1920. június negyedike után is talpra álltunk

Gyakran hallom, a mögöttünk lévő húsz esztendő nagyobb károkat okozott Hazánknak Trianonnál, nagyobbat az 1919-es patkányforradalomnál. És ez cseppet sem véletlen, hiszen 1989-et követően, nálunk, a patkányforradalmárok unokái kerültek hatalomra. Áljobb- és álbaloldalon egyaránt. Miért is cselekedtek volna másképpen, mint nagyapáik tették? Nekik sem jelentett semmit Magyarország, az unokáknak sem sokat. Szavakban igen, ám tettekben bizonyságot adtak hazafiatlanságukról. Arról, hogy csak a személyes anyagi haszonszerzésük volt minden cselekedetük mozgatórugója, miközben Magyarország fokozatosan a nyugat gyarmatává süllyedt.

Népszavazási csalással lettünk a NATO és az Európai Unió tagországa. A népszavazási csalásokat aztán a választási csalások követték. Négy évenként felosztották egymás között Magyarországot. Ezt nevezték, hazudták független országgyűlési választásoknak. Nem az ország, hanem a pártjuk sorsa volt számukra a fontos. Az egygyökerű pártjaik sorsa. Meg a már említett egyéni érdek. Pedig kezdetben milyen óvatosak voltak. Jöttek a semmiből, a másod- és harmadvonalból a semmihez sem értő senkik, akik még az életrajzaikat is meghamisították. Hiszen az elhallgatás is hamisítás. És ők bizony még a származásukról is hallgattak.

Vegyünk néhány példát.
Először Horn Gyula színe-visszáját tekintsük át. Az Országgyűlési Almanachban először csak a következőket tartotta fontosnak önmagáról megjegyezni a volt pufajkás, karhatalmista, miniszterelnök és pártelnök: „Angyalföldi munkáscsaládból származik. Édesapja, Horn Géza szállítómunkás volt, illegális kommunista tevékenység miatt 1944-ben a Gestapo kivégezte. Édesanyja, Csörnyei Anna gyári munkásnő.” A következőben már „bőbeszédűbb” volt, közölni engedte azt is, szüleiről hogy „mindketten baloldali érzelműek voltak, és „a család a két világháború közötti magyar proletárcsaládokra jellemző nagy szegénységben élt”. A harmadik és negyedik ciklust lezáró almanach is ezzel a változatban szerepelt.

Azonban, még visszafordíthatatlan betegsége előtt, sikerült őt rábeszélni arra, hogy valamivel többet áruljon el arról, hogy honnan jött: „A valamikor Németalföldről elvándorolt apai ági ősei közül dédnagyapja, Horn Józsua izraelita vallású mészárosmester volt Alsóváradon (Bars vármegye). Az 1855-ben született, Újpestre költözött nagyapja (Horn Salamon Károly) vasúti mozdonytisztítóként kereste kenyerét Rákospalotán, s vésztői lányt vett feleségül. Édesapja, Horn Géza, 1899-ben Újpest városában született, s a kőművesszakmát tanulta ki; fiatalon lett a Tanácsköztársaság hadseregének zászlóaljparancsnoka. A kommün bukása után internálták, és börtönbe csukták, 1924-ben szabadult, majd saját családot alapított. Édesanyja, az 1904-ben Budapest-Terézvárosban született, evangélikus vallású Csörnyei Anna, ha kapott munkát, dolgozott, többek között a Kőbányai Sörgyárban és a Ruggyantaárugyárban. (…)

Édesapja sokáig nem tudott elhelyezkedni, végül bútorszállító alkalmi munkásnak szegődött. Meggyőződése ellenére az illegális kommunista párttal nem tartott kapcsolatot, mégis gyakran letartóztatták. Az 1944. márciusi német megszállást követő napon a Gestapo elvitte, majd útban Németország felé, a soproni erdőben agyonlőtték. Édesanyja a felszabadulás után MKP- tag lett, pártiskolába küldték.” Elgondolkodtató, majd két évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy ő maga vallja be azt, amiről már egy ország beszélt, magyarán, hogy zsidó ősök leszármazottja, s hogy édesapja a tanácsköztársaságban (patkányforradalomban) zászlóaljparancsnokságig vitte. Hiába, itt is igaz a régi magyar közmondás: „Az alma nem esik messze a fájától.”

Lapozgassunk tovább, képzeletben, az Országgyűlési Almanachban. Nézzük meg egy másik jómadár, egy szabad madár mennyire is engedett betekinteni, első alkalommal, az életébe. Pető Ivánról beszélek, akivel oly sok csatát vívtam, újságíróként, abban az időben. Jelenlegi helyzetem tekintve, el kell ismernem, ő győzött. Mint, ahogy a hazátlanok mindig legyőzték a hazáért tenni akarókat.

Tehát, Pető Iván is, Horn elvtársához hasonlóan, az első alkalommal, 1990 után, még igencsak szűkszavú: „Édesapja, Pető László raktározási osztályvezetőként ment nyugdíjba. Édesanyja, Lantos Katalin tisztviselőként dolgozott.” A következő három kötetben is hű maradt önmagához, csupán egy kis engedményt tett velünk szemben, amikor is közölte már azt is, hogy az apja 1914-ben, az anyja 1918-ban született.

Legutóbbi közlésében azonban már majdnem mindent elárul a nacionáléjáról, hiszen közli azt is, hogy „az apai nagyapa zsidó vallású foltozócipész volt, feleségével együtt a gettóban élte túl a vészkorszakot. Egyik lányukat a zsidóüldözés következtében vesztették el, egyik fiukat viszont, mint kommunistát ölték meg a nyilasok. Az anyai család is zsidó volt, kiskereskedésből élt, a nagyszülők hamis papírokkal vészelték át 1944-et. Az is bekerült az életrajzba, hogy Pető édesapja, mielőtt vállalati tisztviselő lett volna, 1945-51-ben az ÁVH, illetve a határőrség tisztje volt. Ezt egyébként a Terror Háza Múzeumban, az ÁVH- sokat bemutató szégyenfal is bizonyítja, Pető apuka fényképe ott díszeleg, peckesen. Mert nem hinném, hogy Pető és a család ezért oly’ nagyon szégyenkezne. Talán még büszkék is erre a pedigrére?

Magyar Bálint, aki szintén jómadár, szabadmadár és szintén 1990 óta, tehát már az ötödik ciklusban országgyűlési képviselő, 1990-ben még csak ennyit enged közöltetni az Országgyűlési Almanachban magáról: Magyar Bálint az első ciklusban szüleinek nevén és foglalkozásán kívül csak leghíresebb ősét említette meg röviden: ükapja volt Szemere Bertalan, aki az 1849-es Habsburg-trónfosztás után 1849. május másodika és augusztus tizenegyedike között miniszterelnök és belügyminiszter volt. A második ciklusban még mindig nem teljes az életrajz, még mindig a család fénykorszakáról esik szó. Magyar Bálint életrajzában részletezni engedi színházigazgató édesapjának pályafutását (a Szemere vonalat természetesen nem elhagyva), és kiegészült az anyai ági családdal, azzal, hogy ez az ág 1927-ben került Kolozsvárról Magyarországra. A következő két almanach ezt ismételte meg.

Most viszont már sokkal részletesebb a családtörténet. „Szó esik több apai ági ősről, például egy másik ükapáról, Kürthy Józsefről, aki 1848-ban alispán, a kiegyezés után pedig a Szabadelvű Párt képviselője volt. Az anyai nagyszülőkről pedig – akik 1928-ban települtek át – megtudjuk, hogy Klein Róza és Schwarcz Dezső volt a nevük, a képviselő édesanyja, az ismert rádiórendező Siklós Olga pedig középiskolásként „kiszolgáltatva élte át a zsidóüldözéseket, s a budapesti gettóban érte a felszabadulás”.

Emellett Magyar Bálint most először hozza nyilvánosságra azt, hogy legrégibb barátai, középiskolai osztálytársai miért emlegetik még ma is Jancsinak: ugyanis ez volt az eredeti keresztneve, és 18 éves korában, édesapja iránti tiszteletből vette fel az ő nevét.” (Domány András)

Gondolkodjunk el egy kicsit. Kezdetben még a családtörténetet is szűken mérik. Csak a magyarság számára igazán értéket jelentő adatok kerülnek elő. Magyarnál például Szemere Bertalan. Akinek pedig ilyen nincs, az csak anyai, apai nevet közöl, esetleg a szülők foglalkozását. Később aztán, évtizedek múltán, amikor már úgy látják, a népet sikerült „megdolgozni”, hirtelen előkerül a zsidó vonal.

De miért kellett erre ilyen sokáig várni? 1990-ben talán még attól tartottak, ha ez a rész is ismertté válik, csorba eshet a becsületen, folt kerül az életrajzra? Vagy mostanára érzik azt, hogy minden annyira visszafordíthatatlanná vált, hogy a zsidó ősökkel már hivalkodni is lehet?

Persze, még mindig van bőven lyuk az életrajzokon áljobb- és álbaloldalon is. Nem olvasni sehol, hivatalos okiratban, párttitkár vagy esetleg munkásőr apukákról, KISZ titkárságokról, ügynökmúltról. Irtják és irtják múltjuk szégyenfoltjait. Pedig most tisztába lehetne tenni sok mindent. Az ügynökmúltat mindenképpen.

Tudjuk, valahonnan előkerült 18 úgynevezett mágnesszalag (arról már nem beszélnek, hogy a szalagon cirill betűs dokumentumok vannak, vélhetően tehát orosz nyelven íródtak, s így az sem lehet kétséges, eddig hol bújtak meg), aminek a megmentése és magyarítása megtörtént. Most már tudhatnánk tehát, hogy 1990-ig kik voltak a besúgók, beszervezők. De nem, a megkerült dokumentumok sorsáról a „rendszerváltók” döntenek, akik a Nemzetbiztonsági Hivatal főigazgatójára bízták (kecskére a káposztát) múltunk és saját, dicstelen múltjuk e fontos darabját. Mit gondolnak, a feltárt dokumentumok valaha is nyilvánosságra kerülnek? Én már most, látatlanban kijelentem, a közelmúltban bizonyára nem. Aztán, évtizedek multával meg előjönnek azzal, hogy elvesztek, vagy megcsonkultak ezek a dokumentumok. S így továbbra sem kapunk arra hiteles bizonyítékot, kiknek az érdeke Magyarország tönkre tétele.

Mert az világos, hogy az egykori ügynökök ott ülnek a parlamentben, közjogi méltóságok címeit bitorolják, zsarolhatóvá teszik Hazánkat. S így megint ott vagyunk, ahol a part szakad. S annyit még tudni kell, tizennyolc rendbe hozandó mágneses szalagról beszéltek mindvégig. Azt azonban, hosszú ideig, előre megfontol szándékkal, elhallgatták, hogy van egy tizenkilencedik mágneses szalag is, amiről aztán, miután létezése kiderült, új magyarázatot találtak ki: a rajta lévő dokumentumok leolvashatatlanok. Nem hiszek nekik!

No de! Térjünk csak vissza a nagyapákhoz. Az általuk okozott károkhoz, s az ebből való kilábaláshoz. Idézet következik a Kanadában, Torontóban, 1974-ben, a Vörösváry Kiadó által megjelentetett, Horthy: Emlékirataim című könyv második kiadásából: „Magyarország erdőállománya 88 %-át, fenyveseinek több mint 97%-át vesztette el. Erdőségeink nemcsak épületfa- és tüzelő anyagszükségletünket elégítették ki, hanem döntő jelentőségű hatással voltak a magyar Alföld vízgazdaságára is, s ezért üzemgazdaságunk szabályszerű kezelésére a magyar állami szakfelügyelet rendkívüli gondot fordított. Az utódállamok –, a békeszerződés idevonatkozó rendelkezését is figyelmen kívül hagyva –, a birtokukba vett erdőségekben rablógazdálkodást folytattak, s ennek nálunk, megmaradt területeinken, tavasszal gyakori árvízkár, nyáron pedig szárazság lett a következménye.

Magyarország nyersvasának 83 %-át, vasműveinek majdnem a felét vesztette el. Akárcsak Németországot és Ausztriát, Magyarországot is jóvátétel teljesítésére kötelezték, sőt Magyarországnak, akárcsak azoknak, szintén el kellett ismernie háborús bűnösségét is, noha éppen Tisza István ellenezte a Szerbiához intézett ultimátumot. (…) Külföldi kölcsönhöz csakis úgy juthattunk, ha sikerül a zálogjogot feloldanunk.

Ebből a célból be kellett lépnünk a Népszövetségbe –, ez 1922. szeptember 18.-án meg is történt, – és alá kellett vetnünk magunkat annak a felügyeletnek, amelyet a Népszövetség pénzügyi bizottsága gyakorolt. A 250 millió aranykoronás kölcsönnel, melyet a Népszövetség révén kaptunk, olyan jól gazdálkodtunk, hogy Mr. Jeremiah Smith pénzügyi főbiztos már kétévi nálunk tartózkodása után, 1926. június 30.-i távozásakor, azt jelenthette Genfbe, hogy kötelezettségeinket teljesítettük és állami költségvetésünket egyensúlyba hoztuk. A következő évben aztán áttértünk a koronaértékről a pengőértékre.

Az amerikai Mr. Smith továbbra is tanácsadónk maradt. Jó és megbízható barátunk volt. Tiszteletdíját magyar diákok amerikai tanulmányútjait szolgáló ösztöndíjak alapítására fordította. (A „rendszerváltás” tanácsadói a kapott pénzt, nyugati támogatást is visszavitték hazájukba, persze saját vagyonként. Legfeljebb a „rendszerváltókkal” osztozkodtak rajta. L. P.)
Egyszer azonban bizonyos mértékben zavarba hozott. Távozása alkalmával, hálánk kifejezésére megfelelő módot keresve, megkérdeztem, hogy milyen emlékkel szerezhetnék számára örömet. Kevesebbet kért, mint vártam és mégis többet, mint amire gondolhattam. Az volt a kívánsága, hogy megtekinthesse -a szent koronát. A szent korona számunkra nem látványosság, hanem az ország összes felségjogait megtestesítő, megszentelt kegyeleti tárgy, a magyar állami felségjog birtokosa. Így fogta fel jelentőségét Pacelli bíboros államtitkár, a későbbi XII. Pius pápa is, midőn a budapesti nemzetközi eucharisztikus kongresszus alkalmával 1938-ban térdet hajtva imádkozott előtte, ősi vas ládájának három kulcsát a miniszterelnök és az országgyűlés által választott két országos méltóság, egy katolikus és egy protestáns koronaőr őrzi. A szent koronára őrsége vigyáz, mely kiváló, kiszolgált katonai altisztekből áll és színpompás egyenruhát visel, vállán festői átvetett fehér köpennyel, fején kócsagtollas forgójú sisakkal és kezében díszes alabárddal. Ezredesi rangban álló parancsnoka őrzi a koronaládát befogadó páncélterem kulcsát.

Koronatanácsot kellett összehívnom, és hozzájárulását kieszközölnöm, hogy Mr. Smith kívánságát teljesíthessem. Ünnepélyes menet vonult a boltozatos terembe és a három kulcstartó méltóság felnyitotta a ládát. Némán, megilletődve, állott Mr. Smith a díszes állványra emelt szent korona előtt és megcsodálta a középkori aranymíves művészet alkotását. De hogy azt is megérezte és megértette, hogy mit jelent a szent korona nekünk, megtudtam búcsúlátogatása alkalmával mondott szavaiból: „Most már tudom, hogy Szent István szent koronája: maga – egész Magyarország”.

Hát ez az! Többek között ez utóbbi mondat szellemében kellene élni, cselekedni „rendszerváltóinknak”, nem továbbra is kiállítási tárgyként kezelni Szent Koronánkat. S ami még förtelmesebb, a Szent Korona nevében, arra méltatlan embereket, konspirációs stratégiával, kitüntetni.

Persze, lehet, gondolom tovább, eddigi tapasztalataim alapján, lehet, hogy mégis jobb, hogy a Szent Korona szem előtt van. Különben az „elit” ellopná, elzálogosítaná.

Van persze egy olyan erő, amely másként gondolkodik, de az ő befeketítésükre meg mindent elkövetnek azok, akiknek jelenlegi helyzetünket köszönhetjük.

A Heti Világgazdaságból való az a részlet, amelyet most idézek, s amelyben az SZDSZ egykori elnöke, Kis vJános fejti ki véleményét a mostani politikai helyzetről, köztük például a sátánnak kikiáltott Jobbikról. „A Jobbik a szociális ellátás költségeit, a pazarló, ugyanakkor feladataik teljesítésére képtelen önkormányzatok tehetetlenségét, a pénzügyi válság következményeit, a burjánzó korrupciót, és egyáltalán minden megoldatlan társadalmi problémát faji kérdéssé fogalmaz át. Azt hirdeti, hogy a romák megregulázása – no meg a zsidó tőke kiűzése – fog a magyarok összes bajára megoldást hozni. Ebben nem okvetlenül különbözik a nyugat-európai rasszista pártoktól. Két dologban viszont különbözik tőlük. Egyrészt, nyíltan szembefordul a közhatalommal; azt hirdeti, hogy az állam gyenge, képtelen rendet tartani, de majd az ő félkatonai szervezete rendet csinál, ahol kell. Másrészt, összekapcsolja a radikális populizmust a magyar fasiszta hagyomány feltámasztásával.

A Jobbik előretörése arra figyelmeztet, hogy a politikai válság szele a Fideszt is elérte, hiába vár rá, az MSZP összecsuklásának köszönhetően soha nem látott választási győzelem. A szélsőjobboldali szavazókért folytatott versenyben eddig nem volt komoly vetélytársa. A MIÉP bedarálásához elegendő volt átvennie annak jelképeit, kulcsszavait. (Meg kellő anyagi munícióval ellátni annak egyes vezetőit. L. P.)

Ez a stratégia egy ideig 2006 után is működött. Az Árpád-sávos zászlók ott lobogtak a Fidesz gyűlésein is. Az ezredvégi Bethlen- és Teleki-kultusz helyét a Fidesz tájékán is Wass Albert kultusza vette át. A Fidesz polgármestere emelt illegálisan turulszobrot a főváros XII. kerületében, s az ő ugyancsak fideszes utóda lépett föl a szobor bírói úton elrendelt lebontása ellen. Mára bebizonyosodott, hogy a szélsőjobb ezen a módon nem domesztikálható. A szimbolikus határok elmosása a Fidesz ellen dolgozik. A jelek szerint ezt ma már a jobboldali párt vezetői is megértették. Az európai választások óta érzékelhetően távolodnak a Jobbiktól. De még mindig abban bíznak, hogy megúszhatják a nyílt leszámolást.

„Ha egy országban biztonság van, rend és növekedés, akkor a szélsőséges és erőszakos botránypártok eltűnnek a politikai élet süllyesztőjében”, mondta nemrég a Fidesz elnöke. Elegendő sikeresen kormányozni, a többit elvégzik a Jobbiktól elforduló választók. Csakhogy, a sikeres kormányzásnak a Jobbik lesz a legfőbb akadálya. Kormányzó pártként a Fidesz az állam megerősítésében lesz érdekelt, míg a Jobbik érdekei az állam gyengítéséhez kötődnek. Nem egyszerűen kihasználja a romák és nem romák közti együttélés feszültségeit: mára az indulatok legfőbb gerjesztőjévé vált. Ahol félkatonai szervezete megjelenik, ott minden lesz, csak nem „biztonság és rend.”

Idézzünk még egy gyöngyszemet, az önmagát miniszterelnöknek tartó Lúdas Mutyitól, civil nevén Bajnai Gordontól, aki 2010. január harmadikán interjút adott a Magyar Távirati Irodának: „Arra a kérdésre, hogy van-e jelentősége annak, hogy azoknál a pártoknál, amelyek lehetőséget kapnak a pénzügyi-gazdasági betekintésre, a demokratikus szót használja, azt felelte: a Jobbikot nem tekinti demokratikus pártnak.

Bajnai Gordon ezt a kijelentését magyarázva kitért arra: természetesen elismeri a Jobbiknak azt az alkotmányos jogát, hogy indulhat a választásokon, de szerinte az elmúlt évszázad megmutatta, a demokrácia ellenségei is hatalomra vagy részhatalomra juthatnak a demokrácia eszközeivel élve és azokkal visszaélve.

„A Jobbikot egy olyan nézetrendszerű pártnak tartom, amelyet karanténba kellene zárni valamennyi demokratikus erőnek, és elhatárolódnia tőle. Én magam semmilyen módon nem szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy az ő nézeteiket legitimáljuk Magyarországon" - jelentette ki.”

Kedves Mutyi úr!
Ön ismeri-e a következő passzust az „Alkotmányból”? „61. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra, továbbá arra, hogy a közérdekű adatokat megismerje, illetőleg terjessze.”

S az feltűnt-e valakinek, hogy a „miniszterelnök” kijelentésére egyetlen „demokratikus” párt sem reagált? Akkor meg ki játszik össze kivel? Azaz, mindegyik párt, amely a parlamentben melegszik, egy követ fúj? Ez utóbbi kérdésre nyugodtan válaszolhatunk igennel. S még egy megállapítás, elgondolkodtató az is, hogy a közvélemény kutatók által szinte mérhetetlen SZDSZ betekinthet a pénzügyi-gazdasági dokumentumokba – még ha ezek igazságtartama erősen kérdéses is-, s az egyre növekvő szavazói bázissal rendelkező Jobbik nem.

S még egy példa. Még Gyurcsányék döntöttek az IMF kölcsönből tervezett bankmentő csomagról, azaz a bankok támogatásáról- mondta egy sajtótájékoztatón Balczó Zoltán, a Jobbik európai parlamenti képviselője. Nagy lett a felháborodás a Fideszes körökben. Orbán Viktor kijelentette: „Mi magyarok már megtanultuk, hogy milyen IMF pórázon lenni.” Varga Mihály, Orbán volt pénzügyminisztere pedig, a közszolgálat televízió Este című műsorában háborgott, s azt mondta: „Képtelenség, hogy mi ezt a kölcsönt olyan bankok támogatására fordítjuk, amelyek külföldi tulajdonban vannak, amelyek külföldi bankok leánybankjai.” Ez a tiszta beszéd, mondhatnánk.

Csak egy a bökkenő, Balczó Zoltán megnézte, már Bajnai „miniszterelnöksége” idején, az úgynevezett bankmentő csomagról zajló szavazást. Megdöbbenve tapasztalta, hogy a korábban mélyen elutált támogatást megszavazta a FIDESZ, köztük Orbán Viktor és Varga Mihály is. 600 milliárd forintról volt szó. Nos, ettől a félelem, hogy lesz egy olyan párt a parlamentben, amely utánanéz a simlis dolgoknak, és azt ráadásul még nyilvánosságra is hozza.

A Jobbik pártelnöke, Vona Gábor, a barikád.hu internetes oldalon megjelentekkel- szinte akaratlanul is- válaszol az imént idézettekre: „A programunk elkészült. Január 3-án az Országos Választmány ülésén a párt hivatalosan is elfogadta. Január 16-án a nagyszabású kampánynyitó rendezvényünkön, amelyen a 176 jelölt is bemutatásra kerül, a nyilvánosság is megismerkedhet a programunkkal.

- Kiemelne néhány fontos elemet?

- A gazdaság rendbetétele kulcskérdés. Egy millió munkahelyre van szükség, amit persze mindenki mond, de azt senki sem teszi hozzá, hogy azzal a neoliberális gazdaságpolitikával, amelyet árnyalatnyi különbségekkel, de az összes parlamenti párt képvisel, ezt egyszerűen nem lehet elérni.

- Akkor hogyan?

- Három rést kell betömni, amelyeken keresztül életveszélyesen szivárog Magyarország gazdasága. Elsőként hozzá kell nyúlni az államadósság kérdéséhez. Hazánk mind a belső, mind a külső államadósság terén kilátástalan helyzetbe került. Utóbbiban, amelyről szinte alig beszélnek, a világ egyik legeladósodottabb országa vagyunk. A Jobbik szerint nem újabb hitelek felvételére van szükség, hanem az adósságunk újratárgyalására, amely az eddig terjesztett hiedelmekkel ellentétben egyáltalán nem ördögtől való, lehetetlen küldetés. A másik a gazdaság duális szerkezetének a felszámolása, vagyis a multinacionális cégek bevonása a közteherviselésbe.

- Akkor el fognak menni.

- Aki csak azért van itt, hogy zsírosra hízza magát magyar emberek munkájából, Európában példátlan állami támogatásokkal, letarolva a hazai vállalkozásokat, a profitját pedig nagyobbrészt hazamenekítve, az menjen is. Aki pedig hajlandó egy tisztességes együttműködésre az országgal, az maradjon. Nem vagyunk alapvetően multi ellenesek, de elsősorban magyarpártiak vagyunk, és számunkra kizárólag az ország és a nemzet érdeke számít.

- És mi a gazdaság harmadik szivárgó rése?

- A bankrendszerünk. Azon belül egyrészt az, hogy nincs egy olyan magyar bank, amely a hazai gazdaság finanszírozását ténylegesen felvállalná. A Fejlesztési Bank ezt valójában nem látja el. A másik, talán ennél is súlyosabb probléma, hogy a Magyar Nemzeti Bank az elmúlt húsz évben a maga függetlenségének álcája alatt olyan kamatpolitikát folytatott, amely kedvében járt a spekulatív tőkének, de teljesen lebénította a hazai gazdaság megizmosodását.

- Közbiztonság?

- A rendőrség átvilágítása és megtisztítása mellett felállítjuk a csendőrséget is, valamint teljesen átstrukturáljuk a nemzetbiztonsági szolgálatokat. Vidéken felszámoljuk a cigánybűnözést, a közéletben a politikusbűnözést, a gazdaságban pedig a gazdasági bűnözést.

- Nem lesz egyszerű feladat.

- Nem mondtam, hogy sétagaloppra készülünk. A Jobbik fel van készülve arra, hogy az a küzdelem, amelyet már most is nálunknál jóval nagyobb, erősebb körökkel folytatunk csak fokozódni fog, akár évtizedeken át is. De erőt ad az, hogy közben az ország egyre gyarapodni fog majd. Másrészt meg, ki vállalja ezt a harcot, ha nem mi?”
Ezt megelőzően még a következőkről is szó esik az interjúban: „A Fidesz azt nyilatkozta, hogy neki nincs baja a jelenlegi alkotmánnyal, ahhoz nem akar hozzányúlni, viszont számonkérésről ők is beszélnek.

- Mi meg majd nem csak beszélni fogunk róla, hanem fel is tárjuk. Legyen az szegfűs, vagy akár narancsos korrupció. A politikusbűnözésnek számunkra nincs színe. Mindenkit számon fogunk kérni.”

Hogy kellőképpen közérthető legyek: „Itt van a kutya elásva!”. Hogy mindenkit el fognak számoltatni. Ez fáj az „elitnek”. S ezért kiabálnak kígyót, békát. Ezért fasiszta és náci párt együttesen a Jobbik, s ezért nyilasozzák Vonát.

Meghátrálni, még ha szenvedés, szenvedést követ is, hazaárulás. Hiszem, hogy ez szóba sem kerül.

Hogy is írt erről Horthy az Emlékirataim-ban?
„…nem habozom, hogy megerősítsem, amit Edgar von Shmidt-Pauly rólam írt könyvében (1942., Hamburg, L. P.) ennek az időszaknak jellemzésére elmondott (a patkányforradalom bukása utáni időszakról van szó, L. P.); idézem ebből a következőket: „Ha a vezető a maga nagy célját el akarja érni, nem szabad holmi csekélység miatt leintenie előre rohamozó csapatát, melynek lendületét és áldozatkészségét minden helyzetben fenn kell tartani, vagy hatáskörüket túllépő tisztjeit mindjárt szigorúan megrendszabályoznia, sőt esetleg agyon is lövetnie. Ezzel ugyanis csak a lázadás veszélyét, vagy még annál is rosszabb következményeket idézne elő. Nagyon is puhaszívű ember semmiképpen sem alkalmas arra, hogy elvadult időkben katonákat vezessen . (…)

A földre rászabadult poklot még senki sem csendesítette le azzal, hogy angyalszárnyakkal legyezgette. Márpedig Magyarországon a kommunisták, mint az orosz bolsevisták tanulékony tanítványai, valóban pokollá tették az életet!”

1919. óta, kilencvenegy év múltán, 2010-ben, nem ugyanebben a cipőben járunk? Trianon rémséges szelleme még mindig kísért bennünket. Pontosabban, az elmúlt húsz esztendő maga volt Trianon. Annak minden pusztításával együtt. Alapszerződések aláírásával magyar területekről mondtak le a „rendszerváltók”.

A magyar ipart és a mezőgazdaságot, valamint az élelmiszer-feldolgozókat idegen kézbe juttatták, akik aztán tönkre tették azt. Eladósítottak bennünket, költségvetési pénzeket is loptak tőlünk, kialakították a pártdiktatúrát, gyarmatosításunk aktív közreműködői voltak. Több millió munkahelyet szüntettek meg, a segélyek osztogatásával maradék önbecsülésünktől fosztottak meg bennünket, hajléktalanok tízezrei élnek az utcán, bankuralmi rendszert vezettek be, a hazai magas kamattal külföldi valutában vetették fel kölcsöneinket, hogy még jobban megkopasszanak bennünket, elvegyék a tetőt is a fejünk fölül.

Falvainkat ellehetetlenítették, biztonságérzetünktől megfosztottak, az államra háruló feladatokat (lásd vasútvonalak megszüntetése) nem végezték el. Tovább is van, de nem folytatom.

Új erőre kapni ennyi is elég.