Pozsgay Imre írása: 1956: „tépett szájú, hasított kormû, sok kis senki” forradalma…

Az új oktatási év megindultával, különbözõ szemináriumokon ismét napirenden van a múlt évi ellenforradalmi események értékelése. Elkerülhetetlenül szembetaláljuk magunkat azzal a problémával, minek tekintsük: forradalomnak vagy ellenforradalomnak az 1956. október-novemberben történteket? Tisztáznunk kell a fogalmakat annál is inkább, mert egyszerû emberek szájából ma is gyakran hallunk olyan kijelentéseket, hogy a „forradalom” alatt ez, vagy az történt, stb. ….
Legtöbb, hasonlóan beszélõ ember jóindulatához semmi kétség nem fér, csupán úgy rögzõdött bennük a forradalom fogalma, hogy az egyenlõ a felfordulással, káosszal, mindenfajta társadalmi rendetlenséggel. Nem is gondolnak arra, hogy az igazi forradalom rendet jelent, egy új társadalom születését, mely természetesen a régi legyõzésével jöhet csak létre. Ebben a tekintetben minden forradalom egyforma volt. A régi termelési viszonyokat újakkal váltotta fel. A régi uralkodó osztály hatalmát egy eddig, legalábbis politikai tekintetben az elnyomott osztály uralmával helyettesítette. Így történt ez a szocialista forradalomban is, azzal az igen lényeges különbséggel, hogy míg minden elõzõ forradalomban a kizsákmányolás régebbi formáját annak újabb formája váltotta fel, addig a proletárforradalom alapvetõ célkitûzése a kizsákmányolás teljes felszámolása.
Röviden és igen vázlatosan ezek a szocialista forradalom ismérvei. Azon senki nem vitatkozik, hogy ezek a követelmények megfelelnek-e az elnyomott milliók érdekeinek. Méla szkeptikusok hosszas töprengés után csupán azt a kérdést szokták nekünk szegezni: mindez megvalósítató-e? Kérdésükbõl az is kiérzik, hogy õk nem nagyon hisznek benne. Persze a Szovjetunió sorozatos sikerei után egyre könnyebb igennel válaszolnunk.
Én most mégsem ezekkel a kétkedõkkel szeretnék vitatkozni, hanem azokkal, akik a tavalyi októberi eseményeket is szeretnék forradalommá: „Egyetlen Magyar Nemzeti Forradalommá” kozmetikázni. Könnyû nekik, hiszen olyan sajátosan „magyar nemzeti” intézménytõl kapják az ideológiai támogatást, mint a Szabad Európa rádiója, mely viszont a legmesszebbmenõkig élvezi a „legmagyarabb magyarnak”, Dulles János óhazai gazdálkodónak és politikusnak erkölcsi és anyagi támogatását.
Nehezebb nekem, mert ily tekintélyes pártfogók híján kénytelen vagyok a száraz és élvezhetetlen tényekre támaszkodni, melyek – tudjuk jól – csak a józan ész kicsiny, bár de egyre hatalmasodó birodalmában jutnak, érdemükhöz méltó megbecsüléshez.
Nézzük hát a forradalmat! Megfeleltünk-e 1956. október 23-ig a szocialista forradalom követelményeinek? Mielõtt még bizonyítanák, nyugodt lelkiismerettel merem mondani: igen. Mert, ha hibáztunk is, azért a tulajdon-viszonyokat sikerült úgy megváltoztatni, hogy abban sem Mindszenty, sem herceg Eszterházi nem nagy örömüket lelték. Ez magában is elég határosan bizonyítaná igazunkat, még ha a többi, igen jelentõs eredményt: a munkásosztály vezetõ szerepét, a kulturális forradalmat, a fokozódó anyagi jólétet elhallgatnám is. De minek hallgassak róluk, mikor ezek az eredmények mind a szocializmus irányába mutattak, mind azt bizonyították, hogy 1947-48-ban sikeresen hajtottuk végre szocialista forradalmunkat.
És jött 1956. október 23. Lopva, alattomosan közeledett. Sunyi bábáinak száján egy percre sem halkult el a szocializmus igéje, miközben egy nyáron át járták a Petõfi-rondót, „nemzeti sajátosságaink” körül, azzal a magasztos céllal, hogy kiküszöböljék a szocializmus építésében elkövetett hibákat. – Majdnem sikerült nekik még a szocializmust is kiküszöbölni.
Tépett szájú, hasított körmû sok kis senki, háta mögött még több úri bitanggal, megcsinálta az „Elsõ Hazai Nemzeti Forradalmat”, melyet kis híján „Nemzeti Szocialista Forradalomnak” neveztek. A szociális elemet Mindszenty – Pehm József képviselte benne, a nemzetit pedig Lõwenstein herceg. Hogy mégsem „nemzeti szocialistának” keresztelték vívmányukat, az talán azzal magyarázható, hogy e két szó így együtt hányingert okoz minden becsületes emberben és õk nem látták még idõszerûnek e hányingert kiváltani.
Lehetett-e nálunk forradalom 1956. októberében? Hová vezethet nálunk a termelési viszonyok megváltoztatása és az uralkodó osztály megdöntése? – (Mondjuk, hogy a forradalom ezt jelenti.) Ilyen lépés nálunk csakis visszafelé, a kapitalista viszonyok és a burzsoá uralom visszaállításához vezethetett és vezetne ma is. Ez viszont színtiszta, steril ellenforradalom.
Miért kellett mégis forradalomnak álcázni azt, ami annak éppen az ellenkezõje volt? Nagyon egyszerû ennek a magyarázata. Tudjuk jól, hogy a szocializmus vívmányai, minden elkövetett hiba ellenére, mély nyomokat hagytak a dolgozó nép gondolkodásában. A magyar munkásosztályt és a parasztságot nem lehetett volna nyílt rábeszéléssel a gyárak, vagy a föld visszaadására rávenni. Ez ellenforradalom, elõször szociális demagógiával, félrevezetéssel, hatalomra akart kerülni és ebbõl a hatalmi pozícióból aztán fellépett volna a dolgozó milliók érdeke ellen.
Kinyújtotta volna a kezét a földért, a gyárért. Az ellenforradalmi porhintést elõsegítették a párton belüli árulók és revizionisták is. A „nemzeti Forradalom” olyan nevezetesen renegátot sorolhatott „vezetõi” közé, mint Nagy Imre, akinek szellemi képességeit ugyan csak egy adóvégrehajtói karrierhez szabták, de jellemtelensége biztosította, hogy miniszterelnök legyen a legdühöngõbb fehér-terror napjaiban.
Legérdekesebb a dologban, hogy végig azt hitte, õ a vezetõ, pedig csak úgy táncolt, ahogy Mindszenty és a hozzá hasonló „forradalmárok” fújták.
Hiába, sokat fejlõdött a világ! A Horthy-féle fehér-terror bajnokai még szemérmetlenül ki merték mondani, hogy õk ellenforradalmat csinálnak. Ma már nem merték ezt megtenni, hiszen ha nyíltan vallottak volna céljaikról, akkor nem sikerült volna nekik egy pillanatra sem félrevezetni a dolgozók egy részét. Csak a nacionalizmussal fûszerezett ál-forradalmi, ál-szocialista jelszavak segítségével sikerült elérniük, ha csak néhány hétre is, hogy hiszékeny embereket félrevezessenek. De kérdezzék meg azt a parasztot, aki meghallgatta Mindszenty „szózatát”, vagy azt a munkást, akit haladó nézetei miatt a terroristák meghurcolták, mi volt itt a múlt év õszén, biztos vagyok benne, hogy helyes választ adnak és megmondják: itt bizony ellenforradalom volt. (Kivált ó, ha emlékeznek még az 1919-1920-as évekre.)
Hát így próbáljuk meg tisztázni a fogalmakat!
*****

Aki esetleg további fogalom-tisztázást szeretne, Pozsgay Imre megtalálható a Fidesz Nemzeti Konzultációs Központjának Madách-téri irodájában. Természetesen elõzetes idõpont-egyeztetés után jelentkezhetnek a „tépett szájú, és hasított körmû, sok kis senki forradalmárok”. Bejelentkezés: „Úri bitangok”.
Az eszmecserérõl szóló tudósításoknak lapunk helyt ad.

****

Egy politikus pálfordulásai- Részlet Lakatos Pál, 2002-ben kiadott, Az ellopott rendszerváltozás címû könyvébõl:

„-1989. január 28., a Magyar Rádióban, a Kossuth Adón, a 168 Óra címû mûsorban elhangzik egy interjú Pozsgay Imrével, aki kijelentette, hogy 1956 nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés.
…Pozsgay úgy magyarázza nekem ezt a bejelentést, hogy Grósz Károly akkor Davosban volt egy tárgyalássorozaton, és így nem kellett senkitõl engedélyt kérni a bejelentéshez.
…én úgy tudom azonban, hogy ehhez a bejelentéshez a Szovjetuniónak is volt valami köze. Kifejezetten egy embernek.
- Grósz Károly nálam lévõ anyagaiból tudom, hogy ezt a bejelentést Krucskov, az SZKP KB titkára, a KGB fõnöke, cirill betûs levelében engedélyezte.
- Ki kapta kézhez ezt a levelet?
- Grósz Károly, természetesen.”