Hatvanhét esztendeje, hogy a magyar honvédség egyik legnagyobb veszteségét szenvedte el a Don-kanyarnál, de az emberáldozatnál is nagyobb tragédia volt, hogy több mint fél évszázadig még a családok el sem sirathatták hozzátartozóikat. Apák és fiak, férjek, testvérek és jó barátok vesztek oda az orosz birodalom hómezőin, sok százezer kiontott élet, máig elhazudott lélekszámmal, akikért nemhogy harang nem szólott, de gyertyát is csak titokban, odahaza lehetett gyújtani. Akik Hazájukért a legdrágábbat, az életüket áldozták, azokról feledkezett meg a Haza, pontosabban annak idegen érdekeket kiszolgáló vezetői, akik miatt máig megbélyegzettek a hősök, kik emberfeletti küzdelemben, parancsot teljesítve, valóban az utolsó csepp vérükig harcoltak.

S bár az utolsó szovjet katona is rég elhagyta a magyar földet, de a paktumozó gyávák gyülekezete még hosszú évekig lefojtotta az érzéseket, mikor végül is kénytelen volt engedni az elemi erővel feltörekvő nemzeti igénynek, s emlékművet állíttatott Voronyezs mellett, Boldírjevkában, ott, ahol a Don kanyarulatában, az urívi áttörésnél, a legnagyobb emberáldozatot szenvedte el a 2. Magyar Hadseregünk. 1997. június 20-án szentelhették fel azt a Törő György fafaragó művész által készített, székelykapus-szent koronát kirajzoló, kopjafákból álló alkotást, amely méltó emléke lehetett a magyar katonák csonthalmazaiból álló sírkertnek.

A fájdalom, a megélt szenvedés több mint fél évszázad után is leírhatatlan volt az akkor, ott a Don-kanyarban, még akkor is, ha csupán néhány tucatnyian jutottunk el oda, a XX. század legnagyobb magyar tragédiáinak egyik színhelyére. Gyermekek, akik soha nem láthatták szeretteiket, évtizedekig reménykedve váró családok küldték el a hazai földet, hogy hintsük el szeretteik pora fölött, hiszen ilyen hosszú útra, idős koruk miatt már csak kevesen vállalkozhattak, s dobozok tucatjait töltöttük meg a Don-folyó partján szedett földdel, emlékül az otthoniaknak a porból, amellyé gyermekük, hitvesük, testvérbátyjuk, vagy édesapjuk vált.

Szavakba nehéz volt foglalni azt a képet, amely a Don-kanyarulatban, az urívi áttörés helyszínén elénk tárult. Minden talpalatnyi földet magyar vér öntözött, minden kis rögben magyar katonák pora nyugodott, hiszen a még élő szemtanúk szerint is, napokig vérvörösen hömpölygött a megvadult Don-folyó, a sok tízezer legyilkolt katona vérétől, s mindenütt, ameddig csak a szem ellátott, halottak borították a hómezőt. Egy idős néni gyönyörű tisztán mellettem énekelte a csodás dallamot: „Piros vér, fehér hó, zöld levél” - ahogy mondta, az egyik sebesült fiatal magyar katona ezt dúdolta, s ő sokáig ápolta, közben megtanulta tőle a szöveget, a dallamot. Nem értette akkor sem, most sem, csak anyai szívével érezte, hogy ez olyan szép, ami reményt ad a reménytelenségben is.

Hány, meg hány fiatal életet mentettek meg ott, ahol nekik sem volt mit enni, embertelen körülmények között, a mínusz 40 fokos hidegben, a földbe kezükkel vájt bunkerben élve rettegték végig a frontot, miközben nem válogattak sebesült és sebesült között, mentették az életet.

Vajon ki élte túl, ki jutott haza közülük – tűnődött hosszasan, s könnyek között sorolta, hogy bizony itt a Don mentén az urát, két szép fiát, testvér bátyját, édesapját talán éppen az egyik sebesült magyar katona lőtte le, de ő mégsem érzett gyűlöletet iránta, hiszen szinte gyermek volt mind, akiket a politika gyilkolni és meghalni küldött a messzi idegenbe, akik éppen olyan áldozatai ennek az istentelen világnak, mint bárhol az emberek, akiknek a kezébe fegyvert adnak, s kényszerítik, hogy a másikat gyilkolják halomra.

Mesélték, hogy a német tisztek a magyar katonákat, akik nem akartak tovább harcolni, mezítelenre vetkőztetve fához kötötték, majd vízzel lelocsolva sorsukra hagyták. Közülük nem egyet felélesztettek, megmenekítettek, talán a biztos halálnak, hiszen ki tudja, rongyba csavart lábukkal, vékonyka kis gönceikben, amit sebtében összeszedtek nekik, hazajutottak-e. Aztán, szégyenkezve azt is elmondták, hogy a halottak zsebeit, élelem miatt átkutatták, csizmáikat, felsőruházatukat ugyan az átvonuló szovjet katonák szedték le, de néhány morzsa nekik is jutott, ami ott, akkor életet mentett. Az egyikük zsebében talált kis faragott lovacskát egy kisfiú kapta ajándékként, hogy aztán felnőttként az afgán harcokban maradjon oda, most itt van a kis játék paripa, ki tudja, kinek a halálát őrzi majd meg emlékként.

Ebben a felfordult, gyilkológéppé aljasított világban, az egyszerű embereket nem hagyják élni, Isten parancsolatai szerint. Őket látva, hallgatva, szívem szerint azokat a világ urait küldeném el Boldírjevkába, akik luxus bunkereikben újabb és újabb háborúk tervét kotyvasztják; menjenek és nézzenek a szemükbe e sokat szenvedett asszonyoknak, akiknek egész élete abból állt, hogy fiakat szültek, ápoltak és temettek, romokat takarítottak és imádkoztak az unokákért, hogy talán nekik már jobb sors ígérkezik, s könnyes szemmel gyújtottak gyertyát az ellenségként rájuk küldött halottak sírhantjai felett is, hiszen őket is anya szülte, nekik is joguk lett volna az emberibb élethez.

Mert az egyszerű ember soha nem ellenséget látott a másikban, nem akart a másik életére törni, fegyvert fogni, csak élni, ahogy Isten elrendelte.

S hiába múlt el annyi évtized, ez a hazug és idegen érdekeket szolgáló politika a mai napig nem tárta fel a titkot, amely ezt a borzalmat övezi. Máig tisztázatlan, hány tíz és tízezer magyar életet követelt a háború, az esztelen megtorlás, a málenkij robot, az ötvenhatos forradalom utáni kényszermunkára hurcolás, a tizenéves ártatlan gyermekek leventekénti megkínzatása. Világ szégyene, hogy a katona, aki parancsot teljesített, csak nálunk bűnös még mindig, csupán a magyar áldozatokért nem jár teljes erkölcsi feloldozás, nincs rehabilitáció, olyan, amit megérdemelnének. Nálunk nem is kettős, hanem többes mércével mérnek még mindig, mint ahogy a magyar anya fájdalma sem lehetett a világ szeme előtt őszinte fájdalom, mert még a kihullott könnyekért is büntetés járt, s állítólag két évtizede vége a diktatúrának, az idegen megszállásnak, de a félelem, a megbélyegezettek szégyenfoltja ott ül ma is a lelkeken, miközben a hóhéraik „megbecsült tagjai” maradtak a társadalomnak, amelyért ez a sok hős magyar katona az életét áldozta. S ha rajtuk múlna, halálba küldenék ma is a magyarság színe-javát, hiszen a háború nekik mesés üzleti vállalkozás csupán, ahol a bevétel-kiadás egyenlegével mérik az életet.

A Csendes Don – ahogy Solohov jellemezte e folyót, az emberiség sötét erőinek a szimbólumává vált, hiszen ez a csendes külső vérszomjas fenevadat takart, aki számolatlanul szedte áldozatait. Ilyen alattomos fenevad ma a világ vezető államainak politikusi siserehada, unióstul, szövetségestül, talpnyalóstul, mindenestül, akik, miközben világbékét hirdetnek, a legaljasabb módszerrel gyilkolják, pusztítják, kínozzák, nemcsak a katonákat, hanem a civil lakosságot is mindenütt, ahol érdekeik úgy kívánják.

Láthattuk Irakban, Palesztinában, Libanonban, Afganisztánban, Afrika-szerte, de Délvidéken épp úgy, mint korábban számos ázsiai országban, mit műveltek a nagy világégést követően is. S csak reménykedhetünk, hogy talán a felnövekvő generáció, tanulva a múlt borzalmaiból, nem követi el ugyanazokat a hibákat, mint apáik.