A szabad sajtó azt ír, amit szabad

Mottó: Seherezádé ezeregy éjszakán át mesélt a szultánnak, azért, hogy életben maradjon. Mi most, a történeti hűség kedvéért, nem Seherezádét, hanem Salomét szólaltatjuk meg, azt a Salomét, aki Keresztelő Szent János fejét kérte és kapta meg. A mi mesénk- sajnos a sok- sok elhallgatott történet alapján is igaz- nem ezeregy lapszámot, hanem ennek akár a tízszeresét is megtöltené. Mi kitartóak vagyunk, s ha olvasóink is velünk vannak, akkor remélhetőleg Keresztelő Szent János vére sem hullott ki hiába.

Ismerős szavak, ismerős történetek, mintha kétezer éves, vagy ezer éves, vagy éppen húsz évvel ezelőtti történetet mesélnénk el. A világbékét fenyegető folyamatról mesélünk, amely miatt zöld forradalom fog kitörni Perzsiában. Nem úgy mint háromezer éve. Itt most a sajtószabadság nevében egy lejáratott rendszer vívja végnapjait. Mármint a mese szerint. Az újraválasztott iráni elnökről kiderült, hogy zsidó és az ellenfele meg nagyon elszánt. A következtetést is levonja a világbékét egyáltalán nem fenyegető sajtószabadság, hogy lejáratódott az iráni elit. Perzsiában ez így szokás. Ha meg lejáratódott, akkor azt ugyanúgy el kell tüntetni a Föld színéről, mint a bibliai történetben. Most nem Dárius kincséről van szó, hanem egy lényegesen egyszerűbb dologról, mégpedig, hogy fenyegetik a világbékét. A „művelt” Nyugat, amelyről, mint tudjuk, megtűrte nehezen a sajtószabadság csodálatos gondolatát, hűen kiáll az emberi jogok veszélyeztetői és a vallási fanatikusokkal szemben. Egy pillanat alatt – emlékezzünk csak az iráni forradalomra – árulták el és szúrták hátba azt a Reza Pahlavit, az iráni császárt, aki állítólag hű szövetségese volt a „művelt” Nyugatnak. Már nem volt használható, akkor hát odalett az összes kitüntetés, és be sem engedték az angolszász területre. Igaz, a sajtószabadság és az emberi jogok kizárólag addig hangoztathatók, míg abból előnyt húz a pénzvilág. Igaz az is, hogy újkori történelmünk néhány hasonló fordulatot ismer már, amikor is a hű szövetségesből egy pillanat alatt felesleges, ronda diktátor lett. A francia felvilágosodás bizonyosan büszke lehet arra, hogy a kannibalizmussal vádolt Bocassa Franciaország nagy barátja büszkén viselhette haláláig a francia becsületrendet. Többször is megkapta, ugyanúgy, mint a Kárpátok-géniusza, akit aztán veszett kutya módjára lőttek le a saját katonái. Soha nem tartotta be egyetlenegy nagyhatalom sem szövetségesével kötött megállapodását, pusztán csak addig az ideig, ameddig abból haszna volt.

Régen azt mondták, a világbékét fenyegető folyamat nem bekövetkezett cselekmény, hanem egyszer majd, ha véletlenül úgy döntünk, akkor kirobbantjuk azt az eseménysort, amivel valóban el lehet fedni ideig-óráig a világ összes baját. De a következtetés, amely szerint az iráni elit elhasználódott, és valószínű, leváltására kerül sor, mármint, hogy az elitet úgy, ahogy van, elzavarják, az nagyon ismerős. Volt állítólag már az elzavarásra tett kísérlet, mondjuk Közép-Kelet-Európában. Aztán kiderült, hogy sötét szobában fekete macskát kergetni és azt megfogni lényegesen egyszerűbb, mint a nemzeteket tönkretevő, az idegen hatalmakkal együttműködő országrontókat.

Történetünk nem lenne kerek, ha nem örökké ugyanazokat a visszatérő sajtószabadság által meghirdetett problémákat hallanánk újra és újra. Az amerikai alkotmányban minden magyarázat nélkül egy mondat szerepel a sajtószabadságról, mégpedig az az egy mondat, hogy: „A SAJTÓ SZABAD”! Senkinek eszébe nem jut ezt az egy mondatot törölni, módosítani, még akkor sem, ha igazán súlyos, lejárató, negatív kampányokat, amely emberek levadászására, fizikai megsemmisítésére irányul, pontosan ennek az alkotmánynak a segítségével, a sajtó kiszolgálói hozták létre.

Hol vagyunk mi még a sajtószabadságtól, és hol vagyunk mi még attól, hogy megismerjük mi az, hogy demokrácia, mi az, hogy vallásszabadság, és miben leledzik a parlamentáris demokrácia!? Vélhetően ugyanazon az egy gyökérben, amelyet erőfölénynek nevezünk, persze, mindegy, hogy milyen köntösben jelenik meg.

Az viszont tény, hogy mind a mai napig nem tudták bizonyítani, hogy a terrorizmus mint a világbékét fenyegető folyamat, milyen gyökerű. De már harcolnak ellene, és ezáltal különleges jogosítványa van annak a pénzvilágnak, amely minden rossz okozója, mert materialista, hivalkodó és természetellenes. A fenyegetésekkel szemben előcsapásokat hajt végre, nem tudni, hány száz millió ember az áldozata, ez a szabad sajtón keresztül soha nem lesz megismert. Ha egy tigris emberevővé válik, azért nem kell kiirtani az egész állományt. Ha pedig egy terroristát a művelt világban képeznek ki, akkor először azoknak kellene felelni, akik pénzt, paripát és fegyvert adtak azon hatalmak kezébe, akik a globalizáció szörnyűségeit immáron a természet kárára fenntartják.

Közben elő lehet állítani a világ legmagasabb tornyát, nem kell hozzá nagy jóstehetség, hogy a tornyok nem nőnek az égig, mint tudjuk, sem a Közel-Keleten, és ha jól emlékszem, még Babilonban sem.