Az elszámoltatók elszámolása

Az elmúlt évet úgy tekinthetjük, mint a gazdasági világrend változásának kétségtelen kezdetét. Az, hogy milyen gyors lesz a változás, és milyen áldozatokkal jár, azt ma nem szabad előrevetíteni, mert vélhetően szélsőséges nézetnek minősül bármi, bármilyen előrejelzés.

Az tény, ha csak az úgynevezett közgazdasági számokat nézzük, akkor az utóbbi ötven év leggyorsabb tulajdonátrendezése nagyjából az ősz végére befejeződött.

Néhány számadat azonban még akkor is ijesztő, ha valaki pozitívan nézi az emberiség jövőjét és van annyira realista, hogy bízik a csodákban. Példának okául, szűkebb térségünket, az elmúlt húsz évben gyarmatosított Közép- Dél és Kelet-Európát szinte egy kalap alá lehet venni. Minden állam a saját politikai elitjét tartja el, akik jelenleg széttárják a kezüket, és gyors változást ígérnek, ha majd ők következnek. Természetesen ez a húsz év legföljebb egy időbuborék, még az újkori történelemben is a hatásai megmutatták, mire képes az érték nélküli pénzvilág.

Valamikor tavaly márciusban történelmi mélyponton volt az úgynevezett tőzsde-index Budapesten, és láss csodát! - szinte az egész világon hasonló folyamatokat lehetett megtapasztalni. Például, ekkor látszólag fejre állt a pénzvilág bankrendszere, és soha nem látott mélységbe zuhant a részvények értéke.

Minden gazdasági folyamat azóta kifejezetten negatív irányba mutat, a politikai rendszer zűrzavara folytatódik, és ennek ellenére az év végére, nem egészen 9 hónap alatt „az ügyes befektetők” megnégyszerezték vagyonukat, és szemrebbenés nélkül folytatódik a fosztogatás.

Ezek a gerjesztett, úgynevezett pénzügyi válságok tulajdonképpen nem tekinthetők másnak, mint egy hőmérőnek. Minden gazdasági válság tulajdonképpen nem más, mint a hatalmi koncentráció megjelenítése. Ha erőszakos ellenállás indul meg, akkor van miből táplálkozni, hisz ma bármilyen oldalról nézzük az emberek védekezését, nem tekintik másnak, mint szélsőséges megnyilvánulásnak.

Ha megfigyeljük az elmúlt évet, azt is meg lehet állapítani, hogy semmilyen társadalmi mozgás nem indult meg, nemcsak
Közép-, Kelet- és Dél-Európában, hanem a gyarmatosító pénzvilág fővárosaiban sem. Messze nem beszélnek már emberi jogokról, mert ha erről valaki szót ejt, akkor rögtön torkán akad a szó. A gazdasági erő-hatalom teljes mértékben összpontosul, újabb és újabb értékrend nélküli központok keletkeznek, némi kritika éri ugyan a gazdasági, pénzügyi és politikai vezető réteget, azonban jobb híján nem más történik, minthogy a baloldal jobbra szalad, a jobboldaliból baloldali lett, aztán kineveznek valakiket szélsőjobbnak és szélsőbalnak, de ezzel legalizálják az úgynevezett jogállami parlamentáris demokráciát.

Lehet itt beszélni klímacsúcsról és egyéb olyan nagy politikai rendszerek döntésmechanizmusáról, amelynek egyébként semmi más haszna nincs, mint fenntartsa azt a here réteget, amely folyamatosan gyűjti az anyagi javakat. Jól megfigyelhető, hogy az erőviszonyok teljes egészében átalakultak a politikai rendszerek struktúrái között. Az új amerikai adminisztráció egy pillanatig sem kíván ujjat húzni a Távol-Kelet föltörekvő világhatalmával, a nemrég még kommunista diktatúrának tekintett Kínai Népköztársasággal. Igaz, hogy a Távol-Keleten sokkal okosabbak voltak, mert még azt is a kommunizmussal összeegyeztethetőnek tartották, hogy egy országon belül két rendszer működjön. Az egész szubkontinens ma olcsó munkaerejénél fogva már nem a „Kistigris”, hanem a „Nagytigris” szerepét játssza.

A teremtett környezetért látszólagos harc folyik, annak megvédése kiemelkedő erőfeszítéseket igényel, aztán leül két politikai vezető, jelesül az amerikai és a kínai elnök és nagyjából megegyeznek az új jaltai típusú világrenden. Ennek is egyetlen egy mozgatórugója van, a nagyhatalmak egymás erőterét nem zavarják, főleg nem ideológiai alapon. Egyetlen egy térség viszont teljesen biztos, hogy vesztes marad, ez pedig az az amerikai típusú, úgynevezett parlamentáris demokrácia, amely az öreg kontinensen teljes mértékben döntésképtelenné vált.

Nemcsak Közép-Európa és a magyar politikusok égtek ki, és váltak dögunalmassá, hanem az egész Európai Unió intézményrendszere is. Ma, látszólagos nagyhatalmak működnek és érvényesítik érdekeiket, közben pedig arról papolnak, hogy az Európai Unió megfelelő válaszokat ad az új gazdasági-társadalmi és akár hitéleti problémákra is. De egyben közös, az egész gazdaságot a szó szoros értelemben kizsigerelő rendszer; hogy a nem létező befektetői pilótajáték hatalmas nyereséggel működteti a pénzügyi spekulációt. Vannak térségek, ahol látszólag már szinte minden elveszett.

Nemcsak gazdasági értelemben lett gyarmat az úgynevezett átalakuló szocialista országok rendszere, hanem a megalkuvások, és az összeesküvések által létrehozott új vezetőréteg saját maga jólétéért felel kizárólag, és nem azért, amit elkövetett.

A társadalmi rendszer átalakítása, minden esetben ellenőrzés nélkül zajlik, hisz tulajdonképpen a parlamentáris demokráciák egy idő után működésképtelenné válnak. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a diktatúra az egyedüli üdvözítő, de az viszont tény, hogy sok esetben nincs más lehetőség, mint bizonyos rétegek vagyonfosztása, jogainak korlátozása.

Ha megnézzük a gazdasági világválságokat, abból mindig azok kerültek ki győztesen, akik előidézték a válságokat. Vannak rendszerek, amelyek működésképtelenek. Bármennyire is szeretnénk azt elhinni, hogy az állam a legrosszabb gazda, a közösségi tulajdon a legrosszabb formája a tulajdontípusoknak, ez így nem igaz! Azok a rendszerek maradnak legtovább fenn, amelyek a legrugalmasabban tudnak alkalmazkodni a pénzügyi világ több mint 500 éve korlátlanul uralkodó rendszeréhez. Hogy mely világvallások milyen módon és milyen erőszakszervezetek működését magyarázzák, vagy éppenséggel nem magyarázzák, hanem valószínűsítik, az mind a mai napig a titkok titka maradt.

Nem hitéleti problémákkal és a Teremtő tagadásával keletkezett a baj. A gond ott van, hogy az emberek döntő többsége ma már valóban csak követi azokat a folyamatokat, amelyek filmszerűen játszódnak le előttünk, életük döntő többségében. Az a kultúra, amely ma a sajtón, televízión, rádión keresztül érkezik, az teljesen eltorzított értékrendet mutat. De ezt az úgynevezett választópolgár már, mint néző, és nem mint a folyamatokat alakító egyén éli meg. Rácsodálkozik a televízióra, az Internetre, hallgatja a rádió zagyvaságait, és nem veszi észre, hogy ez már nem is róla szól, hanem azokról, akik a híreket csinálják. Akik az életük döntő többségét kényelemből vagy bármilyen okból csak szemlélni tudják és nem alakítani, azok az igazi jó választópolgárok. Nem véletlen, hogy szinte a legstabilabb ott a demokrácia, ahol annak semmilyen törvényes alapja, már történelmi okokból sem alakulhatott ki.

Azok az értékrendek, amelyek rablásra, fosztogatásra, katonai hatalomra és erőfölényre épülnek, azok, bármilyen módon vannak nevesítve, pusztítják, nemcsak az értékeket, hanem a környezetet is. Természetesen világot átfogó, úgynevezett emberi-jogi mozgalmakat, jogvédőket, jogvédelmi rendszereket is létre lehet hozni, ugyanúgy, mint a szakszervezeti kollektív jogokat védő rendszereket, de ha ezek az alrendszerek a legkisebb mértékben is zavarják a tőzsdei spekuláció rendszerét, akkor azt egy pillanat alatt vissza lehet szorítani.

Vajon honnan került elő az az irdatlan mennyiségű, állítólagos befektetői pénz, amely egyszerre vonult ki az egész világon a piacról és egy láthatatlan karmester intésére szinte egyszerre vissza is tért. Persze folyik még az etetés, amely szerint még nem indult el teljes mértékben a gazdasági növekedés, de a bizalom helyreállása az azt eredményezi, hogy jó irányba fordultak az események. Aktivizálódnak majd a pártok, jönnek az új titánok, akik mindent meg fognak ígérni.

Egy picit azért vissza kellene emlékezni 2008. augusztusára. Ekkor még a mai miniszterelnök büszkén jelenti az úgynevezett parlamentnek, hogy stabilizálták a közállapotokat, és megteremtették a gyors fejlődés gazdasági alapjait. Nem egészen két hónap múlva totális gazdasági válságba szaladt bele az egész térség és miután Hazánknak nem volt semmilyen védelme a saját politikai kalandoraival szemben, így tulajdonképpen a válság is a leggyorsabban csapott le a védtelenekre. Az a politikai hangzavar, amely ezután következett, az semmi másra nem volt jó, mint elterelni a figyelmet arról, amely évtizedek óta ismert, de az teljesen biztos, hogy a rendszerváltás óta felerősödött.

A hazai érdek védelme nélkül! - átalakítani akár tulajdont, akár jogrendszert, akár a látszólagos puha diktatúrát, látszólagos demokráciává, az nem más, mint néhány ideológia nélküli ember bennfentes puccskísérlete.

Nem is azzal van baj, hogy ki a konzervatív, ki a baloldali és ki a szélsőséges, hanem azzal, hogy egy nemzet vagyonát úgy játsszák át, idegen érdekek szerint, hogy annak anyagi vesztesége egyszerűen felbecsülhetetlen. Az állami tulajdon vesztesége azért nehezen mutatható ki, mert az állami tulajdon lebontása szinte követhetetlen.

Amikor az antall-kormány ideje alatt, az úgynevezett önkormányzati rendszert kellett kialakítani, akkor az állami tulajdon jelentős része átkerült a feltőkésített önkormányzatokhoz. Ez annyit jelent, hogy az úgynevezett állami vállalatok jelentős része önkormányzati privatizációs hatáskörbe került, amelynek vagyonvesztése legalább olyan magas szintű, mint azoknak a vagyontárgyaknak a privatizációs kótyavetyéje, amelyet az Állami Vagyonügynökség, már a spontán privatizáció kialakításakor elkezdett szétszórni.

Az a probléma, hogy ma bárhová nyúlunk, csak azt tapasztaljuk, hogy felelőtlenül és látszólag ellenőrizetlen csatornákon keresztül árad ki a megtermelt javak döntő többsége. Ma már nem a szélsőségesek véleménye, hogy önpusztító ez a rendszer, hanem a gyarmatosítók is igazságtalannak és kiszámíthatatlannak tartják a kialakult struktúrát. Ma már elismert tény, hogy a közbeszerzési rendszerek, minimum harmadával drágítják meg egy-egy beruházás értékét, annak ellenére, hogy ez a közbeszerzés pont azért lett volna kitalálva, hogy visszaszoríthassa a bennfentes kereskedést. És visszaszorítsa a korrupciót.

Amikor ez 1992-ben és 93-ban napvilágra került, mármint az állami javak és önkormányzati vagyon nyakló nélküli átadása, akkor, akik ma elszámoltatásról beszélnek, hevesen ellenezték a privatizáció lassítását. Persze, azt csak látszólag kell ellenőrizetlen folyamatnak tekinteni, hogy éppenséggel azok az iparágak szűntek meg először és kerültek idegen kézbe, amelyek legnagyobb nyereséggel és a legmagasabb szinten működtek, az úgynevezett kelet-európai blokkon belül. Ha tetszik, ha nem, az állítólagosan nagyon rosszul működő magyar mezőgazdasági- és élelmiszergazdaság a nyolcvanas évek közepén már a szó szoros értelmében piacokat foglalt el, nemcsak Közép-Kelet-Európában, hanem Nyugat-Európában, Amerikában és a Távol-Keleten is. Nem jó rá visszaemlékezni, de akkor már a skandináv országokban felvetődött, hogy magyar technológiával fognak dolgozni, és ha jól megnézzük az állami gazdasági termeltetési rendszereiket, akkor mondjuk a Bábolnai Állami Gazdaság megmutatta, mire képes egy-egy jól működésű termeltetési rendszerrel. Ötvenkét országban volt kimutatható exportaktívuma a magyar mezőgazdaságnak! Jelesül, például Bábolnának is!

Ezt leépíteni és az árualapot az 1989-es záróévnek a 40%-ra csökkenteni, az egyáltalán nem politikai tévedés, hanem egy nemzetet eláruló politikus csapat reméljük utolsó tevékenysége.

Lehet aztán érdekvédelmi szervezeteket létrehozni, amelyeknek egyetlen egy célja van, hogy olyan népfrontos rendszerrel bejussanak a parlamenti képviselők érdekvédelmi klubjába, tehát megszüntetve az érdekvédelem rendszerét, amely nem más, mint fából vaskarika! A globalizáció az az egyetlenegy rendszer, amelynek semmilyen előnye nincs, hisz ellenőrizetlenné válik még az információ is. Természetesen ez nem a pénzügyi-gazdasági és politikai vezetők oldaláról értendő, hanem a fogyasztói oldalról, az úgynevezett jogállami választópolgár oldaláról értendő. Mert, akik ma programokról döntenek szavazataikkal, azoknak fogalmuk sincs, hogy kizárólag a szavazataikra van szükség, és minden egyes szavazat tulajdonképpen konzerválja azt a rendszert, ami nem csak gazdasági értelemben vett szörnyszülemény, hanem természetellenes.

Természetesen, ezek a folyamatok, előre látható társadalmi robbanásokat fognak eredményezni. Nyilvánvaló, egy idő után szűkülni fog az élettér, mert a klíma változása egy idő után visszafordíthatatlan folyamatokat indít el. Ha tetszik, ha nem, a szubkontinens, ahol az emberiség több mint 50%-a él ma már, olyan társadalmi robbanás előtt áll, amely érinteni fogja nemcsak az Európai Uniót, hanem az Amerikai Egyesült Államokat és a feltörekvő állítólagos új nagyhatalmat, Brazíliát is. Az ivóvíz-készlet záros határidőn belül egyszerűen elfogy. Ha tetszik, ha nem, a gleccserek döntő többsége az elmúlt 15-20 évben elolvadt. Ha valaki ezt nem hiszi el, akkor az sajnos struccként viselkedik, ami a legfájdalmasabb ebben az, hogy a kémműholdak több mint három évtizede, szinte egy négyzetcentiméter nagyságrendben követhetik a Föld felszínén zajló folyamatokat.

Ha egy rendszert pusztán már csak az tud összetartani, hogy katonai ellenfél hiányában, mesterségesen összehoznak egy vallási alapon működő fanatikus csoportosulást, akikből terroristákat nevelnek, akkor az vélhetően a végóráit éli. Majd Irak után Afganisztán, Jemen és lehet folytatni a terrorizmus elleni harcot. Plusz a hatalmas katonai költségvetések ezek után is féken tudják tartani az úgynevezett szélsőségeseket.

Nem másról szól a következő néhány évtized, mint arról, hogy minden monopóliumok csúcsán üldögélő pénzvilág urai mikor fogják megérteni, hogy tevékenységük egy idő után már nem a parlamentáris demokrácia és a pénzügyi befektetői bizalom megingásáról fog szólni, hanem egy anarchikus, valóban ellenőrizetlen folyamatot indít el.

Ahol már az emberek 50%-a sem tud dolgozni, és közben a vagyonkoncentráció sokkal erősebb, mint bárhol, ott csak arra lehet számítani, hogy a belső háborúk, főleg a metropolis nagyságrendű városok miatt teljesen ellenőrizetlen folyamatokba csapnak át. A bűnszervezeti alakzatban működő politikai struktúra, amelyik csak egy alrendszere az úgynevezett pénzügyi befektető rendszernek, addig fogja élezni az ellentéteket, míg rendkívüli áldozatokkal önmagát is felőrli.

Itt most egyébként nem Magyarországról és nem a Kárpát-medencéről kell csak beszélni, hanem először az Európai Unióról, ahol belátható időn belül a munkaképes lakosság 50%-a valamilyen szinten eltartottá válik. A nyugdíjrendszer ugyanis, pontosan a sérülékenysége miatt, ma már nem ad biztonságot, hanem a legnagyobb pénzügyi spekulációs rendszerek kezébe fog kerülni.

Azt nem államfői nyilatkozatok és úgynevezett alkotmánybírósági eljárások fogják eldönteni, hogy az állami nyugdíjrendszer mennyivel biztonságosabb a magánnyugdíj-pénztárak harácsolói befektető rendszerével. Az is biztos, hogy az Európai Unió sajátságos belső rendszere, ahol kiégett politikusok özönlenek Brüsszelbe, állítólagos döntéshozatalra, eleve elhibázott gondolat. Azok a multinacionális nagyvállalatok, amelyek, akár Svédországból, Németországból, Franciaországból áramlottak ki, egyáltalán nem tekintették fontosnak, hogy saját nemzeti hovatartozásukat hosszútávon fenntartsák. Az erőfölény az egyúttal a korrupció velejárója is. Ha egy kultúra úgy alakul, hogy vannak bizonyos társadalmilag közgondolkodásban elfogadott pénzek, akkor abból teljesen fölösleges úgy demokráciát csinálni, hogy a közgondolkodást megváltoztatnák.

Ha tetszik, ha nem, az emberiség kultúrája, vallási és materiális fölfogása nem vonható egy kalap alá. Azok az egyházi intézmények, amelyek jól követik a politikai struktúra változásait, azok fennmaradhatnak, akár sok száz évig is. Sőt, mondhatnánk, évezredekig, de hatásuk nem növekszik, hanem csökken. 1997-ben, elolvasva a katolikus püspöki konferencia elnökének levelét, még büszkeség fogott el. De ha ugyanezt a szöveget hallom az egyházi vezetőktől 2010-ben is, akkor rá kell jönnöm, hogy minden levél csak pótcselekvés, és az állam és az egyház szétválasztása nem több, mint fából vaskarika.

A legnehezebb kérdés az, hogy el lehet-e számoltatni azokat, akik felelősek a politikai struktúra átalakításáért. Nagyon nehéz kérdés, mert magában az, hogy mi mennyi, sem tisztázott.

Amikor az állami vállalatokat részvénytársaságokká alakították át, folytathatnánk ezt az önkormányzati tulajdonnál is, akkor tulajdonképpen az érték alapját teljes mértéken megszüntették. Ez nagyjából olyan, mintha egy gyémántot nem a csiszolt értéke alapján értékesítenénk, hanem úgy tokostul, vonóstul odaadnánk vele együtt a bányát is. Ha ugyanis nagyon jó minőségű, rendkívüli szakértelemmel előállított terméket odaadunk az ellenfélnek, ráadásul ingyen, akkor nem kell azon csodálkozni, hogy nincs kit és miről elszámoltatni.

Közben jönnek a nagy leleplezők, akik jelzik, hogy Magyarországon minimálisan évenként több mint 1000 milliárd forintot lopnak csak ki az úgynevezett adózási kedvezményekkel. Amikor ezeket a számokat először kimondtuk, akár a rádióban, akár megjelentettük a könyveinkben, akkor egy valamit elkövettünk, ami nem bocsátható meg: idő előtt jeleztük, még mielőtt a nagy leleplezőkre sor került volna.

Hisz, az is egy leosztott szerep, az ügyeletes zseniknek a megjelenése, akiknek a napjai most jöttek el.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy okosabbak voltunk, hanem, talán nagyobb igazságérzet szorult azokba az emberekbe, akik már évtizedek óta kritikával illetik az átalakítást. Elszámoltatni pedig azokat lehet, akik a valós döntéseket meghozták. Ha valaki azt gondolja, hogy Antall József egyáltalán arról tudott, hogy mi az, hogy gazdaság, akkor az nagyon téved. Nem szeretném feltételezni, hogy valamihez kötődött, de az tény, hogy egyedül Magyarországon volt olyan jogállami átalakítás, amelyet senki nem akart, és néhány száz bennfentesen kívül, mindenki rosszul járt. Ma Magyarországon a reáljövedelem alacsonyabb, mint 30 évvel ezelőtt.

Mégis, mi ebben a pozitívum? Hogy még mindenki, legalábbis a majdani szavazók döntő többsége elhiszi, hogy valaki el akar még számoltatni. Vélhetően azzal kellene kezdeni, hogy azok a politikai pártok, amelyek, így vagy úgy vezényelték, ellenzékként, vagy kormánypártként a folyamatokat, maradjanak ki az elszámoltatásból. Ne lehessenek ők az elszámoltatók! Hisz, legfeljebb a saját lelkiismeretüket tudják elszámoltatni, már ha az egyáltalán még van, az átalakulás folytán.

A struktúra átalakulása természetesen nem gátolható, de az is biztos, hogy egy rendkívül erős diktatúra irányába rohannak a kisebb nemzetállamok is. Még az Európai Unión belül is! Mert, ha a 2006-os őszi eseményeket nem egy diktatúra előszeleként fogjuk fel, akkor nagyon bután gondolkodunk. Nem az a fontos, hogy ott szélsőjobb vagy szélsőbal és milyen értékrendben erősödött meg, hanem az, hogy jól kitervelten, csapaterőben, rendőrsortűzzel lehet elintézni a parlamentáris demokrácia megvédését. A jogtalanság talaján nem lehet jogot kovácsolni, még akkor sem, ha ezt a politikai intézményrendszer jelenleg így gondolja.

Végeredményben nem másról van szó, mint az igazi feketelevesről, amely belátható időn belül, a jövő nyárra megérkezik, vajon milyen indulatokat fog kiváltani, nemcsak a Kárpát-medencén belül, hanem az összetákolt Európai Unió multinacionális érdekcsoportjaiban. Ha ugyanis, egyelőre megtalálják az olcsó munkaerőt a szubkontinensen, akkor nyugodtan lehet magára hagyni az úgynevezett demokráciákat, mint azt tették egyébként, például a nyelvtörvény kapcsán is. Aztán, néhány eszement ügynök, szavakban, majd háborút üzen Izraelnek, kitiltja Perezt a térségből és elcsodálkozunk rajta, hogy nyilatkozatokkal semmit nem lehet elérni.

Azt viszont látni lehet, a gazdasági világválság kellős közepén, a Közel-Keleten épül ma már a kincses sziget, a Távol-Keleten az olcsó munkaerőt készítik elő, és az öreg kontinens pedig, velünk együtt nyalogatja sebeit.