Árpád, az isteni küldetésû férfi

Ki volt Árpád, honnan származott és milyen családi hagyományoknak volt letéteményese? Ezekre a kérdésekre sokszor és sokan próbáltak feleletet adni, elvégre Európa egyik legmarkánsabb országépítõ és dinasztia-alapító fejedelmérõl van szó, aki mindezeken felül magyar ember volt. A származására vonatkozó hagyományt megõrizték a hazai elbeszélõ források s családfáját a nagyszülõkig bezárólag nyilvántartották.

Árpád nagyapja Ügek fejedelem (Ugek, Gyuek, Divék) olyan nevet viselt, amelynek értelmére eddig még nem találtak helytálló magyarázatot. Ez a férfi az egykori Szkítaföldön, valahol a Dnyepertõl nyugatra tûnt fel elõször. Talán más országból, a dunai magyar honok valamelyikébõl jött ide, mert a források kiemelik, hogy helybeli lányt vett el feleségül. Nejét Emesének nevezték, aki Anonymus szerint E-UN-EDU-BELI-AN-I dux leánya volt. E hosszú szóban, velünk együtt mások, így egy egész magyar mondatot látnak, aminek értelmét Anonymus bizonyos okból nem látta szükségesnek latin fordításban is megadni. E titokzatos mondat feloldása egyszerû: Egy hun idõbeli honi fejedelem leánya. Ebbõl a mondatból már értjük, hogy Ügek a hunok közé ment s ott a legelõkelõbb társadalmi rétegbõl vett magának feleséget, aki a nagy hun király, Attila leszármazója volt.

Anonymus, az egykori párizsi diák, jól ismerhette a nyugatiak hun-gyûlöletét s bizonyára azért nem tartotta kívánatosnak, hogy Árpád származását nyíltan a hunokhoz kösse az idegenek számára írt latin nyelvû munkájában.

Emesének egy éjszaka csodás álma volt: madár (magyar) alakjában megjelent elõtte Ast-Úr (a nyugati magyar fejedelem), megtermékenyítette és megjósolta neki, hogy ágyékából dicsõ királyok fognak származni, de nem (hun) õsei földjén szaporodnak el (167m I 38). Ez az álom keretében elmondott történet a valóságot tükrözi: a nyugatról jött leánykérõ (Ügek) küldetését adja elõ, aki a Duna-vidéki helyzet megerõsítése céljából a kelet-európai hun maradványok közé ment és náluk az Attila korabeli hun-magyar szövetség felújítását szorgalmazta, azt hogy a maradék hunok is bevonuljanak a Duna-medencébe és ott közös erõvel helyreállítsák Attila nagy országát.

Ügek és Emese vérébõl származott Álmos fejedelem, az õ fia pedig Árpád lett. A krónikák tehát a színigazságot mondják, amikor állítják, hogy "Attila sarjától eredt Álmos fejedelem, Árpád atyja" (Athile . . . de cuius progenie dux Almos, pater Arpad descenderat, 167m I 40). E magas hun rokonság következtében Álmos a Szkítaföldön lakó hun maradványok másodfejedelmévé lett. Ezt az Álmos névbõl következtetjük, amit nem az "álom" szóból magyarázunk, - ki látta, hogy egy fejedelmet álmos névre kereszteljenek? - hanem benne a keleti szóhasználat szerint az Élõ Mását, vagyis az "élõ isten" (király) helyettesét látjuk. Ezért övezte õt a szentség glóriája (Almos id est sanctus, 167m I 38) és ezért volt Álmos családja minden más törzs tagjánál "elõkelõbb származású és nagyobb katonai erejû."

Attila király sötétes arcú, kos faji vonásokat magán viselõ ember volt és Álmos és Árpád is ilyen sötétes arcszínt örökölt. Semmi kétség tehát, Árpád a hun királyi család anyai ágú leszármazója, s mint ilyen jogosan hangoztatta Attilával való rokonságát és azt, hogy az õt megilletõ örökség átvételére érkezett a Duna-medencébe.

Az Árpád-névnél hosszabban kell idõznünk, mert így tudhatjuk meg, milyen rendkívüli erkölcsi elkötelezettség nehezedett viselõje vállára. A nevet hazai nyelvészeink komoly alap nélkül az "árpa" szóból eredeztetik, amihez egy D kicsinyítõ képzõt illesztettek volna szülõi, úgyhogy a név "kis árpát" jelentene (167m I 52 jzt; 8m 131 ) . Keleti gondolkodás szerint ez a magyarázat sem lehet helytálló, hiszen felháborító dolog lett volna, hogy egy világhódító fejedelem sarját, akit uralkodásra, világtörténeti szerep eljátszására szemeltek ki - a nagy hun birodalom helyreállítására - egy közönséges növényrõl neveztek volna el, még hozzá annak nevét is kicsinyített formában adták volna neki. A magyar múltat kisebbítõ "álmos, árpás" és hasonló magyarázatoktól ideje már, hogy megszabaduljunk. A Régi Keleten az Árpád- név igen régi korba nyúlik vissza; használatos volt már a kõ- és bronzkorban és mindig uralkodókat jelöltek vele: Az elsõ Árpád nevû királyokat a Kaukázus hegyláncai között, az Araxes völgyében találtuk, ahol több írásos emlék beszél róluk a Kr. e. IV. ~ III. évezred során. Onnan sokfelé rajzott ki a népesség s egy-egy rajt gyakran Árpád nevû vezér vezetett a kiszemelt földre, az új hazába, aki annak szerencsés birtokbavétele után rendszerint dinasztiát alapított. Árpádot tisztelnek dinasztia alapítójukként az egyiptomi fáraók, (38) s a név sokszor szerepel az egyiptomi bibliában is, az ún. Halottak Könyvében, ahol azt a kiadók ERPET alakban hangzósítják (23m 18, 138, 435, 694) és szintén Árpád volt az, aki az egyiptomi XI. dinasztiát megalapította, miután a szétesett országot újra egyesítette és Thébában királlyá lett (193m II 196 sk, ugyanott hieroglifák). Tudunk egy õsi "Árpád Királyságról" is (Kingdom of Árpád), amely az Eufrátesz nagy kanyarulatának külsõ oldalán virágzott Kr. e. 740-ig. E királyság fõvárosát is Árpádnak nevezték, s helyén ma egy Erfát nevû falu áll, az eredeti P hangnak F-fé változása után.

Találunk Árpádot a kisázsiai Halys folyó kanyarjában és volt egy Árpád Kréta-szigetén is. A név tehát valóban régi korba nyúlik vissza s az õshazai magyar népeknél igen elõkelõ személyek viselték.

Mivel az Árpád-név ilyen feltûnõ szerepet játszott a Régi Keleten, különösképpen Egyiptomban, az angol kutatók nagy erõfeszítéseket tettek, hogy kiderítsék eredeti értelmét. A vonatkozó egykorú feljegyzések nagy részét Gardiner professzor gyûjtötte össze és tette közzé bámulatos munkájában (200m I csillagos 14-19 és 108). Hasonlóképpen járt el Budge professzor, aki viszont a név mitológiai vonatkozásait kutatta fel (192m 94-100, 153, 374). Az õ vizsgálataikból tudjuk, hogy miképpen írták Egyiptomban az Árpád-nevet (Okm. 31-32). A legbõvebb feljegyzésben az írásjeleket így találjuk: AR-P-A-T, AR-P-A-D. A négy írásjel után a "föld, hant" értelemhatározó következik, s befejezi a szót az UR-jel. Helyes olvasása tehát Árpád (ért. hat.) föld ura. A név rövidebb írásában az értelemhatározót elhagyják, tekintve, hogy ismert névrõl van szó. A nevet vizsgáló angol tudósok figyelme ezek után a PÁT, PET, PAD részlegre összpontosult s annak jelentését az értelemhatározó segítségével (199m H-8) "föld"-ben állapították meg. Ezt a megoldást mi is alátámaszthatjuk, mert a magyar nyelvtörténet alapján tudjuk, hogy a Pad, Pod a szókezdõ P elváltozása után lett mai nyelvünkben Fõd (Föld) alakúvá, a torlódó L-hang jelzése nélkül. A név tehát mai hangokkal átírva: Ar-föld ura.
Mi lehet mármost az elsõ szó jelentése, az AR, amely a földfajtát határozza meg? A régi magyarban az Ar földrajzi vonatkozásban nedvességet, vizes helyet jelentett, bõven termõ földet, aminõ volt pl. a Nílus áradása által öntözött és megtermékenyített föld is. Gardiner professzor ezt az értelmezést tartja hitelesnek és az "Árpád úr" kifejezés értelmét kitûnõ termõföldek birtokosának mondja. Bizonyosnak vehetjük tehát, hogy a mi dunai Árpádunk neve nem török eredetû, hanem magyar, és azok is magyar nyelvûek voltak, akik ezt az elõkelõ nevet az õ számára Szittyaföldön kiválasztották.

Árpád történetének egy másik titokzatos fejezete az, hogy hogyan történt meg, hogy a hun származású, sötétes arcú férfi végül mégis a fehér magyaroknak szerzett országot és Hunország visszaállítása helyett Magyarországot alkotott? Ezt a kérdést csak éppen a legutóbbi idõben vetették fel s reá a "Kievi csata" keretében és fekete Magyarország szerepének körvonalazásával próbálnak feleletet adni. Ez újabb elgondolás szerint az Árpád alatt bekövetkezett honegyesítést nagy diplomáciai tevékenység elõzte meg, amelyben a Duna-medencében már korábban betelepedett magyar nyelvû néprészek kezdeményezõ szerepet játszottak. Ezek hívták be az országba a valahol Kiev körül tartózkodó hun maradványokat és a türk-arab elõnyomulás következtében Kelet-Európába szorított közép-ázsiai magyar törzseket, hogy mindnyájan egy hatalmas hun-magyar szövetségbe tömörülve, ellenállhassanak az õket nyugat felõl szorongató németeknek, akik Arnulf nevû királyuk (887-899) alatt újra felelevenítették a Nagy Károly korabeli expanziós törekvéseiket.

Talán éppen a Duna-medencébõl ment a hunok közé Ügek azzal a feladattal, hogy kelet-európai rokonait és testvéreit, a hunokat és magyarokat tájékoztassa az új helyzetrõl s azokat az Attila-korabeli "népek szövetségének" felújítására ösztönözze.

Az új- honfoglalás, helyesebben szólva a sok kis hon újraegyesítése Kiev elfoglalásával és a dunai bolgárok megtámadásával kezdõdött, hogy a nagy vállalkozás idejére a hátukat biztosítsák és a Duna-medencében érdekelt bolgárok erejét megtörjék. Úgy képzelték el, hogy Árpád és Álmos vezetésével majd bevonulnak a Duna- medencébe, és ott helyreállítják a Hun Birodalmat. A számításba ezen a ponton valami hiba csúszott. A hunok fõhatalmának a Duna-medencében való visszaállítása ugyanis eléggé kivihetetlen dolognak látszott, hiszen ott az egész Dunántúl, az Erdélyi-medence és a Nagyalföld túlnyomó része a fehér magyarok különféle törzseinek kezében volt, õk alkották a nagy többséget, noha talán a nyugati Felvidéken szervezkedett fekete magyaroknak hatékonyabb politikai és katonai szervezetük lehetett, õk láthatták legközelebbrõl a fenyegetõ veszélyt és talán éppen õk voltak a kezdeményezõk. A fehér és fekete magyarok erõviszonya hasonló lehetett a Kárpát-medencén kívül, Kelet-Európában is. Ennek következtében, meg egyéb helytálló meggondolások (történelmi emlékezés) miatt a fehérek nem akartak a tervezett új birodalomban megint másodsorban szerepelni, mint Attila idejében, hanem magukat tekintették a fõnépnek, és maguknak követelték az elsõbbséget.

Ekkor történt meg, hogy a feketék Árpádja a nagy cél magyar nyelvû népek fennmaradása - érdekében átállt a fehérek oldalára. E pálfordulás révén Árpád a honegyesítés elõestéjén fehér sereg élén, a kievi csatában megverte a feketéket, azokat a fehérek alattvalóivá és szövetségeseivé tette s a honfoglalás magyar név alatt indult meg.

Talán éppen a sorsdöntõ kievi csata emléke tükrözõdik a nagyszentmiklósi kincsek egyik arany korsóján (ld. itt), amelyen szárnyas oroszlánt látunk (a magyarok szimbóluma), az oroszlánon íjat feszítõ harcossal, aki hátrafelé nyilaz a mögötte ágaskodó fekete párducra (a fekete magyarok szimbóluma). Az értelem világos: a magyarok megverték a hunokat. Egy másik képen (Okmánytár 28) ismét egy szárnyas oroszlánt látunk madár fejjel s ez a griff földre teperte a kunok állatát, amely kilógó nyelvvel jelzi vereségét. A kievi csata messzire kiható döntést eredményezett. Árpád a Duna-medencébe érve tartott is a fekete magyarok bosszújától és legsürgõsebb feladataként az északnyugati hegyvidéken fennálló fekete Magyarország felé esõ határait, várak emelésével megerõsítette.

Fekete Magyarország meggyengítésére és fehér Magyarországba való beolvasztására csak jóval késõbb, Szent István korában került sor, aki az ország bekebelezése után a lakosság egy részét onnan áttelepítette Erdélybe (239m 234). Kézdi-Vásárhelyi Béla dr. nagyobb nyilvánosságot érdemlõ tanulmányában így szól: Der oströmische Kaiser Konstantin Porphyrogenitus (905-959) bezeichnet die nördliche Hälfte desjenigen Gebietes, welches Diokletian Skythien nennt, als seit langem, d.h. vor der ungarischen Landnahme (896), bereits als von Ungarn bewohnte Gegend. Die Magyarischen Eroberer fanden daher dort ein von anderen Ungarn berejts bewohntes Gebiet. Die zeitgemäissischen westlichen Chroniken enthalten gleichlautende Feststellungen und nennen das schon lange von Ungarn-Magyaren bewohnte Gebiet "schwarzes Ungarn" zum Unterschiede von dem erst seit 896 besetzten Gebiete, die sie als "weisses Ungarn" bezeichnen. 239m 229.

Úgy látszik, a magyar õstörténet kutatóinak a jövõben sokkal nagyobb figyelmet kell fordítaniuk a Régi Kelet vallási szókincsére, mert anélkül e bonyolult kérdéseket nem lehet megvilágítani. Nincs kizárva, hogy a székelyeket Jelentõ Siculi nevet is talán vallási értelemben kellene magyaráznunk s benne az L/R cserélõdése alapján (Siculi~Sik-eri) "Az Égúr" (Nap isten) híveit látni.

Hogy a Blachi, Vallachi, Rutheni eredetileg nem a mai románok és ruszinok neve volt világos abból, hogy ugyanezek a nevek Nyugat-Európában is szerepeltek, ahol románok és rutének sohasem laktak. Cézár a Gall háborúról készített munkájában mondja, hogy a Pireneusok északi lejtõjén Volok nevû törzsek élnek, a Tarnmedencében pedig Rutheni nevûek (28m 11 236 és a tárgymutatóban). Ugyanígy 251m és 251m bis térképén. A rutének (Rutheni) nevének magyar etimológiája: Ra-Otthoni, azaz Napországban élõ ember. A Rutheni nevet egyébként a Régi-Keleten is megtaláljuk: az egyiptomiak Szíria és Palesztina lakóit Rutheni embereknek nevezték (22m 148; a név egyiptomi írásmódját tárgyalja 200m i. csillagos 142-149. Az egyiptomi Árpádról azt írja Gardiner professzor, hogy az volt Egyiptom legelsõ királya, még a Ménes- féle honegyesítés elõtt: Perhaps the first to become ruler upon earth over the autochtonous Egyptians, after whom followed Osiris and then Horus, 200m l. csillagos 110. Gardiner professzor szerint ÁRPAD annyi mint: some kind of land: some kind of land, conceivably the ordinary tilth of Eqypt: the designation of a particular kind of arable land. Az idézetek helye: 200m l. csillagos 12, 19 és 103.

Felmerülhet ezzel kapcsolatban az a gondolat is, hogy a mezopotámiai városállamok vezetõt, a PATES-I szintén "földes urak" voltak, vagyis azok címe is magyar: Fõdes, a torlódó L-hang nélkül. Der schwarze Árpad verliess die seinigen und besiegte an der Spitze der 'Weissen' die ihm bis Kiev entgegenkommenden und Huldigung erwartenden 'Schwarzen'; írja 239m 234.

A nagyszentmiklósi aranykincsek egyik kancsója talán azt ábrázolja, hogy a fehér magyarok legyõzték a fekete magyarokat a titokzatos kievi csatában. A fehérek szimbóluma a szárnyas oroszlán, a feketéké a párduc.

Ahogyan Árpád fejedelem a Duna-medencében élõ magyar törzseket és kiskirályságokat egy nemzetté egyesítette, és a sok kis honból megalkotta az egységes, nagy országot, törvényeket és alkotmányt szabott, a világtörténelem legszebb országépítései közé tartozik. Amíg ugyanis a sok frank, germán, szláv fejedelemséget és városállamot csak hosszú századokra terjedõ harcok és tömérdek vérontás árán lehetett Franciaországgá, Németországgá, Olaszországgá és Oroszországgá egyesíteni, addig Árpád a magyar törzseket és fejedelemségeket - a feketék és székelyek kivételével - néhány esztendõ leforgása alatt összefogta és mûvelete csak egy-két, az ujjainkon megszámlálható áldozatot követelt. Amint ugyanis Árpád népes családjával, hun rokonságával és a fehér magyarok nagy sokaságával megérkezett a Kárpátok belsõ peremére, Ungvár környékére, mindenfelé meghirdette, hogy õ, mint Attila király vérbeli leszármazója és jogos utóda örökségének átvételére érkezett az országba. Ez az üzenet az egykorúak szemében jól érthetõ, határozott programot jelentett: a magyarok és hunok, árják és turániak, fehérek és feketék együttmûködését, vagyis senkinek, semmiféle félelmet nem okozott jövetele. Az ország minden kiskirályához elküldte követeit a megfelelõ idõben és azok tolmács nélkül közölték a föld ura, Árpád felszólítását, hogy hódoljanak meg. Azok, akik a felszólításnak nem engedelmeskedtek, mint Laborci ungvári, Zubur nyitrai és Gelu gyulai fejedelem, életükkel fizettek. Aki elszaladt, mint a titeli Salán, annak ügyét lezártnak tekintették, aki pedig meghódolt, mint Ménmarót bihari fejedelem, az Árpád kegyeibõl megtarthatta országát élete végéig.

Amit tehát Árpád tett, abban csúcsosodott ki, hogy megszüntette a sok kiskirály függetlenségét és azok területét egyetlen fennhatóság alá helyezte, vagyis megvalósította a kitûzött célt: az ország egyesítését. Hozzávetõleges becslések szerint Árpáddal a 896-tól kezdõdõ években mintegy
200, 000 lovas érkezett az országba. Az akkori európai viszonyok között óriási haderõ volt ez, amely a családtagok, és szolgák beszámításával talán egy teljes millió lélek bejövetelét jelentette. Az újonnan érkezett népesség életformájának megfelelõen elsõsorban a Nagyalföld füves térségein helyezkedett el: a Tisza két partján, a Felvidék lábainál és a Dunántúl keleti részében. Az ország többi vidékére, ahol korábban érkezett magyar törzsek nagy többsége lakott, fõleg a földmûvelõk, oda Árpádék egyelõre nem telepedtek be. A régészek észrevették, hogy a Felvidéken és a Székelyföldön milyen kevés az olyan lelet, amely Árpád népétõl, az ország újraegyesítésének idejébõl származna.

Az õslakók Árpád munkáját megértéssel, helyesléssel és örömmel fogadták, hiszen maguk is kívánták a megerõsödést és mindig várták a hunok visszatérését az esküvel fogadott régi ígéret alapján, sõt hívták is õket. "A székelyek, amidõn hírül vették, hogy a magyarok Pannóniába visszajönnek, Oroszország határáig elébük lovagoltak és velük együtt hódították meg Pannónia (Duna-medence) tájait," - írja Kézai Simon mester krónikájában (167m I 162, 279). Ugyanõk önként csatlakoztak Árpád lovasaihoz, amikor azok Ménmarót hódoltatására indultak és velük együtt az elsõ sorokban küzdöttek.

Amikor pedig az ország újraegyesítése megtörtént, Árpád az új vezetõkkel Csongrád vára körül tanácskozásra ült össze és harmincnégy napi tárgyalás után létrehozta azt a szerzõdést - egyezséget, paktumot vagy alkotmányt - amelynek szabályai szerint kell a hatalmat gyakorolni.

Árpád fejedelem sok néppel jött, de mégsem hozott el Kelet-Európából minden magyart. A nyugatra vonulás során itt is, ott is leszakadtak egyes részek. Tudomásunk van egy nagyobb csoportról, amely a Kaukázus északkeleti lejtõjén maradt hátra, a Kaspi-tóba ömlõ Kuma és Terek folyók vidékén, jobbára mocsaras helyen. Szépen megszervezték tágas országukat, s amíg a népek vihara elkerülte õket, körülbelül nyolcszáz esztendeig, fenn tudták tartani népi személyazonosságukat. Országukat Magyarországnak nevezték, élén király állott, akinek tudták és ismerték vérbeli rokonságát a dunai hatalmas Magyarország királyával. Telephelyeiket is gyakran a Magyar-névvel illették: volt náluk Nagy- Magyar, Kicsik- Magyar és Közép-Magyar város, fõfolyójukat, a Kumát szintén Mazsarnak nevezték s volt egy Magyar tavuk is. Keresztény hiten éltek, 1329-ben XXII. János pápa egy bullát intézett hozzájuk, amelyben királyukat Jeretyánnak nevezi. Talán éppen õ volt az utolsó kaukázusi magyar uralkodó, mert az országot nemsokára ezután, 1359-ben tatár hordák elpusztították. E nagy vihart átélt töredék ekkor a Kaukázus hegyei közé vonult vissza, a róluk elnevezett Magyar-völgybe, ahol aztán nyomuk veszett. A királyi család talán az európai Magyarországba igyekezett, mert a Krimi félszigeten találtak egy sírkövet, amelynek felirata, rovásbetûkkel a következõ (Okm. 29-30): (1) Itten õrzik az örmény barátok (2) Jeretyán õs iráni úr, Don parti õsúr (3) egyházi kincsét, e két (l,) öreg kannát. A Rá-nak (-királynak) (5) ilyen nagy szentsége 'Élõ Ra' jele. Ebbõl világos, hogy Jeretyán valóban létezett, király (Élõ Ra) volt és egy személyben katolikus fõpap (a két misézõ kanna ezt jelenti) s valóban õ lehetett a Kaukázusban élõ utolsó õshazai magyar uralkodó.

Valahol a Volga jobb partján szintén állt néhány évszázadon át egy Magyarország, amelyrõl az ott látogatást tett Julián barát számol be a Szentszékhez intézett jelentésében. Ezt az országot is a tatárok pusztították el 1237-ben.

Közelebb hozzánk, a Kárpátok keleti oldalán, Moldovában is lemaradt egy magyar tömb, a csángók. Leszármazóik a múlt század közepén még 70. 000-nél többen voltak.

A Kárpátok déli oldalán hátramaradt egy harmadik néprészünkrõl már csak az általuk egykor lakott helyek nevei beszélnek. Az egyik nagyobb, magyarok által lakott táj a mai Ploesti vidéke lehetett, Bukaresttõl északra, ahol ilyen helynevek vannak: Magurele (Magyar Helye), Magureni (Magyar Hona), Úrláti, Buda és mások. A lemaradt magyar néprészek sorsa azt bizonyítja, hogy a népi és nemzeti fennmaradás egyetlen módja a szoros összetartás: a széthúzó, külön útra térõ forgácsokat az idõ könnyen elsöpri.

Az Árpáddal beérkezett közel egy milliónyi népesség bizonyára csak kisebbséget alkotott az országban, szemben a már régebben ott lévõ magyar népességgel. Kétségtelen azonban, hogy katonailag sokszorosan nagyobb erõt képviselt, mint az õslakók valamennyi törzse együttvéve. Azon felül, mint harcedzett, elszánt és céltudatos csoportnak, neki volt a legnagyobb összetartozási érzéke, leghatékonyabb szervezete és világos politikai öntudata. Ilyen körülmények között az õ mestermûvüket - az ország egyesítését - a helybeliek nem tehették kérdésessé, a sima együttmûködést viszont a pusztaszeri szövetség vagy alkotmány szabályozta.

A fekete magyarok és a székelyföldi székelyek, úgy látszik, Pusztaszernél nem voltak jelen, úgyhogy a magyar alkotmány kidolgozásában a döntõ szó, fõleg az állami berendezések tekintetében a fehér magyarokat illette. Ennek megfelelõen az államfõ címe az úr népeknél használt Király lett s nem a turániaknál észlelhetõ Kendõs (K.N.D.H., Kende): A királyt a földmûves népek módján, széken ülve (trónon) képzelték el; nem pedig szittya módra, lovon ülve. A király szimbolikus állata a fehérek oroszlánja lett, nem pedig a feketék párduca. Az ország jelvényéül az egyiptomi eredetû kettõs keresztet választották, a hármas halommal, nem pedig a kos fõben végzõdõ fokost. Árpád fejedelmi címere a hét (utóbb nyolc, vagy kilenc) sávval átszelt pajzs lett, rajta lépõ oroszlánokkal, mintegy a hét (nyolc vagy kilenc) Hon Ura értelemben. Az ország neve a tervezett Hunország helyett Magyarország, a királyhelyettes címe az Árpádék családjában használatos Élö-Mása helyett a helybeliek Nádora lett, ami azonos az egyiptomi NTR azaz Nagyúrral. A nádor jelvénye, a kifeszített zászló, szintén egyiptomi eredetû, ahol ez a forma éppen az NTR (Nagyúr, Nádor) hieroglif ideogrammja. Gyuláról, Horkáról és Kádárról szintén nem lett szó.

Ha az Árpád-házi királyok trónneveit vizsgáljuk, hasonló eredményre jutunk. Az õslakosság hatalmának és földrajzi eredetének bizonyságául itt is megtaláljuk az egyiptomi kultúrkörben használt címeket és kifejezéseket. A leggyakoribb magyar trónnév az István lett, amit öt királyunk viselt, kezdve Szent Istvánnal (esetleg már õ elõtte is). Ez a név régi betûzéssel EST-UAN-UR, EST-AN-UR az egyiptomi királyok szokványos Est-Hon Úr címe, amely azután a használatban István alakot öltött. Az sem véletlen, hogy elsõ állandó jellegû királyi székhelyünk neve EST-ER-GOM, Est Úr Hona volt. Az Estuan úr Egyiptomban azt is jelentette, hogy e trónnév viselõje egyúttal földi isten, vagyis egy személyben király és fõpap. Szent István is ennek az õsi elgondolásnak volt megtestesítõje, de már keresztény bekeretezésben, ezért Isten helyett õ már csak a "szent" címet kapta, de ezt önmagától, a régi jogon, szentté avatási vizsgálat nélkül.

A másik legsûrûbben használt Árpád-kori magyar trónnév szintén a Régi Kelet hagyományából eredt, amely szerint az uralkodó Bál-isten helytartója: Bál, Bala, Béla. Ezt a Bál, Béla trónnevet négy királyunk használta.

Endre azaz Hon-Ra, Hon Ura nevû királyunk három volt.

Egy másik király trónnevéül a COLO-MÁN, Kálmán nevet választotta, értelem szerint a felkelõ Napisten (COLO, Kelõ) szolgálója, azaz papja (Méne), akirõl tudjuk, valóban papnak szánták.

Volt még egy másik Mén-királyunk is, a rossz emlékû SOLO-MON vagy Salamon, egy további pedig a Szemisten papja trónnevet viselte, ez volt ABA SAMU EL, a Hab Szem El, azaz Fõ-Szem-Pap.

Mindezek az adatok, noha eddig még sohasem fordítottunk rájuk kellõ figyelmet, hatalmas erõvel és félreértést nem tûrõ módon bizonyítják, hogy a Duna-medencében az oda a kõ- és bronzkorban betelepült magyar népesség leszármazói Árpád fejedelem idejében nemcsak éltek és léteztek, hanem az állam kormányának és közigazgatásának kialakításában döntõ befolyással bírtak. Szinte azt mondhatjuk, hogy a politikailag és katonailag hódító Árpádékat az õslakosság kulturálisan meghódította, és magához hasonította. Tény és való, Árpád családja és népe annyira egybeforrt a régibb és újabb idõkben érkezett különféle magyar törzsekkel, az árjákkal és a turániakkal, s az Árpád-királyok annyira a nemzeti egység megtestesítõi lettek, hogy a királyok baját és örömét az ország és nép bajával és örömével azonosították, ezt is úgy, mint az õshazában.

Árpád fejedelemben joggal tiszteljük a magyar honok újraegyesítõjét, a modern magyar Nemzet megalkotóját, Szent Istvánban pedig az egész országot összefogó államgépezet megteremtõjét.

Érthetõ, hogy amikor az utolsó Árpád királlyal az õsi dinasztia kihalt, az elárvult nemzet sírva kereste, hol találhatna még egy királyt a szent királyok vérébõl. A síremlék fénymásolatát 253m munkájában találtuk, ahol azonban a szerzõ nem jelzi a lelet helyét és az írást - tévesen - zsidó írásnak gondolja. Erre a sírkõre Juhász Alfréd (Kanada) hívta fel figyelmemet; itt is köszönetet mondok lekötelezõ szíves figyelméért. Címerünk egyiptomi értelmû olvasása: a kettõs kereszt NEFER, a három egyforma hullámú halom az ország értelemhatározója SZÉK, együtt, mai grafikával: Napország. Ugyan e jelek rovásírású olvasása: a hármashalom középsõ ívének kiemelésével: a kettõs kereszt eGY: a három csúcs közül a középsõ kiemelkedõ eS: a két szélsõ csúcs mindegyike szintén eS. de többesben eS.ek, együtt az egész: eGY.eS.S.ek Egyezség.

Ez utóbbi olvasás emlékeztetés Árpádnak a honban lévõ törzsekkel kötött örök és szent frigyére, a magyar nép összetartozására: ld. Okmánytár 33-34.