Drámai hangú levelet tett közzé néhány napja az ismert rocksztár-színész, Vikidál Gyula: megélhetési gondjai miatt kénytelen megválni legtöbb technikai felszerelésétől, autójától, kedves emlékeitől. Ahogy írja, 62 évesen a nyugdíja csupán az éhenhalástól menti meg, egyéb kiadásait már nem fedezi. Bizony szomorú, amikor egy ország évtizedekig sztárolt művésze ilyen sorsra jut, s ebben még az sem vigasz, hogy nem egyedi jelenségről van szó, hiszen a múlt század egyik legismertebb amerikai csillaga, Johnny Weismüller, aki Tarzanként vált világhíressé, a szó szoros értelmében éhen halt, az egykor a nemzet „Palijaként” emlegetett Jávor Pál is majdnem hasonló sorsra jutott, hogy csak néhányat említsünk a rengetegből.

Elkeserítő inkább az, hogy mennyire képtelen a hazai elit - beleértve a művészeket, tudósokat, a politikus-féleségeket és az úgynevezett közéleti személyiségeket is – belátni a megváltozott életminőség diktálta követelményeket, s ezáltal képtelen arra is, hogy felkészítse a következményekre a Nemzetet, megmentve így a még nagyobb szenvedésektől, mint amit eddig is el kellett már viselnie. A rivalda, a közéleti szereplés, a média, hány és hány sorsot vitt tévútra, hányszor, de hányszor mutatták meg, hogy amíg hasznot lehet húzni valakiből, ameddig használni lehet valakit, valamilyen célra, addig magasba emelik, aztán, ha érdekei úgy kívánják a mammon urainak, akkor, jobb esetben csak elfelejtik, félreállítják, tartalékpályára küldik a nemrég még élvonalban tündöklőket. De sorolhatnánk a példák tucatjait, az egykori szépségkirálynő, Molnár Csilla tragédiáján át Zámbó Jimmyig, vagy az éppen hosszú börtönévek elé néző Farkas Péterig, mire is képes a hatalom, mert hát teljesen mindegy a globalista szellem torzszülött elméinek, hogy gladiátorként vagy a szépségiparban, avagy a szórakoztatás piacán tűnik fel az üstökös, számukra csak egy a fontos: minél nagyobb profitot vágjanak zsebre belőlük. S csak kevesen vannak, akik ma állják a harcot.

Hiszen ott a tragikusan elhunyt Bubik István esete, az italba menekült társaké, a túlfeszített húr miatt egyre fiatalabban életüket áldozó sportolóké, s a kevés tisztességes, aki még talpon maradhatott ebben a romlott világban, bizony fogcsikorgatva húzza az igát, ki tudja meddig. Megdöbbentő, hogy a hírnév, a siker, a rivaldafény mivé tette, nemcsak az egyes embertársainkat, de a nemzeteket, egész világunkat is. Keveseknek adatott meg, hogy ne sározódjanak be, aki tisztán maradhatott, többségük mártírként vonult be, névvel vagy név nélkül, a történelembe.

Ma mindent és mindenkit bemocskolnak, elárulnak, s az évszázados tragédia-sokaságban sajnos még mindig nem volt elég a megpróbáltatás, hogy megvilágosodjunk. Ahogy Szabó Dezső is figyelmeztetett, mindegy, hogy valaki jobbra vagy balra húz, bűnös; mert ezzel a Nemzetet tépi ketté, a megosztottságot növelve gyengíti Kárpát-Hazánkat, veszélybe sodorja az egész emberiség létét. Mikor döbbenünk már rá, hogy az Isten adta tehetség nem egyéni érdem. Nem arra való, hogy zsebeiket teletömve, a milliárdosok felsőbbrendűségével, elefántcsont-tornyokba húzódva, jobb esetben terjesszék a nihilt, vagy tovább korcsosulva, háborúk sokaságába hajszolják a népeket.

A tehetség szolgálat. A tehetség, ha őszinte és nem „kiválasztott”, nem kijelölt vagy felülről adományozott, akkor utat kell, hogy törjön, lámpásként világítva a sötétben tapogatózóknak: kövessetek, ez az élet útja.

S bizony hiába az elmúlt két évtized nagy szólamainak garmadája, a nagy ígérgetések, fogadkozások milliárdja, nemhogy megigazult volna népünk, egyre sötétebb és kilátástalanabb jövőkép rajzolódik elénk. S nem lehet elfogadni a mentegetőzést, hogy ez világjelenség, mert a hazug szóra, a galád tettekre nincs mentség, még akkor sem, ha mások, a többség is hasonló.

Az „én loptam, de a másik többet lopott” elv ennek az összekuszálódott kozmopolita, hazátlanságban leledző népségnek lehet csak „mentsége”, a magyar ember számára az adott szó, az eskü, az ígéret szent volt, mint Istene. A magyar évezredeken át fogalom volt: a rend, a fegyelem, a bátorság, az igazság, a tudás hírvivője. Ha Hungáriában rend volt, jólét és boldogság, akkor az egész világ virágzott, hallgattak a fegyverek és alábbhagyott mindenütt a szenvedés.

Azért kellett belerondítani ebbe, hogy az istentelen mammonimádók hada így tudjon úrrá lenni az igaz lelkűeken, s hazug szóval így tudta elkábítani a környező világot, hogy saját sebeik okát fel nem ismerve, veszett kutyaként rontsanak ránk, s az évszázados küzdelmek során sem ébredtek rá, hogy bár ezer sebből vérzett, szétszaggattatott Hunniánk, attól még nekik sem lett több, sőt a mi fájdalmunk hatványozódottan hullott szerteszét a világra, futótűzként terjedve, s a pártoskodás csapdájába esett emberiség ma már valóban önmaga farkasa.

Ezért sem mindegy, hogy a magyar nép mikor lesz képes ismét felemelni a fejét. Mikor döbben rá, hogy a jobbra vagy balra húzás átka tovább mételyezi a lelkeket, tovább növeli a szakadékot, amely lassan olyan mély árokká szélesedik, hogy félő; egész Földünk beletemetkezhet ebbe a nagy sírgödörbe.

Hát ezért szomorú Vikidál Gyula siráma is. Mert neki, akárcsak mindazoknak, akiknek az átlagnál bővebben mért a jóból a Teremtő, bizony Petőfi örök gondolata kellene, hogy iránytűként álljon előtte: „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni/ Saját fájdalmad s örömed;/ Nincs rád szüksége a világnak/ S azért a szent fát félretedd”. Mert mikor a Haza, a Nemzet ilyen nagy bajban, mondhatnám végveszélyben van, mint volt a mohácsi vészkor, vagy a törökdúlás idején, még most is inkább elnézi ki-ki, a nép felkent vezetőiként, hogy bár szakadjon százfelé a hon, de egy jottányit sem enged megszerzett javaiból. S itt most nem a Hazát bűnszervezetben fosztogató politikus-garnitúrára és az őket kiszolgálókra gondolok. De még mindig nem találkozni igaz néptanítókkal, orvosokkal, művészekkel, - tisztelet a nagyon ritka kivételnek -, akik fordítani tudnának a szakadékba rohanó Nemzet szekerén.

Nem lehet elégszer leírni, hogy aki ismert orvosként, művészként, tanárként vagy jogtudorként elérte a nyugdíjkort, annyi tartaléka bizonyára maradt, hogy nem éhezik, ruhája és feje fölött fedél is akad, s akkor vajon mi akadályozza abban, hogy vándorbotot vegyen, s járva a falvakat, tanítson, gyógyítson, neveljen, segítsen a jogi silabuszokban, vagy csak egész egyszerűen vigye a szépet, a jót, a magyar szót, az éneket a reményt vesztetteknek. Ingyen! Mert népétől rég megkapta a fizetséget azért, hogy tanulhatott, hogy világot láthatott, hogy piedesztálra állíttatott, míg a többség éjt nappallá téve robotolt az ország mindennapi kenyeréért.

Mikor döbbennek már rá, hogy az igazi tehetség alázatot, szolgálatot, a nép iránti kötelezettséget jelent, amely nem azért adatott, hogy sütkérezzenek, megmártózzanak a hírnévben, a gazdagságban – ki-ki ebbéli tehetsége és lehetősége szerint -, hanem, hogy a Nemzetnek valóban gyógyítói, nevelői, vezetői legyenek, igaz szívvel és hittel, mert ezért kapták a talentumot! Mert az emberség, az egymás iránti felelősség nem pénzzel méretett.

Tudom, ilyenkor felhangzik az elcsépelt szólam: élni kell, s ehhez pénz kell. Kipróbálták már, hogy a szeretetből adott tudás milyen erőket képes megmozgatni? Hányszorosát adja vissza az önzetlenségnek?! Méltatlan lenne nagyságos Rákóczi fejedelmünkhöz, ha bárkit is hozzá hasonlítanánk, de neki mit sem jelentett, hogy az ország leggazdagabb ura, leghatalmasabbak a birtokai, Ő gondolkodás nélkül áldozott fel mindent a Haza oltárán. Mai követőinek töredéknyi volna az az áldozat, amit meg kellene hozniuk, de eredménye felbecsülhetetlen; hiszen egy Nemzet felemelkedését nincs sem szó, sem fogalom, mely kifejezhetné.

Ahogy egykoron, tizenkét apostol elégnek bizonyult ahhoz, hogy egész földgolyóbisunkra elvigye a hírt: a Megváltó megszületett, magyar honban nincs egy tucatnyi, aki a hatalommal, elsőként is a mammonnal szembeszállva elindulna vinni a hírt: ne csüggedjetek, itt vagyunk közöttetek, s együtt felépítjük ismét a Magyar Hazát. Ahogy a régi intelem is mondja: „Nem az a fontos öcsém, honnan jössz, hanem hogy hová mész” - s bizony soha nem késő senkinek sem, hogy az igazak útján elinduljon. Ahogy a tékozló fiú is hazatért apja oltalmába, úgy a sok-sok tékozló fiúnak és leánynak végre haza kellene találnia; a talmi csillogás, a filmekben vállalt észt osztó megmondóember- szerep helyett megmutatni, hogy nemcsak a rivalda fényében, hanem a valóságban is képesek honleányokká és honfiakká válva betölteni küldetésüket: együtt visszaadni régi dicsőségünk fényét.

Ezért szomorú a Vikidál-jelenség – mert hát nem ő az egyedüli, aki képtelen felfogni, belátni, mi is zajlik körülötte, csak azt érzik, hogy elfogy a pénz, kialusznak a lámpák, s egyre fogy a levegő, és mindezt egyéni tragédiaként élik meg, nem látva, hogy az egész emberiség sokkal súlyosabb bajokkal küzd. Lassan közhely már – sajnos! -, hogy az iskolás gyerekek több mint fele éhezik, hogy 75 százalékuk alultáplált, hogy a keresőképes lakosság fele már munkanélküli, hogy egyre több családot fenyeget a kilakoltatás veszélye, hogy a gazdasági válság miatt a legtöbb otthon szétesett, minden második családban vagy az alkohol vagy a depresszió is öli a lelkeket, hogy az országvesztő-vezetők miatt anarchikus állapotba süllyedtünk, ahol az emberélet is vajmi keveset ér, elég példát kaptuk ebből az utóbbi évek bűnlajstromából. Gyermekeink kilátástalan jövőképpel, szétzúzott otthonokkal, lebutított oktatással, összeomlott egészségüggyel és világháborús vagy „csak” polgárháborús riogatásokkal megküzdve kell, hogy kezdjék a felnőtt kort.

Mi ehhez képest az egyéni gond, amely még nem is ilyen nagy tragédia, hiszen csupán arról van szó, hogy a megszokott életvitelt, megszerzett életszínvonalat, ezt a hazug, virtuális, egyszer használatos létet kell elhagyni, s visszatérni oda, ahol még ÉLET volt az élet, ahol az egymás iránti tisztelet, szeretet, s a haza szolgálata teljesítette ki a mindennapi létet.

Hiszen senkit sem jogosított fel a Teremtő arra, hogy embertársait leigázza, felsőbbrendűnek gondolja magát, a természet kincseit sajátjaként kezelje, hogy egyikünk koldusszegényen, másikunk a mesés javakban dúskálva éljen. Ezért hát, vésse ki-ki elméjébe: jó útra térni nem szégyen, de elmulasztani a történelmi pillanatot, megbocsáthatatlan bűn. Az út mindenki előtt ott áll, talán az első lépéseket még nehéz megtenni, de továbbhaladni már könnyebb, addig, amíg még nem késő...