Lakato/s/t a politikusok hazugsággyáraira

Rasszista, kirekesztõ-e a többek között az antibolsevista, antisztalinista Pozsgay Imre és a Soros-ösztöndíjas, az Európai Liberális Párt egykori alelnöke, Orbán Viktor nevével fémjelzett Nemzeti Konzultációs Testület? – tépelõdöm magamban most már napok óta. Egyáltalán, rasszista, kirekesztõ-e az önmagát nemzetinek valló Fidesz, vagy az egykoron a szélsõbaloldali, önmagát liberálisnak nevezõ, SZDSZ-szel együtt menetelõ, annak ifjúsági tagozataként hírhedté vált pártnak semmi köze a Nemzeti Konzultációs Testülethez? Csupán az elnökét adta kölcsön a jó ügy érdekében? Esetleg Fidesz-közelinek lehet csupán nevezni ezt a testületet, mint ahogy Fidesz-közeliek voltak azok a cégek, melyekben Fidesz-barát és a párt közvetlen közeléhez tartozó nagyfõnökök voltak a tagok, egyes esetekben az irányítók, s amely cégek, azóta is kideríthetetlen módon, Kaya Ibrahimnál és Joszip Totnál landoltak. Szóval, rasszisták, kirekesztõk-e Pozsgay Imréék, Orbán Viktorék és társaik, ott a Testületben?
Azt ígérték ugyanis, hogy levelüket, kérdõívüket, amelyben pénzbeli támogatást is kérnek, s a válaszborítékra sem tettek érvényes postai bélyeget, minden magyar családhoz elküldik. Akkor én – szerintük – nem vagyok magyar? A feleségem és a gyermekeim sem magyarok? Tudniillik, én nem kaptam a Nemzeti Konzultációs Testülettõl levelet, kérdõívet, s így elestem a válaszolás lehetõségétõl, meg attól is, hogy esélyem legyen a válasz fejében sorsolás útján megnyerhetõ személygépkocsi megnyeréséhez.

Többszörösen károsult vagyok tehát, önök által, Pozsgay Imre, Orbán Viktor. Meg a családom is. Ezek után tehát joggal kérdezhetem, rasszisták, kirekesztõk, megkülönböztetõk talán önök? Rám lehet haragudni, mert ha nem kérdeznek, akkor is felelek, s válaszaimat nem csomagolom selyempapírba – legfeljebb, ha ismét hatalomra kerülnek, rendõrségi autón, selyemzsinórt küldenek nekem. De mit vétett a családom? Merthogy õket is kirekesztették.
Bár lehet, hogy a most következõ mondatom kissé személyes jellegû, de leírom, a Testület háziasszonya, az egykori tévébemondó, lakásomtól alig kétszáz méterre lakik, perben, haragban vele nem állok, tehát, ha értesít, átsétáltam volna hozzá, a számomra lelkileg is fontos dokumentumokért. De sajnálatomra, ez is elmaradt. Persze, bajban ismerszik meg ellenség és barát is. Lelki válságomat észlelvén, a család egy jó ismerõse átadta nekem a hozzá idõben megérkezett levelet, melynek feladója a Nemzeti Konzultációs Testület. Úgyhogy, most már fellélegezhetek, megismertem a titkot, az elõlem elzárt kérdéseket, s így most a Magyar Világon keresztül válaszolok is rá. Jó. Legfeljebb nem én nyerem meg az autót, s 2002 óta munkanélküli lévén, adományom sem juttathatom el a Testület címére. És a Testület elõtt, bár mindenkitõl kérik, továbbra is rejtve maradnak személyes adataim, így a választási kampányban kevésbé leszek mozgósítható.
Tisztelt Nemzeti Konzultációs Testület! Tisztelt dr. Finta József, dr. Hoffmann Rózsa, prof. dr. Iván László, Jókai Anna, prof. dr. Náray-Szabó Gábor, dr. Pozsgay Imre, dr. Schöplin György, prof. dr. Tulassy Tivadar, Kudlik Júlia, dr. Orbán Viktor!
Elsõ kérésükre, hogy „Mit tett értünk az ország?” – a néhai amerikai elnök, J.F. Kennedy szavaival is válaszolhatnék, nevezetesen, hogy „Ne azt kérdezd, mit tett érted a Hazád, hanem azt, mit tettél te a Hazádért.” De én nem ezt az utat választom, annak ellenére, hogy – erõmhöz mérten – mindent megteszek Hazámért, hanem válaszolok. Bár – megjegyzem – szívesen vettem volna, ha a túlságosan rideg, érzelemmentes ország szó helyett a Haza kifejezés szerepel a mondatban, de tudom, politikustól, vagy politikusok alkotta testülettõl ez nem igen várható el. Nekik ez a szó, hogy Haza, az ördöggel egyenértékû. De ebben a mondatban az ország szó sem megfelelõ, mert a Hazát, az országot néhány, bennünket el- és kiáruló politikus kaparintotta a kezébe. Õk pedig semmit nem tettek értem. Legfeljebb kiebrudaltattak munkahelyemrõl, eladták, ellopták a nemzet javait, éhkoppon tartva annak polgárait. De, hogy sorba menjek, kiválasztottam a három engedélyezett válaszlehetõséget.
Önök, hölgyek-urak, immáron másfél évtizede csak szövegelnek a kis- és közepes vállalkozások támogatásáról. A – jó esetben tíz évig adómentességet élvezõ, önök által ajnározott, s egy kis baksis fejében idecsábított multikat viszont ellátták mindenféle földi jóval. Õk meg most is, mert ismerik a mondást, jótett helyébe jót várj, kiebrudaltak bennünket gyárainkból, üzemeinkbõl. A „rendszerváltozás” elsõ négy évében másfél-kétmillió munkahely szûnt meg Hazánkban, az infláció a csillagos égig ért, a fillérekért megkapott európai korszerûségû gyáraink kapuit meg bezáratták. Úgy, hogy a korábbi korszerûsítésre felvett kölcsöneinket fizethettük tovább. Titkos kormányhatározattal ellopták tõlünk az élelmiszeripari feldolgozó üzemeinket, s ugyanilyen módszerrel, tehát szintén titkos kormányhatározattal a Moszad szabad prédájává tették Hazánkat, amikor rögzítették, az izraeli titkos ügynökök hazai szabadrablása ellen a „saját” Nemzetbiztonsági Hivatalunk nem tehet semmit!
Az önök – mármint a politikusok – közremûködésével elõször megalkották a reprivatizációs törvényt, amely szerint minimális veszteséggel a megnyomorítottak visszakaphatták ellopott javaikat, majd az önök által megválasztott Alkotmánybíróság, amelynek elsõ elnöke a most öt évre megválasztott köztársasági elnök, Sólyom László volt, egy tollvonással megsemmisítette az egészet, s a Rákosiék, Kádárék által elorzott egykori magánvagyont az azt elrablók, vagy azok utódai kapták meg. Azaz önök! A volt tulajdonos vagy annak jogos örököse meg továbbra is maradt nincstelen. A reprivatizáció helyett meg megalkották a kárpótlási törvényt, még nagyobb teret engedve ezzel a további szabadrablásnak, a kárpótlási-jegy maffia kialakulásának. Persze lopni, csalni, rabolni is csak a kiválasztottaknak, azaz önöknek volt szabad. S hogy mit jelentett mindez a volt földtulajdonosoknak? Példaként írom ide a 2000-ben megjelent Vörös milliárdosok címû könyvemben Talpuk alól a földet is… fejezetet, amely rész a kisemmizés elméletével és gyakorlatával ismertet meg bennünket.
„A kisemmizés elmélete és gyakorlata
Számomra földtulajdon hiányában annak szentségérõl is hiába papolnánk. Márpedig a magyar parasztság jelentõs hányadának talpa alatt fütyül a szél. Mintha amnéziában szenvednénk ezen a téren is, nem emlékezvén arra sem, hogy az 1945-ös földosztás után miként indult meg egy esztendõ alatt a gazdálkodás, tekintélyes részt vállalva abból a gazdasági csodából, amelyre 1948-ban már elismeréssel tekintett a világ.
Rémtörténeteket ismerek a magyarországi termelõszövetkezeti és szántóföldi privatizáció 1990-et követõ idõszakából. Jártam olyan helyen, ahol vagyonleltár nélkül osztották szét a termelõszövetkezet értékeit. Beszéltem olyan, korábban holttá nyilvánított termelõszövetkezeti tagokkal, akiket csak azért nyilvánítottak holttá, hogy a földet ne kelljen nekik kiosztani, és valaki más vigye el a rájuk esõ földrészt. Jártam termelõszövetkezetekben, ahová nagyon sokat elmentek, vagyonjeggyel rendelkezõk, abban a reményben, hogy majd nagy értékeket hozhatnak el. Voltak, akik vak lovat kaptak a vagyonjegyükért, voltak, akik csupán befõttet. És voltak olyanok, akik rozoga Zsigulihoz jutottak hozzá, amelynek alváza sem volt.
- Dr. Dobos Károly, a Gödöllõi Szent István Egyetem nyugalmazott egyetemi tanára tud-e hasonló elképesztõ történetekrõl?
- Amit ön elmondott, az az egész országra érvényes. A földért kapták a kárpótlási jegyet, a vagyonért tulajdonképpen a vagyonjegyet kellett volna kapni. A földet természetben visszakapták, a vagyont azonban nem.
- Négymillió hektár szántóföld sorsáról beszélünk.
- Aminek a privatizációja a gyakorlatban úgy történt, hogy szinte azonos mértékben visszaállítottuk a nagybirtokot. Tehát a privatizációnk arra irányult, hogy különbözõ gazdasági társaságok kezébe kerüljön a föld és a földnek csak alig valamivel több, mint ötven százaléka került az egyéni gazdák kezébe, az új tulajdonosokhoz.
- Maradjunk a kezdeteknél, a föld privatizációjánál, a licitálásnál. A parasztember egy olyan idegen fogalommal találkozott, amit nem is tudott igazán elfogadni. Jártam ilyen licitálásokon. Nem tudták, mit jelent a tárcsa, nem tudták, hogy mikor kell azt fölemelni, nem értették azt, hogy ha ott van a szántóterület, amit valamikor ’48-ban, ’50-ben elvettek tõlük, akkor miért nem azt mérik ki, miért nem azt adják nekik vissza.
- A parasztokat be akarták kényszeríteni egy olyan eljárásba, amelyik számukra ismeretlen, idegen, aminek trükkjeit nem ismerik. Ebbõl sok visszaélés származott. Nagyon méltánytalannak tartom a parasztsággal szemben a licitálást, mint privatizációs eljárást. Általános gyakorlat volt, hogy elsõsorban a gyengébb területeket tûzték ki licitálásra, nem pedig a régi földjüket. Gyakran helyileg sem tudták azonosítani, hogy melyik területre kell éppen licitálni. Valamit visszakaptak, általában a volt termelõszövetkezetek leggyengébb területeit.
- Akik végül is a licitálás kínkeservén túljutottak, nem egy tagban kapták meg a földjüket. A falu határában különbözõ helyeken több kisebb parcellákhoz jutottak, így egységes mûvelésre sem kerülhetett sor.
- Van, aki a határ különbözõ részein öt-hat tagban kapta a földjét, hogy az az okszerû gazdálkodásra alkalmatlan legyen. Hallatlan meggondolatlanság érvényesült, amikor széttagolt területeket adtunk vissza, és a parasztok sokszor alig találták meg, hogy melyik terület az övék. Ez ellenkezett a magyar múlttal, ellenkezik az Európai Unió-beli gazdaságok megoszlásával, tehát mindennel, amit a józan ész sugall. A másik, hogy a föld, tulajdonképpen privatizációs jegyekért volt visszakapható, ami azt jelenti, hogy ezek egy jelentõs részét potom pénzért felvásárolták a parasztságtól. Volt, aki százötven, volt, aki kettõszázötven, háromszázötven forintért adta el a kárpótlási jegyét, egy azonban biztos, az üzlet mindig jóval értékén alul köttetett.
- Hiszen egy kárpótlási jegy névértéke ezer forint volt!
- A kárpótlási jegyet sohasem vették meg a névértékén vagy a névértéket megközelítõ összegen. A kárpótlási jegyeket mesterségesen értékelték le, akik összevásárolták. A 350 forinton megvett kárpótlási jegyet a privatizáció során mondjuk 170 százalékon sikerült nekik elszámoltatni. Hallatlan meggazdagodási lehetõség kínálkozott ezzel, hiszen volt, hogy a tízszereséért lehetett beváltani a privatizáció során a kárpótlási jegyeket.
- Persze, hozzájárult ehhez a pánikkeltés és egy tudatos intézkedés-sorozat is. Mert ha például 1994-et nézzük, amikor a Horn-kormány hatalomra került, akkor a Vasárnapi Újságban maga Petõ Iván mondta el, hogy nyolc hónapig nem történt semmi a privatizáció területén, hogy nyolc hónapig a kárpótlási jeggyel szemben semmiféle privatizálandó vagyont nem kínáltak föl. Ennek megfelelõen zuhant-zuhant lefelé a kárpótlási jegy értéke, jöttek a brókerek, olcsón megvették, majd nagy pénzért túladtak rajta. Az újságok is arról írtak, a rádió is arról beszélt, hogy ebbõl a kárpótlási jegybõl nem lesz más, mint békekölcsön – emlékeztetve az embereket az ötvenes évekre -, és majd tapétázhatják vele a falat.
- Ez tudatos politika volt. Minden józan eszû ember tudja, hogy nem elég a földet visszaadni, a földhöz felszerelés is kell. Annak visszaadásáról azonban alig esett szó és alig valósult meg. Tehát a föld elértéktelenedéséhez, a földár zuhanásához, a kárpótlási jegy értékének hallatlan lecsökkenéséhez hozzájárult még az is, hogy nem adtuk vissza sem az állatállományt, sem a gépi eszközfelszerelést a parasztságnak, amivel a gazdálkodást meg tudta volna kezdeni.
- És itt lép közbe a másik elem, a vagyonjegy. A vagyonleltár felvétele után vagyonjegyeket kaphattak a termelõszövetkezeti parasztemberek, és ezek alapján juthattak volna hozzá az említett eszközökhöz. Megint csak termelõszövetkezeti tapasztalataimról beszélek. Jártam olyan helyen, ahol vagyonjegyért cserébe, motor nélküli Csepel teherautókat kaptak a parasztemberek, vagy olyan teherautókat, amelyeknek mind a négy kereke ki volt szúrva, vagy mûködésképtelen kombájnokat. Szóval, az értékek színe-java nem a parasztemberek kezébe került, hanem a nagyon is ügyesen „gondolkodó” volt téesz-vezetõkhöz.
- Vagyonjegyet három-négy százalékos értéken lehetett vásárolni. Ha a parasztság olyan eszközöket kapott, amiket ön is említett, akkor a vagyonjegyek értéke is zuhant és meg lehetett vásárolni a névérték három-négy százalékán. Világos, hogy minden vezetõnek az volt az érdeke, hogy ne vigye ki a vagyont, vagy hogy megvásárolja a vagyonjegyet. Hiszen rendkívül nagy elõnyt jelentett három-négy százalékos áron hozzájutni a termelõszövetkezet vagyonához.
- Néhányan összeálltak és a szövetkezetbõl kiválasztották maguknak a legjobb üzemegységeket. Például a feldolgozóipart, amellyel nagy haszonra tehettek szert, miközben a parasztember a vagyonjegyével mindig a sor végén állt.
- Valójában nem is akarták, hogy a parasztság olyan vagyonokhoz jusson, amivel hozzákezdhet egy eredményes gazdálkodáshoz. Hitelt pedig gyakorlatilag nem tudott igénybe venni.
- Éveken keresztül ígérték, hogy létrejön a vidék bankja, a mezõgazdaság bankja. Most, 2000-ben még mindig nem beszélhetünk a vidék bankjáról.
- A parasztság 1948-ra produkálta a magyar gazdasági csodát, amit a nyugati országok is elismertek. Olyan termelés volt Magyarországon, hogy már exportra is jutott. Most, tíz év alatt nem tud megindulni igazán a termelés, mert az emberek többségének nincs felszerelése, nincs tõkéje, és nemigen jut hitelhez. Gyakorlatilag nem tudunk – nem is akarunk – egy erõs, életképes paraszti gazdálkodást kialakítani.
- Többen vélekednek úgy; hogy a privatizáció kezdetétõl a politikai vezetõk közül sokan már az Európai Unió követelményeinek próbáltak megfelelni azzal, hogy szándékosan le kell „rongyolni” a magyar mezõgazdaságot, hogy majdan az Európai Unióba lépve ne legyen vetélytársa Portugáliának, Spanyolországnak, Franciaországnak és a többi európai uniós országnak.
- Valóban voltak, akik eleve minimálisra kívánták csökkenteni a magyar mezõgazdaság versenyképességét, az én megítélésem szerint azonban volt egy titkos elképzelés arra, hogy miért ne alakítsunk ki életképes, erõs paraszti gazdaságokat. Mert akkor nem valósítható meg a földek fölvásárlása. Ha a parasztság nem tud versenyképes gazdálkodást kialakítani, akkor az unióba való lépés után földjétõl könnyen szabadul, eladja. A másik, amit tudomásul kell venni, hogy a magyar mezõgazdaságban sem a mezõgazdasági terület, sem a szántóterület túlnyomó része nincs a parasztság birtokában. Mozgatható, könnyen eladható vállalati tulajdonban van, ami azt jelenti, hogy hallatlan haszonnal adható tovább a magyar föld, ha nincsen megtiltva. Az Európai Unióban, vagy bárhol a világon szerintem nincs ilyen üzlet, hogy tízszeres, húszszoros vagy akár harmincszoros árat lehet kérni azért a befektetésért, amit a belépés elõtt tett az illetõ. Az európai földár kétmillió és a hárommillió forint között van hektáronként. A magyar földár ötven-százezer, vagy nagyon ritkán eléri a százötvenezer forintot, tehát messze a piaci érték alatt van, miközben sokkal értéktelenebb földeket szenzációs árakon lehet eladni az Európai Unióban. Félõ és szinte fenyegetõ veszély a számunkra, hogy kivásárolják alólunk a földet. Márpedig akié a föld, azé az ország. Érthetetlen a privatizációt végzõk részérõl, hogy nem az európai uniós államok gazdasági struktúrájának kialakítására törekednek, ahol az átlagos birtoknagyság húsz-huszonöt hektár között van. Az Európai Unióban gyakorlatilag nincsen nagybirtok. Magyarországon pedig nyugodtan merem állítani, a termõterület körülbelül negyvenöt százaléka nagybirtok.
- A parasztember kiszolgáltatottságáról órák hosszat lehetne beszélni. Szeged környékén, Szatymazon jártam egy olyan gazdánál, akinek még szeptemberben sem volt learatva a búzája. Nem volt saját gépe, sorba kellett állnia a nagyüzem gépeire várva és a nagyüzem õt az utolsók közé sorolta be. A gaz fölverte a búzát, már arathatatlan volt, a szem kipergett, abban az évben semmi nyereséget nem hozott neki a föld. Így érthetõ, hogy nagyon sok parasztember szabadulni akar a földtõl.
- Ha a földön, a termõterületen becsületes, tisztességes gazdálkodással nem lehet megélni, akkor természetesen senki nem ragaszkodik a földterületéhez. Az Európai Unióban ma is úgy van, hogy a gazdák árbevételének körülbelül a negyvenöt százalékát az állami támogatás teszi ki. Tehát a gazdákat támogatják, a gazda jövedelmét és nem a termelést. A másik – és ezt is illene tudatosítani -, hogy az Európai Unióban mekkora a gazdaságok átlagos területnagysága. Az a tudat, hogy Nyugat-Európában, az Európai Unióban a nagyüzemi gazdálkodás van uralkodó arányban, nagyon nagy tévedés, mesterségesen kialakított tudatos félrevezetés. 1994-ben az átlagos birtoknagyság az Egyesült Királyságban 135,3 hektár, Franciaországban 55,8 hektár; Dániában 44,7; Németországban 35; Hollandiában 23. Miért akarják hát szinte „beszuggerálni” a magyar köztudatba, hogy a jövõ a nagyüzemi birtokoké? Produktivitásban a kis gazdaságok meghaladják a nagyüzemet!
- Egyetlen oldaláról nem beszéltünk ennek a tíz éve tartó privatizációs folyamatnak, mégpedig az élelmiszer-feldolgozásról. Ez összefügg a kárpótlási jegyekkel és azok fölvásárlásával. Hiszen pontosan a kárpótlási jegyeken keresztül került nagyon gyakran külföldi kézbe a magyar feldolgozóipar, mint stratégiai terület. Emlékezzünk csak vissza: a növényolaj-ipar az olaszoké lett, elvitte Feruzzi. Aztán Feruzzit késõbb Olaszországban megölték, az igen korszerû feldolgozógépeinket eladták. A Magyarországon megtermelt napraforgómagot külföldre viszik, ott sajtolják ki belõle az olajat, majd visszahozzák, és drágán eladják nekünk a kész terméket. A cél tehát nem volt más, mint teljes egészében tönkre tenni a magyar feldolgozóipart, megvásárolni a piacot, nem törõdve a magyarországi termeléssel, termelõkkel.
- A mezõgazdaságtól elválaszthatatlan az élelmiszeripari feldolgozás. Kérem, ismét meg kellene nézni az Európai Uniót, és nem csak fecsegni róla, hanem számba venni, hogy ott az élelmiszeripari feldolgozás milyen tulajdonmegoszlásban van. Nézzük például a tejet. Még Angliát, a legkapitalistább államot véve alapul is, kilencven százalék fölött a termelõk szövetkezetei értékesítik a tejet. Dániában, Hollandiában az élelmiszeripar nagyon jelentõs része az alapanyagot termelõ gazdák szövetkezetének a kezében van. Tehát magyarul: a gazda-érdekeltség érvényesül az élelmiszeripar területén is. Magyarországon kitaláltuk, hogy a konkurenciának adjuk el az élelmiszeripart, aki alapvetõen abban érdekelt, hogy saját termékei számára szerezzen piacot, és nem abban, hogy a mezõgazdasági termelést fellendítse. Növényolajban, cukorban, bármiben úgy ellátnak bennünket saját termelés nélkül is, hogy igazán nem lehet kifogásunk, csak éppen meg kell fizetni. De ha abbahagyjuk a termelést, mibõl fogjuk megfizetni a boltban az árut, és mit csinálunk az embereinkkel? Tehát még az Európai Unió-beli állapotokat sem vesszük mintául és tanulságul, hogy legalább olyan helyzetet alakítsunk ki, amilyen náluk van. Tanulmányoztam a szövetkezettel foglalkozó irodalmat, a Szövetkezeti Világszövetség határozatait: ott kerek perec kimondják, hogy a kolhoz típusú termelõszövetkezet nem felel meg a szövetkezetekkel szemben támasztott kritériumoknak, nem is tekintik szövetkezeteknek. Végül csak egy dologra szeretnék hivatkozni: Chirac elnök a közelmúltban megegyezett a francia parasztszövetséggel, hogy addig nem engedik Magyarországot belépni az Európai Unióba, amíg a kolhoz típusú termelõszövetkezeteket föl nem számolja. Tessék utánanézni, Chirac elnök mondotta! Neki talán hihetünk.”
Csak emlékeztetek, mindezt már 2000-ben elmondtam, de Kõrösi Imrével 1995-ben errõl beszéltünk az ATV-ben. S, ha már a földnél tartunk, szinte levegõt is alig kaptam, amikor elolvastam, hogy a Nemzeti Konzultációs Testület életre hívója, a Fidesz elnöke mit is mondott 2005. július 1-én Békéscsabán. Idézek a honlapukon közszemlére tett tudósításból, következzenek tehát Orbán Viktor szavai: „Annak a gyakorlatnak, hogy a kormány mindent elad, ami nincs leláncolva vagy lebetonozva, ennek sürgõsen véget kellene vetni. (…) Ha nem csapunk elég zajt, ha nem leszünk elég határozottak, ha nem tiltakozunk elég hangosan, még a földet is el fogják adni a lábunk alól, ezt pedig meg kell akadályozni”.
Orbán Viktor szerint, hogy ne csalódjon a lakosság, a következõ tizenöt évben arra van szükség, hogy azt a közvagyont, ami még megvan, megtartsa az ország. (Csak zárójelben jegyzem meg, a felszólalók között volt valaki, aki a közönség tapsvihara közepette megkérdezte a Vezért, utalván közelmúltbéli izraeli látogatására, hogy a zsidó Likud pártot, miért is nevezte a Fidesz testvérpártjának? Azt a Likudot, hangzott el, amely ártatlan emberek meggyilkolásáért felelõs, amely mondták, egy terrorista, fasiszta párt. Errõl a kérdésrõl, amelyre õszinte válasz nem is érkezett a pártelnöktõl, egyetlen újságíró sem számolt be.) Szóval, kik is adják, adták el a talpunk alól a földet? Többek között a Fidesz kormány tagjai, hatalmuk teljében, még 2001-ben, Martonyi külügyminiszter hathatós közremûködésével, aki az Antall-kormányban a privatizációért felelõs Mádl miniszter helyettese volt akkor, amikor gátlástalanul folyt az ország kiárusítása.
S az Orbán-kormány idején is privatizáltak – kegyenceknek – állami gazdaságokat, s akkor hozták létre a Nemzeti Földalapot is, ahová életjáradék fejében adhatta le a parasztember a kárpótlás során nagy nehezen kihasított, jogos járandóságának csupán töredékét képezõ földecskéjét. Ám az az életjáradék nem örökölhetõ, a föld tulajdonosának halála után az életjáradék folyósítása abba marad. A földalapba került földdel meg maga az állam rendelkezik. Azaz, a politikusok, mert az állam õk maguk.
Mindezért tartom cinikusnak, arcpirítónak Orbán békéscsabai, földdel kapcsolatos kijelentését. Pedig – s elnézést, hogy megint elõhozakodom ezzel – én magam írtam neki egy levelet, amit Tõkés László királyhágó-melléki református püspök kézbesített, hogy 2002-ben választást nyerhet a Fidesz, ha Orbán kampánykörútja során kijelenti, hogy egyetlen négyzetméternyi földet sem adnak idegen kézbe. S akkor azt a választ kaptam, a kampányidõszak kellõs közepén, hogy elkéstem a javaslatommal, már nem tehetnek semmit. Ezért is nevezem arcpirítónak, cinikusnak, arcátlanságnak azt a békéscsabai, már idézett – földhöz kapcsolható mondatot. Meg a többit is. Mit tett Orbán és kormánya - választási ígérete ellenére – a törvénytelen privatizáció felülvizsgálatáért? Semmit! Sõt, uralkodása idején, újabb javaktól szabadítottak meg bennünket.
Mit gondolnak ezek a politikusok? Azt hiszik, hogy mindenki elfelejti korábbi ígéreteiket, s egy újabb kampányban, a már korábban megszokott módon, hetet-havat összehordhatnak megint? S mit akar most megvédeni Orbán? A nemzeti vagyonunk már eltûnt! Nem annak visszaszerzését kellene szorgalmazni? S végre egyszer a kimondott szónak érvényt is kellene szereznie! Azért csak megjegyzem, mert nem bírom szó nélkül megállni, nemzeti javainkat az õ idejükben is le kellett volna betonozni…
De mi az, hogy az õ idejükben. Az õ idejük legalább tizenhat éve tart. Mert mindegy itt, hogy ki van kormányon. A kiválasztottak – s ezek közé tartoznak Orbán és párttársa is – minden törvényességet felrúgva gazdagodhatnak nálunk. De mit beszélek itt törvényességrõl! A törvényeket is õk alkották, mégpedig úgy, hogy mindenben nekik, mármint a politikai „elit” tagjainak legyen igazuk. Nem tudnak akkora bûnt elkövetni nemzet és Haza ellen, ami törvényesen megtorolható lenne! De miért is nevezem ezeket a hatalmasságokat politikusoknak. Kufárok õk, s a kufárokat már Jézus is kiverte a templomból.
Miben csalódtunk? –, hogy visszatérjek a Nemzeti Konzultációs Testület kérdéseihez. Mindenben, de legfõképpen önökben. Önök, ha nem szólnak egy szót sem, akkor is becsapnak bennünket. És mitõl félünk? Önöktõl, politikusoktól, meg az önök által létrehozott és irányított maffia-bandáktól. Szicília, Magyarországhoz képest, ezen a területen maga a megtestesült biztonság, maga a földi paradicsom. Állítsuk le a privatizációt?- teszik fel a kérdést. Ha rám hallgatnak, most már azt csinálnak, amit akarnak. Azaz, mégsem! Szerezzék vissza az ellopott vagyonunkat! Mert micsoda dolog, leltár nélkül kiárusítani! Mielõtt a vagyonommal bármit is csinálnék, a családi vagyonról beszélek, kasszát készítek. S csak azután kezdem az árusítást. Önöknél elmaradt a leltár készítése, nem határozták meg a mindenképpen hazai kézben maradó törzsvagyon körét sem. Céljuk csupán az volt, minél nagyobb legyen a káosz, a zavarosban meg könnyû halászni. Most akarnak tisztának mutatkozni, mikor már tetõtõl talpig bemocskolták magukat? Ha van, aki még hisz önöknek, megérdemli a sorsát. Csak az a baj, az önök által megsüketített, megvakított akaratgyengék társasága magával ránt bennünket is. Magával rántja a nemzetet.
Ha van – önökben, politikusokban – egy szemernyi jó érzés is, nem hazudoznak tovább, csendben elsompolyognak ebbõl a Hazából. Mohácsot is kihevertük, kiheverjük majd az önök árulását is. A szomszédos Szlovákiában már nyiladozik az értelem. A szlovák parlamentben ugyanis 2005. június 23-án elfogadtak egy törvényt, amely, visszamenõleges hatállyal is lehetõvé teszi, a képviselõk elszámoltatását. A törvény alapján, ha valaki úgy véli, hogy egy képviselõi fizetésbõl és más bevételekbõl, nem lehet felépíteni, például egy villát, kezdeményezheti a vagyon eredetének megállapítását. Így például Meciarnak is választ kell majd adnia arra a kérdésre, hogy honnan volt legalább negyvenmillió koronája (hozzávetõlegesen 260 millió forint) egy csodapalota felépítésére. Az egykor szlovák miniszterelnök egyébként a vagyongyarapodását firtató kérdésekre azt válaszolta; egy meg nem nevezett ismerõsétõl kapott kölcsönt, amit 2006-ban kezd visszafizetni.
Mennyire hasonló válaszok. Nálunk is anyós, testvér, szülõ, ismeretlen jótevõ a politikusi vagyonosodás alappillére. Amíg ki nem derül, ki nem derülhet az igazság. S, ha már önök kérdeztek tõlünk, én is kérdezek önöktõl valamit. Mikor csomagolnak már végre össze? Mikor hagynak bennünket békén? Eddig tényekre alapozva, a Hazát féltettem, azonban itt a végén magáért, Orbán Viktorért emelek szót.
Felháborítónak tartom, hogy egy bizonyos internetes újság vitafórumának résztvevõi – ki tudja miért – a Magyar Köztársaság volt miniszterelnökét, a Fidesz jelenlegi elnökét Don Orbeanuként és Csórbánként emlegetik, miközben megjegyzik, Orbán óvodáskori jele a lopótök volt. Vajon hogy kerül a csizma az asztalra?