytelen érettségi bizonyítvánnyal, mert fizikából megbuktam. Remegő gyomorrezgésemet csak fokozza a műveltségem hiánya. A háború elcsent másfél esztendőt irodalmi és történelmi ismereteimből, - már ami a világ, s a nemzet kultúráját, irodalmi és színházi tájékozottságát illeti. /Helyüket megélt szörnyűségek, pusztulás, menekülés, halál, szökések, és erőszak töltötte be ./" Első óra: politikai gazdaságtan! Belép egy raccsoló, cigarettázó, ám nem „letüdőző", csak füstölgő, kicsiny, sovány emberke. Beszél. Én ámulattal hallgatom, mert szavai nem a „pol-gaz"-ról tájékoztatnak, hanem az emberiség kultúrhistóriáját nyújtják felém, a félő, szorongó, riadt "MIKÓS" kamasznak.

Az első ember-tanár, akitől nem félek. (Hegedűs Géza bácsi, 1947. szeptember 15-e.) Az első szuper műveltségű lény az életemben, aki arról győz meg, hogy a műveltség nem egyesek kiváltsága, hanem közkincs! Bárki megszerezheti! Majd más órákon is találkozom Vele, magyar- és világ-, drámairodalom, dramaturgia, és ki tudja még hány helyettesítésen, mert ő mindent, s mindenkit tudott, s tud helyettesíteni. Bátorította a szorongókat, gyámolította az elmaradottakat. Miként Madách Imre mondja: „csak későbben fejlik a szokott pimasszá." No, én is azzá váltam, már én kérdezek, csalafintán várva a Tanár úr zavarát, mert bemagolok néhány sort egy ponyvaregényből és felmondva Neki, "pfae gaudiummal" várom győzelmemet. Mire a Tanár úr: "Kéhem, ez Hejtő Jenő Piszkos Fredében található, ha jól emlékszem, a 68-70. oldalon. (…)

„... Abonyi Géza tanár úr! Magunk közt szólva, bizalmasan: „Cunci". Ma is hallom bársonyos, simogató hangját, mikor így szólt hozzám: „Aranyoskám, Cuncikám! Muszáj neked színésznek lenned?! (Jól tudta, szüleim mennyire ellenezték pályaválasztásomat.) Anyuka megharagszik, ha nem leszel az? Én, Cuncikám, ha még egyszer születnék, inkább lennék minisztériumi kistisztviselő!." Egyszer két és fél órán át álltam az Egressy terem tenyérnyi dobogóján, Shakespeare 75. szonettjének első négy sorával! „Az vagy nekem, mint testnek a kenyér...", míg ő kitekintve, a Rákóczi út forgalmára háttal, csak felemelt jobb kezével jelezte nemtetszését, s biztatott ismétlésre. Nem játszott elő! A magunk egyéniségét akarta világra hozni! Gyötört, megkínzott, összetört, s újra épített mindenkit: akiben látott talentumot! A „reményteleneket" fennszóval megdicsérte, s azonnal helyére küldte. Konzervatív pedagógia? Lehet! De nálunk bevált! Nem tisztelte személyiségi jogainkat? Lehet! De egyéniségeket nevelt! Élt-halt a tanítványaiért! Élt úgy, hogy már halálos betegen, a kórházi ágyon tartotta meg utolsó óráit, s belehalt!"

Aztán a családalapítás, 1951-ben, Gombos Katikával, a kor ünnepelt színésznőjével, s máris 1956-nál tartunk. Október 23-án, az Erzsébet híd lábánál, a pesti oldalon lévő Petőfi szobornál (érdekes, később itt lett otthona, Katika ma is itt él, ablakából jól látható volt a Petőfi szobor), a hatalmas tömeg előtt elmondta Petőfi Nemzeti dalát, amelynek súlyos következménye lett. Először a színpadtól történt eltiltás. Ekkor, darabonként állították össze, Katikával a gyerekeknek szánt játékot, az orvosi táskában lévő gyógyító „műszereket”. Ám így is kevés volt a pénz. Számtalanszor ébredtek arra, hogy lakásuk ajtaját kinyitva, egy-egy üveg tejet találtak a küszöb előtt. Valaki letette, szeretete, segíteni akarása jeléül.

Aztán eltiltás a Nemzetitől, öt esztendő a város peremén, a József Attila színházban. „... ottani kollégák, a Jó Isten áldja meg őket, olyan szeretettel fogadtak! Mindenki tudta ugyanis, hogy miért kerültem oda..."

1957. tavaszán Aczél Györggyel, a kultúra teljhatalmú elvtársával négyszemközt is beszélt. Ezekre a percekre így emlékezett vissza: „Lassan jöttem rá arra, hogy nem szeretnének engem a másik oldalon tudni. Mikor ezt Aczél elismerte, akkor rögtön rájöttem, hogy Major Tamás miért hozott össze vele? Mikor már nem volt más érve az Aczélnak, azt mondta: „Sinkovits elvtárs! Gondolt már ön arra, hogy a Petőfi-szobortól a Köztársaság téri akasztásokig maga kövezte az utat?" Nagyon kemény hangon szólt. Hát, 1957. tavaszán ilyet hallani, bent a Báthory utcában!... (Magamban csak arra tudtam gondolni: „Istenem, most segíts! Most kell okosnak lennem!") És így válaszoltam: „Bocsásson meg, kedves Aczél úr - elvtársnak nem nevezhettem, mert akkor rögtön megvádolom, hogy ő is forradalmár -, arra még nem gondolt, hogy ezt a bizonyos utat a Petőfi-szobortól, a Parlament érintésével, a Köztársaság térig, netán önök kövezték ki éveken keresztül?" Ez az isteni kegyelem megvilágosítása volt, mert ilyen szorult helyzetben hogyan jöhet ilyen ökörség az ember agyába?" - olvasható Sinkovits visszaemlékezéseiben.

1963-ban Sinkovits visszatérhetett a Nemzeti Színházba. De a nagy élmény számára nemcsak az ezt követő szerepekhez kapcsolódik, most már az életút lezárásakor nyugodtan kijelenthető, hanem 1986-hoz, az életre szóló barátsághoz és Sütő Andráshoz is. 1986-ban Bódi Vencelként találkoznak, az Ádvent a Hargitán- ban, amely Sütő András műve. 1998-ban, Imre, mint Schuller Medárd, a Balkáni gerlében. A Sütő Andráshoz fűződő személyes barátság a próbák során érett egy életre szólóvá. A hátizsákban, turistaként átcsempészett - akkor még nem veszélytelen - vállalkozásának eredménye, hogy Sütő drámái ideát, az anyaországban, a nyilvánosság elé - színpadra – kerülhettek.

„... meghatódottan vettem kezembe az Advent a Hargitán első példányát, amelyet a felületes olvasó, a földrajzi meghatározottság nyomán, hargitai mesének ítélhet. De ez csak a felszín; az igazi értékmérő, amelyet nekünk az előadásban kell megmutatni, kibontani, az a megannyi mögöttes, általánosabb emberi sors és gondolat, amely benne sűrűsödik a drámában. Első olvasás során mindjárt lenyűgözött, amit annyiszor elemeztek már műveivel kapcsolatban: a nyelv! Sütő bámulatos tehetséggel menti át a jelenbe, valaha használatos szóképeinket, kivesző szavainkat. Különösen fontos ezt elmondani, amikor nemcsak a beszélt nyelv, hanem színpadi nyelvünk is korcsosodik. Nyers, durva fogalmazás - ez a modernség! Néven nevezni a dolgokat, ahogyan a kocsmában is!

Ma már egyre inkább a parlagiságnak nem égi mása, hanem maga a parlagiság tombol a deszkákon. Sütő András drámájában sok indulatszó elhangzik: átkok megannyi formája. De egy se szennyes, egy se mocskos! Az ő költői-drámai írásművészetének ereje, képzelete kell ahhoz, hogy a szélsőséges indulatokban is a nyelv a maga emelkedettségében fejezze ki hőseinek keserűségét. Nálamnál hozzáértőbbek bizonyára elemezték, elemzik majd, hogy a gondolatiság milyen aforisztikus tömörségben nyilatkozik meg az írásaiban, így ebben a munkájában is. Madáchot, a Tragédiát juttatja eszembe: amikor ilyen kifejezésekkel beszélnek Sütő hősei: Neki könnyű, neki két élete van, „nekünk csak egy, és az se a miénk."

A színpadi próbákon túl, levelezésen keresztül is tartották a kapcsolatot. Íme Sinkovits leveléből egy részlet, Sütő Andráshoz: „Világra sírta magát a gyermek, megszületett az Advent a Hargitán bemutatója - ha késve is! Messze hallott a kis - és nagyromlás omló hótornyainak porka hava! Beteljesült Békasó nagybátyád rólad mondott kívánsága! „Maradjon meg Nektek örökre! És ha sor kerül rá: olyan legyen a hangja, mint a szamár állkapocs - filiszteusok réme, - a Sámson kezében." Itt találkozik össze a két történet, mert azóta is - tíz esztendeje- százak, ezrek hallgatják szavaidat, őrzik a várakozás mécseseit! És most már nem csupán a szűkre szabott haza csizmaszárában, de Erdély, Felvidék, Délvidék, Párizs, Bécs templommá szentelt színházaiban, otthonaiban! Igaz, most sincs egyebünk, mint a várakozás, de szélben, fagyban, hittel s akarattal, messze szól szélfútta jégcsapok orgonája, s fura mód meleg lángot visz a pislákoló "fűttőkbe". Kívánságodra lankadatlan keressük egymást az élők között, s a feltámasztás reményében kutatjuk halottainkat...

Kedves András! Én ebben édesanyád örömteli, feloldó szavait érzem legfőbb mondandónak! Mert mit is mondott, mikor a „Kék álhalálból" vége felsírtál?
„Áldott legyen a Gonosz, ki a gyermekeinket sírni megtanítja!" Így igaz, András, még ha az élet és a halál kézen fogva jár is itt, csak hangja legyen! Hangja, hogy létezünk! Hangja, hogy élünk, hogy élni akarunk! Hangja, hogy mások is hallják! Kedves András! Az Isten óvja, s áldja meg a Hangodat! Már csak azért is, mert „Szemet adtál a Szóért!"
Új hangjaidat várva, ölel örök barátsággal: - Sinkovits Imre, úgy is, mint Bódi Vencel"

Aztán, az Advent a Hargitán visszakerült oda, ahonnan elindult, Erdélybe. Imre, mint akkurátus ember, naplót vezetett erről a diadalmenetről: „Sepsiszentgyörgy, Kovászna megye székhelye ölel magához: ...este 7 óra. A színházterem zsúfolásig teli székelyekkel. Ismét jóval többen vannak, mint ahány ülőhely akad. Sütő András szavai, gondolatai tűzbe hozzák a közönséget, és az előadás végén velük együtt énekeljük a magyar Himnuszt, el-elcsukló hangon.... frissen indultunk tovább, Farkas Árpád könnyes ölelésétől felmelegedve. A műszak, az éjszakai bontás, bepakolás, 4 órás alvás után, jószerivel étlen-szomjan, munkaruhában, már útban van Csíkszereda felé. A 60 km-es út felénél, a Hargita lábánál, jól titkolt, váratlan találkozás a Csíksomlyói passiósokkal. Megöleljük, megszemléljük egymást, tapasztalatokat cserélünk. Aztán ők délnek viszik Krisztus keresztjét, mi északnak adventi lámpáinkat, a HARGITÁRA.

Hát ő az. Ilyen. De sokszor elképzeltem, s csak most látom, mily’ szegényes volt fantáziám. Nem tudom leírni. Ide el kell jönni. De Gergely Andrissal, a passiósoktól örökölt úti kalauzunkkal, aki a csíkszeredai művelődési ház igazgatója! Megállunk Tusnádon, és borvizet iszunk, a gyönyörűen faragott csobogóból. Csíkzsögöd! Nagy Imre portája, s kívánsága szerint hamvainak nyughelye (1893-1976). Mindannyiunkat megérint a Genius Lóci, festményei éppúgy, mint a festett méhkaptárok, s a sziklába zárt porhüvely... Kolozsvár, ...

Sepsiszentgyörgy után azt hittem, az Advent-előadások hangulatát, fogadtatását, hatását már nem lehet fokozni. Ismét tévedtem, mert még nem jártam Csíkországban. Ebből a közönségből és himnuszaiból erő sugárzott, nem a tehetetlenség, nem a reménytelenség könnyei. Öntudat és önérzet, elszántság és rendíthetetlen élni akarás, évszázadok megkeményítette, törhetetlen cselekvő hit és olthatatlan remény lángolt belőlük. Úgy köszönték meg játékunkat, hogy mi kaptunk Tőlük bátorítást. Zolitól is, a büfés fiától, ki a kulcslyukon át gázsprayt befúvó legényt egy ugrással nyakon csípte, s bevitte a rendőrségre. Ekkor értették meg a helyiségben tartózkodó leányaink, mitől szédelegtek.

Másnap, 26-án, kedden délelőtt Csíksomlyóra zarándokoltunk. A Ferences kolostort és templomot még Hunyadi János alapította 1448-ban, a marosszentimrei győzelem emlékére. Mai, barokk formáját 1802-ben kapta. A csíksomlyói Szűzmária több mint 2 méteres fából faragott alakja a XVI. századból való. Remekmű! Márk József atya s egy muzeológus nő kalauzolnak bennünket a csodálatos krónikák, kódexek világába. Ide is vissza kell jönni! A déli harangszó után nekivágunk a Jézus-hágó meredek emelkedőjének, (600 m szintkülönbség), hogy a stációk között vezekelve, verejtékezve felkapaszkodjunk az 1456-os nándorfehérvári győzelem emlékére emelt gótikus szentélyű, festett kazettás mennyezetű Salvator-kápolnába. Útközben, megtanuljuk tisztelni a pünkösdi búcsújárókat. Ki ide feljön, az megérdemli a bűnbocsánatot, s a látványt, mi eléje tárul. Szerény hajlékában koporsó ágyával, két kutyájával és egy csacsijával itt él Kedves Béla, a remete. Öt éve még a szeredai bútorgyár asztalosa, s a helybeli zenekar pisztonosa volt. Kérdésemre: miért választotta ezt? - kérdéssel felel.: „Az okot vagy a helyt kérdi?" Tapintatosan azt válaszolom: „A helyt." Mire ő: „Mert így közelb’ vagyok Istenhez, s ekként az igazsághoz!" Szavaiból ítélve: ő nem hallgat sem magyar rádiót, sem tv-t.

Néhányan, így Csepi is, átbújnak az oltár alatti szűk vezeklő-alagúton, melynek belső falán ez írás olvasható: „A szíved legyen mindig tiszta".
A mai előadás délután 5 órakor kezdődik és megrendítően hasonlatos a tegnap estihez.”

1990-ben megint megérinti a politika. Igen. Elmegy verset mondani párt-gyűlésekre, sőt kampányképeslapot ad ki, amelynek egyik oldala Sütő András: Ádvent a Hargitán egy jelenetét ábrázolja, Sinkovits Imre mellett Kubik Anna látható. Hátoldalán, a saját keze írásával pedig a következő olvasható: „Szeretett Honfitársaim! Tudom, nehéz ennyi szolga-év után a magunk ura lenni! Ennyi párt között az Igazit meglelni! - Segítek?! Én az MDF tagja vagyok, s arra szavazok! Istenem, Hazám, Családom után benne van hitem: azt valósítják meg, mit én színpadról hirdettem! Sinkovits Imre." Nagyon sok, akkor volt MDF-es országgyűlési képviselővel beszéltem erről a képeslapról. Ők mondták, ha nincs ez a képeslap, ha nincs Sinkovits Imre, akkor nem győzött volna az MDF, 1990-ben.

A győzelmet követően megkereste a párt, különböző funkciók betöltésére. Amikor kérték „legyek ez, meg az," így válaszolt: „…barátaim, hát, egyrészt, nem vagyok párttag, kettő, ehhez már nem értek, ez a ti dolgotok, mert ez már politika. Én hadd menjek vissza a szakmámhoz, amihez értek."

Innentől fogva, kellő távolságtartással szemléli a politikát, és semmilyen párttal nem keres kapcsolatot, tagja sem lesz semmilyen politikai szerveződésnek. Időnként meg-megnyilatkozik, de már nem, mint Sinkovits Imre, a híres színész, hanem, mint magánember, mint egyszerű állampolgár. Van, amivel szimpatizál, van olyan, amivel nem, de ennek jobbára baráti beszélgetések során ad csak hangot.
Például, azokban a már említett, színházi előadások utáni, késő esti, velem folytatott telefonbeszélgetésekben.

Halála után Gombos Katika tovább álmodta Sinkovits Imre életét. Spangel Péterrel megbeszélte, készüljenek interjúk Imre barátaival, ismerőseivel, s ezt foglalják egy kötetbe. A könyv, 2001-ben, a Tinta Kiadó jóvoltából: „Az ember- Vallomások Sinkovits Imréről” címmel meg is jelent. Boldogságomra én is a kiválasztott emlékezők között lehettem. Spangel Péternek, a Vasárnapi Újság szűk szerkesztőségi szobájában, a következőképpen emlékeztem meg Sinkovits Imréről:

„Először a halálhírről. Kocsiban ültem, amikor a családom egyik tagja- csütörtöki nap volt, délután 2 óra után- telefonált, hogy a Magyar Rádióban, a hírek utolsó mondatait kapta el, és Imréről beszéltek. Nekrológszerű volt mindaz, ami akkor elhangzott. Abban a pillanatban hívtam a Magyar Távirati Irodát, és megerősítették, hogy Sinkovits Imre meghalt. Akkor már, a fájdalom mellett, rögtön az járt az eszemben, hogyan, miképpen kell ezt méltóságteljesen tudatni azonnal a magyarsággal. (Itt nemcsak a Trianon utáni határokon belül élő magyarságra gondolok, hiszen Imre valóban a Nemzet Színésze volt, a határokon túl is.)

Imre egyszer elmesélte nekem, hogy amikor a Nemzeti Színház először kezdett el a határon túli vidékeken is előadásokat tartani, akkor valamelyik erdélyi városunk piacán sétáltak, és mivel a filmjeit az ott élő magyarok jelentős része nem láthatta, az arcát nem ismerhették. De szóba elegyedett valakivel, abban a pillanatban a hangra, arra a csodálatosan zengő hangra felfigyeltek az emberek, s máris tudták, hogy Sinkovits Imrével találkoztak. Ezt végtelen boldogsággal mesélte nekem, és sohasem a hiúság érződött benne, hanem az együvé tartozás öröme az, ami kicsengett a hangjából.

Miután a Vasárnapi Újság felelős szerkesztője lettem, 1993-ban, szinte majd’ minden héten találkoztunk, hiszen gyakran járt be a rádióba, hozzánk, verset mondani. Egyik kedves élményem, amely számomra nagyon megható volt, Sinka István verseskötetének megjelenéséhez fűződik. Egészen más verset jött be Imre elmondani a stúdióba, de hozta magával a Sinka kötetet. Azt mondta, ezt neked meg kell ismerned, ezt közkinccsé kell tenni. Már kifelé mentünk a stúdióból, a kis piros kocsija akkor is, mint mindig, ott állt a Pollack Mihály téri parkolóban, én pedig végigkísértem őt az udvaron, a kijáratig. Mielőtt még kiértünk volna a rádióból, egészen a kocsiig, a belső udvar végében van egy lépcső, még bent a rádióban, de kint a szabadban. Az udvar és a kijáró között, lefelé. Imre, kezében a Sinka kötettel, leült a lépcsőre, én meg mellé kuporodtam, és egyedül csak nekem, Sinka verseket kezdett el felolvasni. A hangja zengett, megbabonázva figyeltem. Ez a pillanat belém vésődött egy életre, elfelejthetetlenül.

A másik meghatározó élményem, hogy amikor 1995. augusztus 24-én, a Horn kormány idején, a Vasárnapi Újság felelős szerkesztői székéből felállítottak, az első bátorító, együtt érző levél Sinkovits Imrétől és Gombos Katikától érkezett. Amikor visszakerültem, ’99-ben, és a mocskolódás megint megindult ellenem, akkor a Százak Tanácsa mellém állt, nyilvánosan, és a „Százak” között, a tiltakozást aláírók között, ott volt Sinkovits Imre neve is. Sőt, ami aztán igazán megható volt számomra, hogy Gombos Katika, bár nem tagja a Százak Tanácsának, ő kérte, és így is lett, hogy az ő neve is szerepeljen Imréé mellett. (…)

Amikor Imre Magyar Örökség Díjat kapott, az eseményről ’97. január 12-én beszámoltunk a Vasárnapi Újságban. Imrének, Budapesten, a Kálvin téri református templomban átadták a díjat, s megkérte a műsorvezető, hogy ő is ajándékozzon meg bennünket egy verssel. Imrét és Katikát nagyon szoros baráti szálak kötötték Keresztury Dezsőhöz, akinek nevét a szegények minisztereként is őrzi az emlékezet, s akit Imruskáék (mert Katika mindig így szólította Imrét, hogy Imruska, Imruskám) „Dezső báttya”- ként hívtak. Ő nagyon sok verset úgy írt meg, hogy közben, mint előadóra, Sinkovits Imrére gondolt. S ekkor Imre bejelentette a vers alkotójának nevét és a vers címét, Keresztury Dezső: Emberként élni. Abban a pillanatban óriási csönd lent, s én, aki ismerem a csöndet, rögtön tudtam, hogy ez nem olyan dramaturgiai csönd. Imrénél lehullott a függöny. Katikára néztem, aki mellett ültem az első sorban, és abban a pillanatban mindketten tudtuk, hogy Imre elfelejtette az ezerszer, százezerszer elmondott rövid Keresztury vers szövegét: „Emberként élni, ha jó s balsorsod napjai égtáj, évszak divatjai közt megmarad annak, ami lehetsz egészen, kifosztva és épen, lélek a lélektelenségben, úgy leszel ember, az igazi.”

Nem jutott eszébe semmi. Egyszer csak hallottam, hogy Katika kezdte súgni a szöveget. Imre, onnantól kezdve már mindent tudott. Ez megint egy óriási érték: ők így éltek, egymásra támaszkodva, pontosabban, ahogyan én ezt számtalanszor megtapasztaltam, Katika a színészi karrierjét áldozta fel azért, hogy Imréből a Nemzet Színésze lehessen. (…)

Imre szerénységére jellemző a következő történet. Felkértem egyszer, hogy mondja el Vihar Béla egykori munkaszolgálatos csodálatos, megrázó költeményét, az Egy katona megy a hóban címűt. A vers hatalmas sikert aratott, számtalan hallgató kérte szövegben, hangban. Egyszer csöng a telefon, és Vihar Béla özvegye jelentkezik a telefon másik végéről. Azt mondja nekem: „Szerkesztő úr, köszönöm önnek azt, hogy férjem emlékét Sinkovits Imre közreműködésével ápolta, és engedje meg, hogy egy Vihar Béla kötettel ajándékozzam meg, amelyben az a vers is szerepel.” Megkaptam tőle a kötetet, benne a verssel, mégpedig Sinkovits Imrének ajánlva, de Imre ezt az ajánlást soha, egyetlen alkalommal sem említette. Ennyire szerény ember volt. Egy volt ő közülünk, akinek a viselkedéséből mindig azt lehetett érezni, hogy azt az életutat, amit ő bejárt, más is bejárhatja. Hiszen ilyen egyszerű a világ, én is lehetek olyan, mint ő.

Gyakran emlegette vendéglőtulajdonos édesapját, aki, amikor megállt egy-egy vendég asztalánál, így szólt: „Mivel szolgálhatok?” Így, ilyen egyszerűen szolgált ő is bennünket. (…)

Mécses. Meghalt Imre, s nekem Nagykanizsára kellett mennem, az ottani református templomba hívtak vendégül, előadást tartottam. Természetesen nem arról beszéltem az első percekben, amiért hívtak, hanem Imréről. Az előadás végén odajött hozzám egy úr, egy hatalmas, piros-fehér-zöldből kiöntött gyertyával, mécsessel a kezében. Azt mondta, szerkesztő úr, én nem tudok most Pestre utazni, nem tudok a Nemzetihez elmenni, ahol mécsesek égnek Sinkovits Imréért. De kérem, ezt a mécsest vigye oda el, és a Nemzeti Színházban gyújtsa meg érte, az emlékéért, a nevemben. Elvittem, meggyújtottam.

Az utolsó emlék már a temetés napja. Február van, hatalmas a tömeg az óbudai temetőben (Imre akarta így, hiszen itt nőtt fel, az emlékei ide kötötték), süt a nap és esik a hó. Valami furcsa jelenés volt ez a számomra. (…) Óriási tömeg kísérte őt utolsó útjára, hatalmas tömeg várt arra, hogy legalább a sírjához odaérjen. Vártam a sor végén. Aztán, egészen apró léptekkel odatopogtam, a sírhoz. Fogtam, simogattam a fejfáját, s a hatalmas tömeg ellenére, akkor csak Imre volt és én. Elköszöntem tőle a magam, a hallgatói, a nézői nevében is.”

Óbudán temettük hát el, nem a Farkasréten, a művész parcellában. De ez így természetes, hiszen idejárt gimnáziumba, az óbudai Árpádba, Óbudát szerette igazán.

1998-ban a következőképpen üzent az óbudai ifjaknak és az időseknek: „Egy hetven esztendős véndiák, az óbudai Árpád Gimnáziumból, kéri türelmeteket néhány mondat erejéig.
Legelébb is, sohase felejtsétek el iskolátok névadójának, Kőrösi Csoma Sándornak élete példáját. No, nem kell ezért világutazókká válnotok, hogy a magyarság eredetét, őshazáját felkutassátok. Akad felfedezni, megőrizni való e 75 esztendeje Csonka Hazában is! (Elég, ha Csoma Sándor szülőfalujára, a háromszéki Kőrösre gondolunk.) Nem kell elzarándokolni a távoli Dardzsiling régi angol temetőjébe sem, ahol végre megpihen „...egy szegény, árva magyar, pénz és taps nélkül! Ki nemzetének bölcsejét kereste és a maga sírját találta itt - de halhatatlanságát is! ", miként sírfeliratán olvasható.

Élete példáját kutassátok, s kövessétek! Önfegyelmét és szorgalmát, keresztény hitét és edzett testét, puritán életvitelét, hatalmas műveltségét! S mindezeket a Haza és Emberiség szolgálatába állítva! Ez a mai harsogó- csápoló- idegrángásos, lélektelen „fogyasztói társadalom", diszkóival, hamburgerjeivel, drogos-alkoholos tömeghisztériájával, mint a hínár húz le a tartalmatlan, csenevész élet mocsarába! Az így elsatnyult testben milyen lélek lakozhat?

Márpedig Magyarországnak testben és lélekben is erős, egészséges, keresztény Ifjúságra és Családokra van szüksége, ha fenn akarunk maradni a jövő századokban, évezredekben! De feladat vár Rátok a nyelvápolás terén is. Nem a tibeti nyelvtan s szótár elkészítése, csupán Édesanyátok nyelvének tisztántartása, megőrzése, hogy szeplőtlen gazdagságában adhassátok tovább gyermekeiteknek, unokáitoknak! Mert ez az egyik, tán legerősebb kapocs, mely összeköt valamennyiünket, élő és holt magyarokat!

Végezetül! Nem az Őshazát kell keresnünk! (De azért ismerjük meg a tudósok, nyelvészek, régészek s néprajzosok eddigi kutatásait, eredményeit.) Ezt a mostani, megcsonkított, fenyegetett sorsú Hazát kell megismernünk, felemelnünk, becsülnünk és megvédenünk, magunknak s a Jövendőnek!
Tamási Áronnal szólva: „Mi végre vagyunk a világon? Hogy valahol otthon legyünk benne!" Ez a „valahol", itt van a talpunk alatt! Magyarország! Fiatal Barátaim! Tudom, nem kevés, amit kértem Tőletek. De csak így, s csak ezért érdemes élni! Márpedig e Nemzetnek annyi hősi halottja volt, most hősi élőkre van szüksége! Hiszem, Ti azok lesztek!
Megfáradt, öreg, de szeretetet, hitet sugárzó karommal ölellek Benneteket! "- Sinkovits Imre.

S e gondolatsor után megszívlelendő hitvallás kívánkozik, Sinkovits Imrétől: „Hazát, hitet nem cserél az ember, miképpen arcot sem. Mindhármat őseink hagyták ránk, s a hűség kötelez.”

S hogy milyen világot is képzelt el magának, s nekünk?
2000. december közepén mondta, ez volt az utolsó találkozásunk, már betegen, egy a Vasárnapi Újság által szervezett gálaműsorban, a telt házas Erkel Színházban:

„Hiszek egy olyan, a keresztény erkölcsiséget megvalósítani igyekvő Magyarország újjászületésében, ahol a végzett munka valós értéke lesz az ítéletmérő, és hol nem a koporsókészítő, hanem a bölcsőfaragó lesz a jövedelmező szakma.”