Az Osztrák –Magyar Monarchia képviselõi 1918. november 3-án Padovában azonnali és teljes fegyverletétel végrehajtásával, fegyverszünetet kötnek az Antanttal. Szabad kezet engednek a birodalom bármely részére, így Magyarország megszállására is.

1918. október 31-én, a király által kinevezett miniszterelnök gróf Károlyi Mihály. November 13-án a Károlyi kormány Belgrádban az antant képviselõi elõtt hiába jelenti ki antantbarátságát és Magyarország semlegességét, mégis aláírni kényszerül a nagyon súlyos fegyverszüneti feltételeket. Azzal az indoklással diktálják, hogy a magyarok együtt harcoltak a németekkel együtt is lakolnak. Elrendelik a magyar hadsereg azonnali lefegyverzését, a hadianyag átengedését, és az antant haderõk teljes ellenõrzési jogát Magyarországon. Kijelölik az újonnan alakuló nemzetiségi államok javára ideiglenes megszállási övezetként, a Szamos-Beszterce-Maros-Szabadka-Baja-Pécs-Dráva vonalat.



November 16-án feloszlik a magyar országgyûlés. A nemzeti tanácsok országos kongresszusa kikiáltja a népköztársaságot, ezzel a Szent Istváni birodalom széthullott.



Március 20-án, Vix francia alezredes – a gyõztes hatalmak budapesti megbízottja – jegyzéket adott át a Károlyi kormánynak, amely a demarkációs vonalat egészen a Tiszáig, a magyar állam politikai határaként rögzítette. Vagyis, Románia és Csehszlovákia javára húszezer négyzetkilóméternyi további magyarlakta terület katonai kiürítését követeli. A károlyi kormány a követelést nem teljesíti, lemond.



1919. március 21-én, a kommunista Kun Béla és pártja a szociáldemokraták bal szárnyával új kormányt alakított, amely Magyarországot Tanácsköztársasággá nyilvánította és meghirdette a proletariátus diktatúráját. A kommunisták vezette új rezsim már az elsõ intézkedéseivel totális káoszba döntötte az országot. Az államosítás, a terror, a polgári szabadságjogok korlátozása, a szovjet minta bevezetését jelentette Magyarország számára. Felfegyverzik az általuk proletárnak nevezett csõcseléket, a terrorlegények csoportjait és felállítják a Vörös Hadsereget. A román és cseh csapatok elõrenyomulása az ország területén szinte akadálytalan. A Vörös Hadsereg ellentámadásainak sikerei a besorozott közös hadseregbeli tisztek hazafias elkötelezettségének volt köszönhetõ.



1919. május 5-én Szegeden ellenforradalmi kormány alakul. A kormány miniszterelnöke gróf Károlyi Gyula, hadügyminisztere Horthy Miklós.



A felismerés egyértelmû: az ország felszabadítása a bolsevistáktól, a cseh és román megszállóktól csupán a diplomácia eszközeivel nem valósítható meg, ütõképes katonai erõre is szükség van!

A július 9-i minisztertanácson Horthy a nemzeti hadsereg megszervezésére vonatkozó rendeletet terjesztette elõ, amelyben alapelvként a következõket rögzítette:

„A Magyar Nemzeti Hadsereg a Magyar Nemzetet szolgálja s mint ilyen, a nemzeti kormánynak honvédelmi és rendfenntartó eszköze. A hadsereg tehát minden pártérdektõl mentes legyen és így a tényleges katonai szolgálatot teljesítõ egyének, a politikai pártéletben részt nem vehetnek, a teljesített katonai szolgálat különös anyagi elõnyök biztosítása nélkül, erkölcsi és hazafias kötelesség.”

A kormányon belüli és kívüli politikai ellentétek, valamint a Franciák támogatási hiánya Károlyi Gyula kormányát lemondásra késztették, ezzel természetesen Horthy Miklós is távozott a hadügyminiszteri székbõl, minthogy miniszterségét a Franciák azzal az ürüggyel kifogásolták, hogy császári szárnysegéd volt. De a tisztikar elõtti nagy népszerûsége miatt egészen félretenni nem merték, hanem az új Ábrahám Dezsõ által vezetett kormányban a hadsereg fõparancsnokságával bízták meg, nem is sejtve, hogy tulajdonképpen ezzel döntõ hatalmat adtak kezébe.



Horthy 1919. július 15-én vette át a fõvezérséget a következõ parancs kíséretében:



HADSEREGPARANCS



„A nemzeti kormány bizalma folytán a mai napon átvettem az összes magyar haderõ fõvezérletét. Szívem mélyébõl forrón üdvözlöm a fajunk színe javából alakult katonaságot.

Bajtársak! Nehéz idõben, a sors csapásaitól sújtva keserû hontalanságban vettük ismét kezünkbe a nemzeti színû zászlót, hogy diadalra vigyük hazánkat megsemmisítéssel fenyegetõ bolsevisták ellen. Küzdelmünk nehéz lesz, de bízom a magyarok istenében, ki nem fogja elhagyni igaz ügyünket. Bízom a ti acélos akaratotokban, a ti önfeláldozó hazafiságotokban, a ti kipróbált bátorságotokban és ügyességetekben. A ti összetartó, vállvetett igyekezetetek fogja meghozni hazánk szabadulását és megváltását. Ne feledjétek, hogy egy ezeréves nemzet utolsó reménysége, imája sóhaja ti vagytok, de lesújtó kardjai is ha kell. Midõn isten áldását kérem nagy vállalkozásunkra, meghatottan és reménnyel eltelve indulok veletek a közös munkára.”



A magyar nemzeti eszme a Nemzeti Hadsereg formaruhájában is kifejezésre jutott: piros-fehér-zöld színnel díszített kardbojt, magyaros sujtással ékített gallér és a sastollas, illetve darutollas Bocskai – sapka.



A július 16-i minisztertanács jóváhagyta a hadügyminiszter és a fõvezérség között hatásköri megállapításokat. Ezek szerint: a hadsereg fõvezére a kormány alá van rendelve, a hadmûveletek elõkészítése a fõvezér elhatározása alapján a hadügyminisztériumba készül, a hadmûveleteket a fõvezér önállóan és legjobb tudása szerint vezeti.

Július 20.-án ment végbe a Mars téri laktanyában a Nemzeti Hadsereg elsõ nagy ünnepséggel egybekötött zászlószentelése. A szegedi hölgyek által hímzett zászlót a szegedi hölgyek nevében Kelemen Béláné a következõ szavak kíséretében nyújtotta át Horthy Miklósnak:



„A szegedi nõk honszerelmének lángoló érzésével adom át ezt a felszentelt zászlót a hadsereg fõparancsnok urának.

A mohácsi vész óta küzdünk egy olyan hadseregért mely ne álljon idegen zászló, idegen nyelv, idegen szellem és érdekek szolgálatában.

Ez a zászló legyen jelvénye a becsületnek, a bátorságnak, a fegyelmezettségnek és az önfeláldozó hazaszeretetnek.

Ha most végre lesz állandó nemzeti hadseregünk, az legyen igazi néphadsereg, mely ne legyen senki másé, mint az egész országé, az egységes magyar nemzeté.

Akik ez alatt a zászló alatt fognak küzdeni ne küzdjenek másért, mint az egész magyar nép érdekeiért és jóvoltáért.

A nemzeti hadsereg védjen meg bennünket a külsõ ellenségtõl, tartsa fenn a belsõ rendet, hogy ennek az országnak minden egyes lakosa békességben dolgozhasson és nyugodtan élvezhesse fáradságos munkájának gyümölcsét.

A katonaság ne nyomjon el senkit, hanem minden önkény ellen védjen meg minket és tartsa meg mindazt ami a miénk.

A mi dicsõséges múltunknak ez legyen az igazi nemzeti hagyománya, és még csak azt kívánom, hogy ezt a zászlót, mindig olyan tiszta kezek lobogtassák, amilyen jellemes férfiúnak, bátor katonának és önzetlen hazafinak a kezében teszem le az új Magyar Nemzeti Hadsereg elsõ zászlaját,”



Horthy Miklós felmutatta a zászlót a csapatok elõtt, és beszédében többek között

a következõket mondta:

„Büszkeséggel tölt el az a tudat, hogy a szegedi magyar nõk e lobogót a magyar nemzeti eszme szolgálatában álló hadseregnek szánták. A régi legendás vitézeknek, egy Hunyadinak, egy Rákóczinak kellene feltûnnie, hogy felrázzák tespedésébõl a magyar hazát. Ilyen veszélyben a haza még sohasem volt. Ha nem fogunk fegyvert elveszünk örökre”

Igen, az elhangzottak egy nemzet, egy nemzedék élni és tenni akarását, mélységes hazaszeretetét tükrözték.

A nemzeti hadsereg szegedi magja kb. 2000 fõ volt, fõleg tisztek és tiszthelyettesek ami azt jelentette, hogy a vezetésre alkalmas állomány, rendelkezésre állt. Francia kikötés alapján a legénység beállításáról, azonban csak is toborzás útján lehetett gondoskodni.

Az erre vonatkozó rendeletet június 12-én adta ki a szegedi magyar kerületi parancsnokság. A toborzás kiterjedt azokra, akik 17-ik életévüket betöltötték és akik 50-ik életévüket még túl nem haladták, tekintet nélkül illetõségi helyükre és akár teljesítettek katonai szolgálatot akár nem.

Toborzás számba ment Horthynak az a kiáltványa is, amelyet a tanácskormány uralma alatt álló területen maradt magyar tisztekhez és katonákhoz intézett.



„Megalakult a nemzeti kormány, mely le akarja törni a bolsevizmust s az országban a rendet és a nyugalmat akarja helyreállítani.

Az e célra szervezett hadsereg fõparancsnoka én vagyok.

Programom az, hogy a magyar nemzetnek, nemzeti érzésû erõs hadsereget szervezzek olyan hadsereget, mely a fegyelem, a becsület és a hazafiság szilárd alapjain nyugodjék és ne nagy zsoldokkal ideig-óráig összetartott, fegyelmezetlen, hazafiatlan, minden rosszra kész gyülevész had legyen.

Magyar tisztek és katonák, kik a vörös területen vagytok, hozzátok intézem szavam, hozzátok fordulok, nemcsak mint törvényszerû parancsnokotok, hanem úgy is, mint becsületes érzésû honfitársatok!

Hozzátok fordulok, mert jól tudom, hogy a legtöbb közületek szíve- lelke ellenére maradt ott, ahol kényszerrel nyomták kezetekbe a fegyvert hazátok ezer év veszélyinél rettenetesebb önvér ellenségének védelmére………

Szegeden most az ország, az egész édes hazánk jövõ sorsát kovácsoljuk. Sok szív forró lángjára van szükségünk, sok hazáját szeretõ lélek melegére, hogy az amit most itt megteremtünk: az új Magyarország, acélkeményen és ellenállóan érvényesüljön, biztosítsa az életet, dacoljon a háború ezer utóbajával, hogy ez az új Magyarország – jelen szégyene ellenére is – tekintélyt és becsületet vívhasson ki magának. ………”

A toborzás eredménye az volt, hogy összesen 6568-an jelentkeztek szolgálatra.



1919. július 29-én a román csapatok átkeltek a Tiszán, támadásba indultak Budapest ellen és azt el is foglalták. Horthy terve az volt, hogy ezt megakadályozza, amire azonban már nem kerülhetett sor. Ezt követõen a nemzeti hadsereg egységei – francia tiltás ellenére – Dunántúlra vonulnak, a Fõparancsnok Siófokot választotta fõhadiszállásnak. A nemzeti erõknek itt kellett gyülekezniük, hogy a további román elõnyomulás elé gátat vessenek.



A Tanácsköztársaságnak nevezett 133 napos vörös uralom – amelyben a közhatalmat 45 ember mint a kormányzótanács tagjai, illetve népbiztosok gyakorolták és amelyben 33 zsidó származású volt, augusztus 2-án megbukott.

A Tanácsköztársaság szellemének nem volt köze a magyar néphez. Minden tekintetben idegen volt: eszmerendszerében, vezetõiben, végrehajtóiban, módszereiben. Egy megvadult kisebbség, egy gátlásait és korlátait vesztett gyûlölködõ söpredék 133 napig tartó farsangja volt a Tanácsköztársaság.



Horthy Miklós augusztus 13-án repülõgépén Siófokra érkezett és átvette a magyar haderõk fõvezérletét. Augusztus 15-én titokban Budapestre érkezik, ekkor találkozik Mardarescu tábornokkal a román csapatok fõparancsnokával is, akivel közli, hogy a nemzeti hadsereg a rend fenntartását a Dunántúlon vállalja és biztosítja. És mi történik, ha csapataim ennek ellenére átlépik a demarkációs vonalat kérdezte a román, akkor lövünk válaszolta Horthy.



A nemzeti hadsereg által ellenõrzött dunántúli területeken a politikai és közigazgatási ügyek vezetésében mutatkozó nehézségek már augusztus 24-én arra késztették a fõvezérséget, hogy szervezetében egy polgári osztályt hozzon létre azzal a céllal, hogy a fõvezérség szándékainak megfelelõen, tanácsadója és intézõje legyen, a bel - és kül – valamint a csendõrséget érintõ ügyeknek. Ezzel szorosan összefüggött az, hogy politikailag és katonailag egybevágó kerületeket létesítettek, vagyis minden vármegye élére egy polgári kormánybiztos és egy vármegyei katonai parancsnok került. A vármegyei polgári biztosok feje, pedig a fõvezérség fõ kormánybiztosa lett. Ugyanakkor a dunántúli sajtó egységes irányítása végett sajtóosztály is létesült, amely arra is figyelmet fordított, hogy a rendszerváltozás elõnyeirõl, a proletárdiktatúra okozta pusztulásról, a népbiztosok, e politikai kalandorok bûneirõl stb. tájékoztassa a lakosságot. Sõt tiszti járõrök, a fõvezér saját kezûleg fogalmazott utasításaival igazították el, a nemzeti és keresztény irányzat elleni félrevezetetteket.

Az antant hatalmak Magyarországon demokratikus polgári kormányt kívántak látni, az ország erõs emberének viszont Horthy Miklóst tekintették és ismerték el. Ennek bizonysága, hogy az antant hozzájárult 30000 fõnyi mozgó magyar haderõ megszervezéséhez, és, hogy a Magyar Nemzeti Hadsereg, szükségleteinek fedezésére öt millió koronát kapott.

A túlkapások, erõszakosságok, az egyes tiszti alakulatok önkényessége ellen a fõvezérség nagyon erélyesen fellépett. Augusztus 29-én a fõvezérség parancsa a következõ:



„Az összes alakulatok utasítandók, hogy minden eljárásukkal szigorúan tartsák magukat a törvényes formákhoz, az önkényes és igazságtalan eljárásnak még a látszatát is kerüljék mert a fõvezérség csak így lehet abban a helyzetben, hogy az egész nemzeti hadsereg tekintélyét és jó hírnevét erélyesen védelmezze. A legkisebb inkorrektség pedig csak az ellenségeink kezében fegyver, amelyet a Nemzeti Hadsereg kompromittálása végett azonnal felhasználnak.”



A Magyar Nemzeti Hadsereg az alkotmányos rendben szabályozott jogok szerint mûködött. A törvénytelenséget akár a tiszti, akár a sorállomány tagjai is követték el, a felelõségre vonás nem volt elkerülhetõ.



Szeptember 7-én a románok megállítása ténnyé vált.



Horthy már másnap útra kelt, hogy a városok, falvak lakosságával közvetlen érintkezést keressen, hogy a szörnyû háború és a mégszörnyebb kommunizmus után az önbizalmát vesztett, elernyedt tömeget felrázza, hogy lelki kapcsolatba jusson a vidék közszellemével, hogy közvetlen benyomást szerezzen, hogy tudja mire számítson, hogy vigasztaljon, buzdítson, biztasson és lelkesítsen és, hogy a Magyar Nemzeti Hadsereg ügyében áldozatkészségre bírja a társadalom minden rétegét. Útja igazi diadal út volt. A Szent István napján, Dunántúl népe felé tett kiáltványa következõk szerint szólt:



„Magyarországgal az októberi forradalom eldobatta a fegyvert. Azóta Magyarország nincsen. Tönkretette a kommunizmus és idegenek tarják megszállva. Amint ezek kivonulnak, a nemzetköziek vallást és fajt irtó uralma újra felütheti a fejét. Nincs rend, nincs munka, nincs élet és vagyonbiztonság, amíg nincs hadseregünk. …………

Szégyen és gyalázat volt szolgálni a vörös rongyot. Tisztesség és becsület a nemzeti zászló alá állni! Magyar földmûvesek! Elsõsorban hozzátok fordulok! Ti vagytok az ország ereje, mert Ti legközelebb álltok a magyar földhöz, amelybõl minden erõnk fakad. Ti veszthettek a legtöbbet és Ti menthettek meg mindent!

A magyar középosztálytól elvárom a legjobb példát. Elsõnek kell sietnie a zászló alá.

Vezetõje a népnek csak az lehet, aki vezet az áldozatkészségben. A ti együttes munkátok egy jobb jövõ záloga. Dunántúl ma Magyarország utolsó õrbástyája, honnan egy új honfoglalás indul ki: a nemzeti eszme indul gyõzelemre a nemzetközi hazugságok ellen!

Dunántúl színe virága, magyar középosztály és földmûves nép férfiai álljatok zászlónk alá!”

,

Dunántúl népe megértette Horthy Miklóst, megértette , hogy a Nemzeti Hadsereg az egyetlen erõ amely képes egy új Magyarország létrejöttének feltételeit megteremteni. Az általa ellenõrzött területek konszolidációjának, a magyar közigazgatás jogszerû mûködésének, a nemzeti hadsereg döntõ tényezõjévé vált.



1919. november 1-én, a Budapestre való bevonulást megelõzõleg a Magyar Nemzeti Hadsereg hadrendje a következõ:

Négy hadosztállyal rendelkezik, a Kaposvári, a Székesfehérvári, a Szombathelyi és a még részben szervezés alatt álló Szegedivel. A menetkész állomány összesen: 1212 tiszt,13398 sorkatona, 9734 puskával, 336 géppuskával és 52 ágyúval.

Budapestre való bevonulását Horthy Miklós jelentette be kiáltványban:



„Magyarok! Közel egy évi züllés után újjászületett a magyar haderõ és hála Dunántúl nemes népének, megindult Budapest felé.

Fölöttetek hónapokig vörös rongy és idegen nép zászlaja lengett. Ezt a gyalázatot hitvány nemzetközi kalandorok és megrontott magyarok hozták ránk. A nemzetromlásnak immár vége van. Az újjáébredt magyarság ereje le fog súlytani minden próbálkozásra, amely építõ munkánkat hátráltatni merészelné. Büszkén és örömmel dobog fel a magyar szív, amerre sastollat lenget a szél és elnémul minden kishitûség gáncsoskodás és nemzetrontás.

Csapataink mindenütt megtartják és megtartatják a rendet. Mindenkitõl fegyelmezett, öntudatos magatartást követelek meg.



1919. november 16-án a Nemzeti Hadsereg élén a Budapestre bevonuló Horthy Miklóst a Gellért téren Bódi polgármester köszöntötte. A fõvezér válasza többek között a következõ volt:

Magyar nemzet szerette és becézte Budapestet, amely az utolsó években megrontója lett. Most tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fõvárost. Ez a város megtagadta ezer éves múltját, ez a város sárba tiporta a nemzet koronáját, a nemzet színeit és vörös rongyokba öltözködött. Börtönbe vetette és elûzte hazájukból a nemzet legjobbjait, azonkívül elprédálta összes javainkat. De minél jobban közeledtünk, annál jobban olvadt le szívünkrõl a jég, és mi készek vagyunk megbocsátani. Megbocsátunk akkor, ha ez a megtévelyedett város visszatér megint hazájához, ha szívébõl lelkébõl szereti azt a földet amelyben õseink csontjai porladnak, szereti azt a rögöt, amelyet verejtékes kezekkel munkálnak falusi testvéreink, szereti a szent koronát, a kettõs keresztet, szereti a három hegyet és a négy folyót, szóval magyar hazáját és magyar faját.

Katonáim, miután betakarították földjeikrõl az isten áldását, fegyvert fogtak kezükbe, hogy rendet teremtsenek a hazában. Ezek a kezek nyitva vannak testvéri kézszorításra, de büntetni és súlytani is tudnak ha kell! Adja isten, hogy erre ne kerüljön sor, hanem azok is akik vétkeztek, vagy bûnösnek érzik magukat megtérjenek és hatványozott erõvel segítsenek a magyar nemzeti erényekben tündöklõ Budapestnek.

A mártírokat, az itt sokat szenvedett, velünk érzõ testvéreinket meleg szeretettel öleljük keblünkre.”



Az 1920. január 21- i. és 26 - i. választások eredményeként alakult magyar nemzetgyûlés, - amelynek két gyõztes pártja az Országos Kisgazda – és Földmívespárt, illetve a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja, -- 1920. március 1-én, Horthy Miklóst a Magyar Nemzeti Hadsereg 52 éves fõvezérét az ország kormányzójává választotta. A választás közvetlen elõzménye, hogy a nemzetgyûlés, ideiglenes alkotmányának elsõ törvénycikkében február 27-én kimondta: Magyarország államformája ismét királyság. Ausztria – Magyarország megszûnvén, az 1867-es kiegyezés hatályát vesztette. Mivel azonban az 1916-ban megkoronázott király uralkodási jogának gyakorlásáról önként lemondott, a királyi trón betöltetlen.



De mert a független magyar államot jelképezõ szent korona nem valamelyik uralkodói családnak hanem az egész országnak koronája: a királyság intézménye a királyi trón átmeneti betöltetlensége idején is jogérvényes. A távollévõ királyt mint történelmünkben már korábban is, ( Hunyadi János ) a választott kormányzó helyettesíti. A kormányzó államfõ, akit bizonyos megszorításokkal megillet a kormányzati felségjogok gyakorlása. Összehívhatja, elnapolhatja, feloszlathatja az Országgyûlést, Õ a legfõbb hadúr. A végrehajtó hatalmat azonban csak felelõs minisztérium útján gyakorolhatja, közjogi tevékenysége miniszterelnöki ellenjegyzéssel érvényes.



Mindezekkel, az 1918 október 31-én a Károlyi Mihály által kikiáltott magyar népköztársaság megszûnt. Ezt követõen a kormánynak és a Kormányzónak meg kellett teremtenie az új Magyar Államot és

MEGTEREMTETTÉK!