1989-ben leigázásunk folytatódik

A történelem- Hazánk esetében- ismétli önmagát. A szabadkõmûves Rákosiék kísérleti tereppé, s a szovjet gyarmatbirodalom részévé tették Magyarországot. Ez persze a háborús „hõs” nyugati világ elsõ emberei akarata szerint történt. A gyõzõk, vörösök és nem vörösök, összekacsintottak a hátunk mögött, s egyességet kötöttek a bõrünkre. A fegyverek nyugvásával a világ újra gyarmatosítása-az eddig megszokottól eltérõen ugyan- folytatódott tovább. Bennünket a nagy orosz medve karmai közé dobtak. Onnantól kezdve, nemcsak katonai felvonulási terep lett Hazánk, hanem kísérleti nyulakká is lealacsonyítottak bennünket.

A Szovjetunióban a gulág nyelte el az ottani legkiválóbbakat, nálunk Hortobágyon, Recsken, s más munkatáborokban pusztították a magyarság színe-javát. Orvosper a muszkáknál? Mi se maradjunk ki belõle. Kegyetlen belsõ terror odaát? ÁVÓ-s rémuralom nálunk. Még a kolhozosítás is a páholytagok akarata szerint történt, rabbá téve ezzel egy nemzetet. Hiszen, amikor már a föld is elveszett, odalett a hit is.

Még 1956 is a háttérgondolatok mentén, a szabadkõmûvesek által lett kirobbantva, s ezekben az elõkészületekben már részt vállalt Kádár és Nagy Imre is. Csak aztán az utca, mert kegyetlen forgatókönyvüket nem ismerte, felülírt mindent. Az áldozatokká lett, de hõsökké magasodott melóssrácok- mostani uraink azonban csak Nagy Imre emléke elõtt hozsannáznak- igazi forradalmárokként, egy más Magyarországért vívták utcai harcukat. A sutba dobták a szabadkõmûves regulákat. Nem is tudtak róluk, csak tették, amit egy hazafinak, az élet minden pillanatában tennie kell. Védték azt a talpalatnyi földet, amit Hazának hívnak.
1989, az ellenzéki kerekasztal, s az azt követõ „rendszerváltozás” is csak szabadkõmûves kreálmány volt csupán. Csak most a közös tulajdont magánosították újra, de nem az eredeti tulajdonosnak, hanem maguknak. Sõt, egész Magyarországon tapostak végig mostani hatalmasaink, amikor kilopták még a szemünket is.
És azóta is minden, de minden az õ akaratuk szerint történik. Marionett figurákká silányítva bennünket.

Ébresztõ Hazám, az utolsó perceinket éljük. Ha nem lesznek igazi zászlóvivõink, kíméletlenül elpusztítják a még megmaradt, s aktívan tevékenykedõ legjobbjainkat, a nép meg csak egyre mélyebbre süllyed a mocsárba. Nemzetünk már eltûnt, most a népre, népségre vár a hínár fojtogató szorítása. Lehúznak, földön futóvá tesznek, megaláznak, az utolsó fillérünkig kirabolnak bennünket. Mi meg, ehhez a nemzethalálhoz, tapsolunk, énekelünk, önként állunk a bitó alá. Nem kellene, nem szabadna ennek így történnie. Adjuk össze maradék erõnket, s csördítsünk közéjük egy nagyot. Akkorát, hogy még az ég is beleremegjen. S aztán, mai Kõmûves Kelemenekként, rakjuk sorról sorra a téglákat, építsük ujjá a Hazát. Õseink hitébõl, unokáink tekintetébõl merítsünk ehhez erõt. Õs hõseinkért, s jövõnkért, felelõsséggel tegyük a dolgunkat.

De jól vigyázzunk, a hitvány hazaárulók mellett, az ocsút is a szemétdombra kell hajítanunk. A báránybõrbe bújt farkas, a nemzeti jelszavakat skandáló örök árulók talpai alá kössünk útilaput, s tûnjenek mellõlünk, de örökre. Menjenek Isten hírével. Rohanjanak megbízóikhoz,, vissza sem nézve. Tûnjenek el a páholyok szürke homályában.
De a miénket, amit elraboltak tõlünk, ne hagyjuk, hogy magukkal vigyék. Az a mi jussunk! Õseink hagyták ránk örökül.
Ismerjük meg végre igazi ellenségeinket, s tudjuk azt is, kik azok az igazak, akiket a mai hazugok csak befeketíteni akarnak. S azokra nyugodtan bízzuk rá magunkat, bízzuk rájuk a Hazát. Az utolsó pillanatokat éljük. Még cselekedhetünk, nemsokára azonban minden késõn lesz. Ne várjuk meg a végpusztulást. Cselekedjünk, tegyünk, másokért és önmagunkért. S akkor „a Haza fényre derül”. Hogy ez mennyire így történt, mennyire voltunk bábuk a mögöttünk hagyott évtizedekben, Hernádi Tibor bebizonyítja nekünk. Érdekfeszítõ olvasmány lesz, annyi szent.

„A Szovjetunió már a második világháború megvívásának feltételéül szabta Kelet-Európa újgyarmatosításának lehetõségét. A jóvátételen túl, gazdasági kizsákmányolásának lehetõségével. Az Egyesült Államok is, Anglia is boldogan ígérte, majd adta oda mások javait. Amint látni fogjuk, a háború utáni osztozkodásnál az nem is volt kérdés, hogy az oroszok által kiszemelt államok befolyási övezetébe, ha úgy jobban tetszik, biztonsági övezetébe kerüljenek. Némi problémát okozott ugyan, hogy a Szovjetunió olyan államokat is követelt, amelyek Angliának és Franciaországnak már a háború megkezdése elõtt szövetségesei voltak. Ide tartozik elsõsorban Lengyelország és Csehszlovákia. Vagy Albániát is említhetnénk, amely ugyan nem volt szövetségese fenti hatalmaknak, de a nagyhatalmak ellenfeleinek korai áldozata. Valószínû, ebbe a kategóriába lett volna sorolható Magyarország is, ha a hazai zsidóság, a láthatatlan szabadkõmûves hatalom utasítására nem rángatta volna bele a világháborúba.

Sem Roosevelt, sem Churchill nem volt tekintettel arra, hogy a Szovjetunió által „kívánt" nemzetek mely oldalon vettek részt a második világháborúban. Magyarországnak ugyan értésére adták, hogy Hitler utolsó csatlósaként a Szovjetunió vazallusává kell válnia, de hogyan kerülhet oda Lengyelország? Amely „élvezte" Anglia területi és politikai garanciáit és ennek következményeként elsõ áldozata lett a német katonai gépezetnek. Vagy Csehszlovákia? Amely éppen Anglia és Franciaország szövetségeseként, azok tanácsára „társult be" a Német Birodalomba. Bulgária sem harcolt a szövetségesek ellen. Mégis, valamennyiüknek a nyakába öntötték ezt a különös ajándékot, amelyet pedig nem kértek. A „maradék Csehszlovákia" Németországgal kötött különös uniója ellen csodálatosképpen az antanthatalmak csak igen körültekintõ óvatossággal emeltek szót, nem úgy, mint a német-osztrák elsõ világháború utáni egyesülés idején tették. Pedig a cseh-morva protektorátus létrejötte, angol-francia nézõpontból azonos elbírálás alá lett volna vonható.

A helyzet fonákságát látva, a két szabadkõmûves csaló: Roosevelt és Churchill Sztálinnal megegyezve ezeket az államokat a Szovjetunió biztonsági övezetének nevezve, a Szovjetuniónak adták. Sztálin azzal próbálta a helyzetet magyarázni, hogy azért van szüksége e „szomszéd államokra", hogy a jövõben elkerülhesse az olyan váratlan agressziót, mint amilyen Németország részérõl 1941. június 22-én érte. Ez az érvelés úgy, ahogy van, komolytalannak mondható. Magyarországot ugyan ennek jegyében tették meglehetõsen furcsa módon a Szovjetunió szomszédjává, de Bulgária és Albánia kívül esett a szomszédságon. Elég egy felületes pillantást vetni a térképre, hogy ez az ütközõ zóna elmélet dugába dõljön. Hiszen ennek alapján a Szovjetuniónak Törökországra és Iránra is igénye lehetett volna, vagy akár Afganisztánra is. Igaz, a Szovjetunió az afganisztáni „biztonsági övezet" megszerzéséért, Amerika jóváhagyásával, tíz éves háborút indított 1978-ban, majd súlyos veszteségek árán dolgavégezetlenül visszavonult. Törökország esetében megelégedett volna a Boszporusz használati jogával is. Színleg, ennek megtagadása miatt nem társult Hitler háromhatalmi szövetségéhez, de ezt Amerikától sem kapta meg.

A sztálini biztonsági övezet fogalma különösen a gazdasági szakértõket indítja mosolyra, hiszen ezeket az államokat a Szovjetunió kezdettõl saját hûbéri birtokaként kezelte. Még a háborús jóvátételt sem szedte be, amikor saját politikai és gazdasági ideológiáját is rájuk kényszerítette. Ha ezeket az országokat valóban biztonsága érdekében vonja politikai környezetébe, akkor számára sokkal nagyobb elõnnyel járt volna, ha meghagyja azok kapitalistának nevezett társadalmi rendszerét, amelyekbõl gazdaságának fejlettebb termékekkel való ellátását biztosíthatja. Mint ahogy azt Finnország esetében tehette. Itt azonban egészen másról van szó. Európa térképének vizsgálata során szembetûnik az úgynevezett szocialista országok összefüggõ tömbje. Ha ezt még kiegészítjük Jugoszláviával, amely Oroszországnak, s egyben jogutódjának, a Szovjetuniónak önkéntes vazallusa volt és maradt. Ahol a szocialista társadalmi rendszer még a Szovjetuniót is túlélte. Lelki szemeinkkel képzeljük hozzá ehhez a tömbhöz Görögországot is, amelynek megszerzésére a háború után a Szovjetunió komoly erõfeszítéseket tett. Mivel azonban a háborús adásvételben Görögország nem szerepelt, az Egyesült Államok fegyveres erejével megvédelmezte. Ez a tény mindennél jobban bizonyítja, hogy a kelet-európai vazallus államok az Egyesült Államok jóváhagyásával kerültek a Szovjetunió birtokába.

Sztálin terve szerint az az ötven év, amelynek idejére vazallusai kizsákmányolására lehetõséget kapott, elegendõ lesz ezeknek az államoknak az elõkommunizálására, majd egy következõ háborús konfliktussal könnyûszerrel, mondhatni „saját kérésükre" a Szovjetunióhoz lesznek csatolhatók. Egy ilyen megoldás nagyon is beleillett a láthatatlan világhatalom szabadkõmûves terveibe. Nyilvánvaló, ennek ideológiai és gazdasági elõkészítése lehetetlen lett volna egy plurális társadalmi szerkezetben. A gazdaságok szabad versenyen alapuló mûködésével megoldhatatlan lett volna azok beintegrálása a szovjet gazdaságba. Erre kizárólag a tervgazdálkodású államkapitalista diktatúra alkalmas. A szocialistának nevezett államkapitalizmus kialakításához, a második világháborúval elszegényedett országok esetében könyörtelen diktatúrára volt szükség, hiszen a magántulajdonban lévõ termelõeszközök, gyárak és üzemek törvényes államosításához szükséges pénznek még a töredéke sem állt rendelkezésre. Az ipar esetében ez mégis jóval könnyebben ment, mint a mezõgazdaságban. A koncentrált ipari üzemek, gyárak tulajdonosait reakciósnak bélyegezve börtönbe vetették, vagyonukat elkobozták.
Akik elmenekültek, azok vagyona ugyancsak elkobozható volt. A kisiparostól megvonták mûködési engedélyét, miáltal belekényszerült a kisipari termelõszövetkezetekbe. A mezõgazdaság teljes szövetkezesítése azonban komoly akadályokba ütközött. Itt a kisipar példája szóba sem jöhetett. A kisiparosok termékének hiányát a társadalom akár hosszabb ideig is nélkülözni képes. A napi szükségelteket a cipészek, borbélyok, lakatosok stb. feketén úgyis kielégítik. A mezõgazdaság termékeire azonban folyamatosan szükség van. Egyszerûbben kifejezve: enni mindennap és mindenkinek kell. A paraszt pedig kevésbé függ az államtól. Erõgépe a ló, szállító jármûve a kocsi és a mindennél fontosabb termõföld, mind a saját tulajdonában van, akárcsak a munkaereje. „Iparengedélyre" nincs szüksége. Ha nem engedik termékét értékesíteni, akkor csak saját fogyasztására termel. Az évszázadok óta meglévõ önállóságát a földmûvesek egyik országban sem hajlandók ingyen, zavaros ígéretek fejében feladni. Az új, kommunista világrend gyors kialakításában a kelet-európai gyarmatokon a parasztság ellenállása mutatkozik a legnagyobb akadálynak. Az új kollaboráns zsidó oligarchia és szekértolóik minden erõszakossága, kegyetlensége hiábavalónak bizonyult.

Úgy tûnik, a szovjet szabadkõmûves hatalom mindenre felkészült, hisz tudjuk, nem ment ez könnyen a Szovjetunióban sem. Ezért volt szüksége a három nagy csalónak megállapodnia a béke szükség szerinti fegyverrel való megvédésére is…
Magyarországon a vártnál is nagyobb ellenállásba ütköztek a kolhozok szervezõi. Nem segített semmiféle erõszak, teljesíthetetlen beszolgáltatási kötelezettség, megfizethetetlen mértékû adókivetés vagy a személyek elleni fizikai durvaság. Volt rá eset, hogy a házi tûzhelyébe kapaszkodó parasztasszonyt tûzhelyével együtt vonszolták be a tanácsházára, a szövetkezeti belépési nyilatkozat aláírására. De még ez is eredménytelennek bizonyult. Lengyelországban, ahol Magyarországhoz hasonlóan a mezõgazdasági termelést ugyancsak a hagyományos kisgazdaságok jellemzik, ez a folyamat a parasztság hasonló ellenállását váltotta ki. Itt - Magyarországgal ellentétben - még azzal sem manipulálhatták, hogy hazája elvesztette a háborút, s annak következményeit tûrni kell. Hasonló volt a helyzet Bulgáriában is, bár ott a szláv szolidaritás segített valamit. A mezõgazdaság adottságai jóval kedvezõtlenebbek voltak, akár Magyarországénál, akár pedig Lengyelországénál. Csehszlovákia, Románia és Kelet-Németország jóval szerényebb megmûvelhetõ területtel rendelkezett, s így a mezõgazdaság jelentõsége sokkal kisebb volt.

A magyar parasztság ellenállása olyan nagy volt, hogy a szovjet vezetés, kihasználva Sztálin halálát, rákényszerült a Lenin által megfogalmazott NEP módszer bevezetésére. (Lenin új gazdaságpolitikája 1921 és 1927 között. A NEP vegyes gazdasági rendszert akart bevezetni, amelyben a szocialista szektornak versenyre kellett volna kelnie a magánszektorral. Leninnek az
volt a véleménye, hogy ebben a konkurenciaharcban a szocialista szektor egyre bõvül majd, úgyhogy a szocializmus végsõ gyõzelme biztosra vehetõ. L. P.) Egyes kutatók tudni vélik, hogy ezek az állapotok összefüggésben álltak Sztálin máig rejtélyes halálával is. Amennyiben igaznak bizonyulna, hogy Sztálin váratlan halálába környezete valami módon „besegített", úgy ennek érvelésében a magyar és lengyel parasztság, nemkülönben az állandóan emelkedõ normáit már teljesíteni nem tudó munkásság ellenállása egészen biztos, hogy jelentõs szerepet játszott. Az erõszak eddigi módszere helyett újat kell keresni.

A láthatatlan tervezõk új, az eddiginél sokkal könyörtelenebb megoldást dolgoztak ki. Annál is inkább, mert a NEP bevezetésével a kommunista ellenesség - látens módon ugyan - olyan méreteket öltött, amely egy újabb „békés" szocializálás lehetõségét kizárni látszott. A tûzzel-vassal összeboronált termelõszövetkezetek úgyszólván teljes mértékben feloszlottak. A munkásság a normarendszer enyhítésével végre kifújta magát. Ez az „egy lépés hátra" idõszak párosult a Szovjetunióban folyó hatalmi harccal. Hruscsov ugyan rövid utódlási torzsalkodást követõen Sztálin örökébe verekedte magát, de nem egészen azonos hatalmat tudhatott magáénak. A hatalom megragadásának legfontosabb eszköze, a „kollektív vezetés" elve õt magát kötelezte. Így a sztálini hatalmat meg kellett osztania. A miniszterelnöki hivatalt elsõ lépcsõben kénytelen volt legyõzött vetélytársának, Malenkovnak átengedni.

A moszkvai hatalmi birkózás ezzel nem ért véget. Úgy tûnik, Hruscsov elsõ titkári megválasztása idején az apparátusban Sztálin hívei még jelentõs többségben voltak. Ezek kiebrudalásához egy új kampányra volt szükség. Ezt szolgálja az 1956. február 14-25. között megtartott, a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa, ahol Hruscsov meghirdeti a két világrendszer „békés együttélésének" szükségességét, a háború elkerülhetõségét, valamint a Hruscsov számára ebben az idõben legfontosabbat, a sztálini személyi kultuszának elítélését. Itt hangzik el Hruscsov titkos beszéde, amely feltárja és beismeri a szovjet uralom kegyetlenkedéseit. Hruscsov és környezete gondoskodott arról, hogy a titkosnak nevezett beszéd szövege „kiszivárogjon" a nyugati sajtó számára. Így a Szabad Európa Rádió adásaiból a magyar lakosság is gyorsan megismerhette Hruscsov legújabb attrakcióját. A hruscsovi kritika megzavarta a világ kommunistáinak szinte teljes egészét. Mivel a magyarországi zsidó-kommunista hatalom kegyetlenkedése, a kezére adott magyar nemzet felett meghaladta a többi kelet-európai vazallusok bármelyikét, érthetõ, hogy a zavarodottság is itt volt a legnagyobb. Ennek következményeit a láthatatlan szervezõk alaposan ki is használták.

A XX. kongresszus befejezését követõ hetekben a magyar kommunista hatalom titkos szervezésében megalakul a Petõfi Kör, amelynek oly’ nagy szerepe lesz az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc kirobbantásában. Éppen ezért a szovjet XX. pártkongresszus önkritikája és a Petõfi Kör megalakulásának ez a furcsa egybeesése nem tekinthetõ a véletlen mûvének.

A magyar kommunisták zsidó vezetése a XX. kongresszusi szennyes kiteregetése után aggódni kezdett, vajon elegendõ lesz-e a Varsói Szerzõdés ürügye a szovjet csapatok hosszú távú magyarországi állomásoztatásához? A bekövetkezett események egyértelmûen bizonyítják, hogy - minden bizonnyal a New York-i titkos hatalommal történt egyeztetést követõen - nem tartották ezt elegendõnek. A New York-i szabadkõmûvesek minden eshetõségre felkészülve, a zsidóság hatalmának átmentésére két alternatívát dolgoztak ki. Mindkét megoldás nemcsak feltételezte, hanem szükségesnek is tartotta a szovjet csapatok további magyarországi állomásoztatását.
Elsõ változat: Békés, ám hangos átmenet a hatalmi struktúra (az egypárti diktatúra) átmentésével. Valamilyen konszenzus létrehozása a szovjet csapatok számukra további állomásoztatására…

E megoldás kétségtelen hátránya, hogy az ország javai feletti uralom zsidó monopóliuma, az eddigi formában nem tartható meg. Ebben az esetben a lakosság által megtermelt javak teljes lefölözött mennyiségének elzsidósítása nem lesz megvalósítható, annak jelentõs részét meg kell osztani a nem zsidó származású, a politikai zûrzavar következtében felkapaszkodó vezetõk egy részével. Mi által a legfõbb cél: „A nem zsidók pénzének mindenáron való megszerzése" komoly csorbát szenved. Második változat: Nyílt felkelés provokálása, fasiszta és antiszemita jelszavak kíséretében. Ezzel bizonyíthatóvá válik a fasizmus visszatérésének veszélye, amely szükségessé teszi a szovjet csapatok beavatkozását, majd állomásoztatásának meghosszabbítását. Az összes várható körülmények mérlegelése és elemzése után olyan döntés született, hogy a második változat, egy rövid lefolyású átmeneti nemzetközi vihar ellenére, összehasonlíthatatlanul jobban biztosítja a status quo fenntartását, az államkapitalista társadalmi és gazdasági rend ötvenéves próbaidejének kitöltését. Erre annál is nagyobb szükség van, mert a gazdaság szocialista (államkapitalista) átalakítása még távolról sem fejezõdött be, hisz a mezõgazdaság túlnyomó többségében még magánszektorként mûködik. Ez pedig nem teszi lehetõvé az élelmiszerellátás központosítását, krízis esetén hatalmi embargóját.

A hatalom békés átmentése ugyancsak kiszámíthatatlan veszélyeket rejt a többi vazallus állam esetében is. Lengyelországban hasonló gondokkal küzd a zsidó-kommunista vezetés. A lengyelek már eddig is, a magyaroknál jelentõsebb mértékben fejezték ki elégedetlenségüket. Lengyelország - bár maga is vazallusa a Szovjetuniónak- e szocialistának nevezett társaságba való besorolása más körülmények között történt, mint Magyarországé. Õt Magyarországgal ellentétben nem vesztes, hanem gyõztes államként kényszerítenék oda. Bár a Szovjetunió nemigen mutatott kíméletet a kezére adott országok nemzeti érzelmeire, mégis nagyobb nemzetközi szolidaritásra lehetett számítania, mint Magyarország esetében.
Nem volt jobb a helyzet a többi szocialista gyarmat esetében sem. A háború befejezése után tíz évvel gazdaságuk nemhogy a háború elõtti, de még a háború alatti gazdasági állapotokat sem érték el.

A megoldás tehát kézenfekvõ! Nem szabad megvárni a vazallus államok egységes fellépésének kialakulását a Szovjetunió ellen. Bár a szovjet haderõ képes lenne azok egyidejû felkelésének katonai vérbefojtására, s a háborúban gyõztes hatalmak beavatkozásától sem kell tartania - hisz megállapodtak a béke fegyveres megõrzésében - mégis egy ilyen „béke védelem" rossz fényt vetne, és alaposan meg is nehezítené a kapitalista gyarmatok „felszabadításához" szükséges fellázítását. Márpedig ez a Szovjetunió háború utáni feladatát képezi, hiszen ennek álcázására találták ki az egész hidegháborús szélhámosságot. A második világháború legfõbb célja tulajdonképpen nemcsak Németország leverése volt, hanem jó alkalom a világ gyarmatbirodalmának újrafelosztására. Roosevelt nemcsak a német és japán gazdasági versenytársat tartotta veszélyesnek, hanem Angliát és Franciaországot is, amely országokat a második világháború nélkül aligha tudott volna csõbe húzni.

A gyarmatok újraelosztására készített terv végrehajtásával pedig még nagyon az elején tartanak. Jószerével még csak Franciaország ázsiai birtokait sikerült fellázítani, de még itt is jó néhány évre lesz szükség, mire függetlenségi mozgalmuk befejezhetõ, „önállóságuk" Amerika számára hasznosítható lesz. Afrikában, Iránon és Egyiptomon kívül még alig érzékelhetõ valami a gyarmatok forradalmi lázongásából. E gyarmatok olaj- és ásványkincseinek megszerzésére indított titkos háborúk gyõzelme és az új állapotok konszolidációja még messze van. Megvalósításához nem évekre, sokkal inkább évtizedekre van szükség. A Szovjetunió gyarmati attrakciókhoz szükséges politikai, diplomáciai, nem utolsósorban katonai erejét nem szabad elforgácsolni a katonailag megszállva tartott vazallusai egyenként és folyamatosan jelentkezõ ellenszegüléseire, megfenyítésére. Sokkal célszerûbb kiválasztani közülük egyet, s azt elrettentõ példaként olyan szigorúan megbüntetni, hogy a többieknek hosszú idõre kedvét szegje mindenfajta „békétlenkedéssel" szemben.
Ki kellett választani tehát, ki legyen az a fekete bárány, amelyen a port el kell verni. Mint általában, ezúttal is kizárásos alapon döntöttek. Az oroszok, szívük szerint Kelet- Németországot választották volna. Hiszen a második világháborúban az akkor még egységes Németország volt a kiszemelt fõellenség. A gyõztes hatalmak mindenkori érdekei szerint is nagyon fontos Németország folyamatos gyengítése. A saját gazdasági konjunktúrájuk minél hosszabb idejû fenntartása ezt mindenképpen igényli. Csakhogy a német lakosság nagy érdeklõdést mutat, és igen sokan szimpatizálnak a szocialista eszmékkel. Magam is tapasztaltam a nyolcvanas évek elején, hogy Németország keleti oldalán tömegével voltak találhatók - nemcsak a párt oligarchái -, akik kommunistábbak voltak az orosz kommunistáknál is. Az 1953. nyarán, szovjet ügynökök által provokált „ellenforradalmi felkelés",néhány szovjet tank láttán szinte magától kimúlt. A szovjet titkos rendõrség 1953-as keletnémet fiaskója már eleve kizárttá tette egy, két vagy három évvel késõbbi próbálkozás lehetõségét. Kelet-Németország különben sem jöhetett számításba, hiszen Hruscsov álmaiban már megfogalmazódott a hosszú távú szovjet-német gazdasági együttmûködés óhaja. Amint látni fogjuk, ennek az Egyesült Államok ellenére történõ masszív szorgalmazása vezetett Hruscsov 1964-ben bekövetkezett bukásához is.
Lengyelország, ahol a politikai vezetést, Magyarországhoz hasonlóan szinte kizárólag a zsidóság reprezentálja, s ugyanúgy tehetetlen a mezõgazdaság átszervezésében. Az ipari termelést pedig folyamatos, és látványos tüntetések jellemzik. Egy forradalmi megmozdulás felszítására, majd leverésére alkalmas is, és szovjet nézõpontból kívánatos is lenne. Az ország viszonylag nagy népessége, de még inkább vazallussá kényszerítésének körülményei miatt nem tûnik jó megoldásnak. Csehszlovákia abban az idõben még szóba sem jöhet, hisz õ is gyõztes állam, jelentõs bonyodalmakkal járna. A ravasz románok már titokban ekkor is keresik a kapcsolatot Kínával. Az Egyesült Államok felé is kialakulóban van az a közvetítõi kapcsolat, amely az egész hidegháború idején nagy szolgálatot tesz a Szovjetuniónak. Kár lenne megszakítani! Bulgária a régi szláv testvér, hûséges szolga, semmiféle okot nem adott egy esetleges gorombaságra.

Nem marad tehát más, mint Magyarország. Történelmi elõélete is leginkább predesztinálja egy alapos megleckéztetésre. A világ második gyõztes proletár forradalmát Horthy, sokkal inkább Prónay csapatai leverték, a 133 napos uralmat erõszakkal megdöntötte. A második világháborúban, a Szovjetunióval szemben, Hitler utolsó csatlósa, s most a parasztság oly makacsul ellenáll a szocialista átalakulásnak, hogy a Moszkvában hosszú évekig kiképzett kommunista zsidók minden igyekezete hiábavalónak bizonyult. Munkásosztálya sem értékeli kellõképpen az új társadalmi rendszer által biztosított szocialista vívmányokat. A Varsói Szerzõdés nem tûnik egyértelmûen elegendõnek a szovjet csapatok további magyarországi állomásoztatására, megerõsítésére más ürügyet is kell tehát keresni. Annál is inkább, mert a néhány év múlva, az elkerülhetetlen hazai politikusi elit kialakulásával, a szovjet csapatok békeszerzõdésbeli kivonásának követelése, akár ha szocialista retorika csomagolásában is, elkerülhetetlenné válik majd.

Az Osztrák Államszerzõdés várható megkötésére tekintettel az ausztriai Baden bei Wien-ben állomásozó szovjet tiszti csoport már 1955. tavaszán megtervezte maradását. Ha nem Ausztriában, hát Magyarországon. Nem állt szándékukban visszavonulni a Szovjetunióba. Mint ahogy a szovjet kormánynak sem állt, sem szándékában, sem érdekében visszavezényelni õket a Szovjetunióba. És valóban, a szovjet csapatok Ausztria elhagyása után nem a Szovjetunióba vonultak vissza, hanem áttelepültek Magyarországra. Fõleg a Dunántúlt "vették birtokukba".

A Szovjetunió és magyarországi helytartói az 1956-os forradalommal kapcsolatos üzelmeirõl a magyar újságolvasók egy szûk csoportja, akik olvasói voltak a Pest Megyei Hírlapnak, csak 1992. november végén szerezhetett tudomást dr. Tamáska Loránd: „Álcázott államcsíny?”címû nyilatkozata alapján. Bánó Attila készített vele interjút. Ezt a nyilatkozatot késõbb újságcikként megküldte a Hunnia címû folyóiratnak is, amely az 1994. évi októberi számában: „Ötszáz gramm prágai sonka” címen csaknem szó szerint megismételve adta közre. Dr. Tamáska Loránd a Hunniának korabeli naplója alapján cikksorozatot ígért, de írása befejezetlen maradt, mivel az értelmetlen halál, vagy valaki más, kivette kezébõl a tollat. A Pest Megyei Hírlap és a Hunnia hivatkozott cikkét, a függelékben késõbb teljes terjedelmében közöljük.
Dr. Tamáska Loránd kórboncnok orvosként dolgozott, és 1961. végén települt át az akkor még Nyugat-Németországba. 1956-os szabadságharcunk elõzményeirõl fontos információkkal rendelkezett, amelyet, mint a politikától távol álló intellektuel magába zárt.. Úgy tûnik, élete utolsó szakaszában mégsem kívánta magával vinni a sírba. Ismeretei egy nagyon fontos részét- még harmincéves emigrációja ellenére is - megosztotta nemzetével. Magyar hálával köszönjük neki. Õszintén sajnáljuk, hagy nem talált idõben módot mindannak elmondására, amit még elmondhatott volna…

Dr. Tamáska Loránd szerint, 1956. októberében nem népfelkelés vagy forradalom, pláne nem ellenforradalom volt, hanem az oroszok és magyarországi helytartóik által már 1955-ben kitervelt, késõbb megszervezett és 1956. október 23-án céltudatosan kirobbantott puccs, egy államcsíny, amelynek az Osztrák Államszerzõdés megkötését követõen Magyarország további orosz megszállását kellett igazolnia. A szerzõ minden esetben megjelöli információi forrását így azokban nincs okunk kételkedni. Az elsõ ilyen „kútfõ" Baljakin szovjet orvos alezredes, akivel egy Kecskeméten öngyilkosságot elkövetõ szovjet fõhadnagy exhumálása alkalmával ismerkedett meg, majd jó kollegiális barátság keletkezett a két orvos között. Baljakin egyébként az ausztriai szovjet megszálló csapatok Baden bei Wien-i katonai bíróságán teljesített szolgálatot. 1955. õszén Bécsbõl hívta fel a szerzõt telefonon. Az Osztrák Államszerzõdés megkötése után a fõhadiszállás elhagyja Baden bei Wien-t, és a tiszti vonatszerelvény Budapesten halad keresztül. Kérte, hogy a megjelölt idõben okvetlen menjen ki a Keleti pályaudvarra, mert fontos dolgot akar megbeszélni vele. A két órás pályaudvari séta ellenére a már indulásban lévõ szerelvényrõl súgta dr. Tamáska fülébe: „Kolléga úr, jól tudja, hogy az orosz csapatok elhagyják Ausztriát, és annak az lesz a következménye, hogy Magyarországon lesznek bizonyos változások- Ne higgyen ezeknek az átmeneti jelenségeknek, nehogy elgaloppírozza magát, mert annak késõbb igen hátrányos következményei lehetnek."

Bár, ebben az idõben van némi zavarodottság a magyar politikai életben, de kevés ahhoz, hogy abból messzelátó következtetéseket lehetett volna levonni. Érthetõ, hogy akkor még dr. Tamáska sem értette meg; kollégája mire is céloz. Baljakin, a korabeli felfogás szerint nagy titkot árult el. Ha kiderül, akár életével is fizethetett volna érte. Miért tette? A választ majd csak 1956. májusában ismerjük meg. Dr. Tamáska ebben az idõben tudott egy szakszervezet által szervezett szovjetunióbeli kirándulás keretében kijutni Moszkvába. A Szovjet Honvédelmi Minisztérium törvényszéki orvostani intézetében felkereste Baljakint. Az intézeti látogatás befejeztével vendéglátója kikísérte. Az épület elõtt az oroszokról becsmérlõen nyilatkozva vallja meg, õ nem orosz, hanem tatár. Minden bizonnyal származása ébresztette fel szimpátiáját a magyarok iránt. Búcsúzásakor még egyszer felhívta dr. Tamáska figyelmét: „Ne feledkezzék meg arról, amit tavaly a Keleti pályaudvaron mondottam." Dr. Tamáska csak 1956. november 23-a után értette meg a furcsa, de nagyon is jóindulatú figyelmeztetést.
A következõ különös információt maga Kádár János szolgáltatja. A kor „divatjának" megfelelõen, gyakran van módja tapasztalnia dr. Tamáska Lorándnak, hogy személye különbözõ fúrások célpontja. Egy alkalommal félelmetes erõk veszik célba. Kelemen Endre és Alapy Gyula támadása kivédéséhez kénytelen protekcióért folyamodni, mégpedig Kádár Jánoshoz, aki ekkor már, börtönébõl szabadulva, a Pest Megyei Pártbizottság titkára. Dr. Tamáska, nevébõl ítélve lehetséges, hogy Kádár János feleségének (akit Tamáska Máriának hívtak, L. P.) valamilyen szintû rokonságához tartozhatott. Tesz is írásában errõl egy homályos megjegyzést: „Janikovszky Béla (ÁVH-s ezredes, L. P.) már 1945 elõtt kapcsolatban volt Kádár Jánossal, ismerte kapcsolatomat Kádár késõbbi feleségének családjához."

Talán ez a magyarázata, hogy éppen Kádár Jánoshoz fordult segítségért. Kádár 1956. július 18-án, délután 4 óra után fogadta. A négy órás beszélgetés során dr. Tamáska panaszaira Kádár mindvégig amolyan unalmas politikusi megjegyzéseivel reagált, mint a „vannak még hibák elvtársak, de folyamatosan javítjuk õket". Kádár birkatürelme azonban alaposan felingerelte és értelmetlennek találta a további beszélgetést. Dr. Tamáska így folytatja: „Felugrottam a fotelbõl és gyors léptekkel mentem az ajtó felé. Kádár felugrott, mondhatni utánam futott, az ajtónál elért, jobb felsõ karomat megfogva visszahúzott, és szó szerint a következõ történelmi fontosságú kinyilatkoztatást tette: Nono, ne legyen olyan heves, legyen még egy kis türelemmel, várjon nyugodtan - és ezt mondja meg az egyetemi hallgatóknak is - elárulom magának, hogy itt õsszel, októberben forradalmi úton sok minden meg fog változni." A megtörtént események után világos, egyértelmû beszéd! Kár, hogy az akkor gyakori politikai frázisok között nem lehetett komolyan venni!”