DR. DÉNES ARTÚR ÜGYVÉD
Az 1919. évi június 23-ika szomorú emlékezetû lesz a budai krisztinavárosi plébánia-templom történetében. E napon ugyanis az úrnapi körmenet alkalmával a hazafias hívõk magyar nemzetünk imádságát, a Himnuszt énekelték. E "szörnyû bûn" megtorlására a templom közelében levõ õrszobából áttelefonáltak Csernynek, aki maga sietett egy félszázad erejû vöröskatona élén a szûk utcában összetorlódott hívõk ellen. A vörösök a legnagyobb terrorral és kíméletlenséggel léptek föl és minden ok nélkül több lövést is intéztek a fõképp nõkbõl és gyermekekbõl álló hívõk sorai ellen. Természetesen sokan megsebesültek és a tömeg menekülni igyekezett. Mivel azonban a vörösök az utcákat elzárták, nagyon sokan a templomba siettek és ott aggódva várták további sorsukat. A vöröskatonák annyira elvetemedettek voltak, hogy még a templomba is követték az odamenekülteket. A küszöbön állott több hívõvel együtt dr. Dénes Artúr budai ügyvéd is, akit egy vöröskatona közvetlen közelbõl szíven lõtt, úgy hogy onnan haldokolva szállították el és nemsokára elhunyt. Vértanúhalálának
elsõ évfordulója alkalmával a budai közönség a. farkasréti temetõben megható gyászünnepélyt rendezett.

DOBOS LÁSZLÓ ÉS MARKOI ANTAL
Hivatalos adatok alapján.
Szörnyû sors várt azokra, akik Kun Bélának rémuralmát ellenforradalmi szervezkedéssel szándékoztak megtörni. Akasztófa és golyó várt legjobb magyarjainkra. A soha el nem feledhetõ áldozatok közé sorolhatjuk Dobos László és Markoi Antal földmívest is, akiket ellenforradalmi szereplésük miatt Akasztó helységben 1919 június 26-án a rögtönítélõ törvényszék halálraítélt. Dobos Lászlót felakasztották, Markoit pedig a vöröskatonák fõbe lõtték.

DOBSA MIKLÓS ZÁSZLÓS.
Hivatalos adatok alapján.
A proletárdiktatúra bukása után a helyeiket elfoglaló rendõrségi és igazságszolgáltatással foglalkozó hatóságok egy mély gyászba öltözött könnyezõ úriasszonyt találnak a hivatali szobák ajtai elõtt, kezében fénykép, mely egy életvidám húsz év körüli honvédhuszárzászlóst ábrázol; Dobsa Miklóst, az úrinõnek egyetlen fiát. Hónapok óta keresi már az anya gyermekét s küldözik egyik hivatalból a másikba, fogházról-fogházra, mert senkinek sem volt bátorsága bevallani, mi történt ezzel a szerencsétlen fiatalemberrel.
Az 1919 április 20-án, húsvét vasárnapján Budapesten a Dunaparton sétált Dobsa Miklós zászlós az édesapjával. Vörösõrök jöttek s igazolásra szólították fel a zászlóst, aki ekkor vette észre, hogy igazolványát mint hitte elveszítette. Ezt közölte a vörösökkel, akik figyelmeztették, hogy igazolvány nélkül ne járkáljon, mert bajba jöhet, majd ezzel útjára engedték. Id. Dobsa Miklós ezeket látva azt ajánlotta, hogy térjenek haza. El is indultak, minthogy azonban útjuk a szovjetház elõtt vezetett el, itt a zászlós megszólított egy, a kapuban álló vörösõrt, megkérdezve tõle, miként szerezhetne az elveszett helyett más igazolványt. Az õr felvezette õt a szovjetházba, ahonnan kis idõ múlva lejõvén, a zászlós közölte apjával, hogy igazolványért a Zrínyi-utcai fõkapitányságra kell mennie és felkérte apját, menjen haza, õ rövid idõ múlva követni fogja.
Az apa nem tudván azt, hogy a zászlós kíséretére rendelt és ezt nagy távolságban követõ vörösõr a fiát tulajdonképpen elõállítja, gyanútlanul hazatávozott. A zászlóst a vörösõr Goldberger (Schön) Gábor ,elé állította, aki kegyetlenségérõl volt ismeretes a hivatalában megfordulók elõtt. Lelkiismeretlenségére, becstelen gondolkodására jellemzõ, ha megtudta azt, hogy a nála letartóztatásba kerülõ egyéneknek leánygyermeke van, ezt is behozatta és azzal a fenyegetéssel, hogy másként szüleit kivégezteti, arra kényszerítette a napokon át szobájában visszatartott és lelkileg meggyötört leányt, hogy nõi becsületét neki feláldozza.
Schön Gábor minden bevezetés nélkül durván megtámadta és gazembernek nevezte, majd amidõn erre a feszes tartásban és elõvezetése folytán szolgálalitag sapkával a fején megálló Dobsa Miklós fiatalosan elmosolyodott és pálcájával a lábszárát veregette, reákiabálva azt mondotta:
Majd ajkára fagyasztom a mosolyt.
Goldberger (Schön) Gábor ezután a telefonhoz ment, felhívta Csernyt és ennek olyan értelemben telefonált, hogy Dobsát tegye el láb alól.
E telefonüzenet leadása után átkísértette Dobsát a Batthyány-palotában levõ Cserny-féle terrorcsapat vezéréhez, Cserny Józsefhez, ez azonban arra való tekintettel, hogy írást vagy jegyzõkönyvei nem küldöttek és a kísérõ Cserny azon kérdésére, hogy miért állították elõ a fiatalembert, azt felelte, mert igazolni nem tudta magát, ezt elégtelennek találván, visszaküldötte ifj. Dobsa Miklóst Goldberger (Schön) Gáborhoz.
Ekkor Goldberger (Schön) Gábor Dobsa Miklós odaérkezte után újból hasonló értelemben telefonált Cserny Józsefnek és ezúttal egy cédulát is irt, amelynek tartalma szerint: "ezt az embert haza kell küldeni, el kell tenni láb alól", majd Dobsát újból, ezúttal Pekarcsik nevû vörösõrrel, Cserny elé állíttatta és a cédulát is elküldötte, amelyet Schön G. aláírással is ellátott.
Cserny József a cédulát ugyan nem látta, de a vett telefon-üzenet folytán parancsot adott helyettesének, Groó Gézának, továbbá Nyakas Nagy János terroristának, hogy vezessék Dobsát a pincébe, majd Groó Gézának azt mondta, hogy "küldje el" s ezt olyan kézlegyintéssel kísérte, mely azt jelentette, hogy a fiatalemberrel végezni kell.
Groó Géza és Nyakas Nagy János erre Dobsa Miklóst levezették a pincébe, majd egy bizonyos idõ lelelte után felfegyverkezve, a pincében megjelenvén, Groó Géza megparancsolta neki, hogy az ott lévõ szénrakásban készítsen gödröt magának, mert ebben fog feküdni. Dobsa Miklós ellenállást kísérelt meg, mire Groó Géza és Nyakas János terroristák õt úgy összeverték, hogy állkapocs- és karcsont-töréseket szenvedett, majd a szénrakásban gödröt ásni kezdõ zászlósba Groó Géza és Nyakas Nagy János közvetlen közelbõl, a feléje irányított forgópisztolyokból két-két lövést adtak le, amelyek a nevezettnek rövid idõ után bekövetkezett halálát vonták maguk után. Az eredményt Groó Géza jelentette Csernynek, ez megtelefonálta Goldberger (Schön) Gábornak, a kiszenvedett egyénnek a hulláját a reákövetkezõ éjszakán Groó Géza szerint egy Bató nevezetû és egy általa megnevezni nem tudott terrorista a Dunába dobta.
Hogy a parancsot miképpen hajtották végre, arról számot ad a Dunába dobott s onnan véletlenül kifogott holttest orvosi boncjegyzõkönyve, amely leírja, hogy a fiatal zászlós állkapocscsontja el volt törve, mindkét felsõkarját eltörték a tettesek s elöl a mellkason négy lövés nyomát találták, mind közelrõl intézve a test felé.
Dobsa Miklósnak édesanyja, miután egy trafikban megtalálták a zászlósnak elveszettnek hitt igazolványát, már harmadnapon jelentkezett Goldberger (Schön) Gábornál, sorba járta az összes hatóságokat is, elõtte azonban fiának a sorsát mindenütt eltitkolták, küldözgették õt egyik helyrõl a másikra s a fiatal zászlós haláláról senki sem akart tudni többet semmit.
Dobsa Miklós édesanyja csak akkor tudta meg a valót, amikor fiának hulláját hónapokkal késõbben Érden a Dunából kifogták.
A kegyetlenül meggyilkolt zászlós temetésének évfordulóját kegyeletesen ünnepelték meg a vértanúhalált halt fiatalember hajdani cserkésztársai, bajtársai, rokonai. 1920 május 30-án délután Dobsa cserkésztársai, a következõ nap délelõtt pedig szülei, barátai és tiszttársai helyezték el az ifjú vértanú sírján a kegyelet koszorúját.

DR. DOMONKOS GÁSPÁR TERMELÉSI BIZTOS
Hivatalos adatok alapján.
Dr. Domonkos Gáspár a szobi termelõszövetkezet termelési biztosa volt s mint ilyen, a szobi "elkommunizált" Luczenbacher-féle kastélyban mûködött az ottani direktórium élén, mint a kormány megbízottja.
Tisztességes ember volt, akit vagy a terror, vagy pedig a jó szándék állított a vörös rablók szolgálatába, hogy mint annyi sok becsületes és jóakaratú ember mentse, ami még menthetõ. Mûködésével nem voltak megelégedve. Ráfogták tehát, hogy lázít, izgat, ellenforradalmár. Az eljárás megindult ellene elõbb Szobon, majd Vácon a forradalmi törvényszék elõtt, szaporodtak a jegyzõkönyvek és a vallomások. De az ügy húzódott s azért áttették a budapesti forradalmi törvényszékhez. Úgy látszik azonban közben a vörös elvtársak megunlak a hosszadalmas várakozást, mert az ügy egyszerre csak megszakadt az iratcsomó külzetére vezetett és fizikai munkás nehezen mozgó tollára valló következõ széljegyzettel:
"Dr. Osváth Jenõ járási tisztiorvos által Szobon 1919. évi július hó 4-én kelt hivatalos tanúsítvány szerint Domonkos Gáspár 1919. évi július 3. napján Szobon erõszakos halállal elhunyt." Alatta pedig a vádbiztos elvtárs kékirónos jegyzése: "megszûnt Schreier".
Természetesen, hogyne szûnt volna meg, mikor a cél máris el van érve: a kellemetlenkedõ ember megszûnt, megszûnik tehát az ügy is. Az erõszakos halál bõvebb részletei iránt az igazságszolgáltatás akkor nem érdeklõdött.

EFFINOV GRIGORJ ÉS JUCKELSOHN ISAY UKRÁN KATONATISZTEK
A budapesti kir. ügyészség adatai alapján.
E két tiszt tragédiáját azért kell közölnünk, hogy Kun Béláék vakmerõ erõszakoskodását és kegyetlenségét e leírással is megvilágítsuk.
Effinov Grigorj és Juckelsohn Isay ukrán katonatisztek azzal a megbízatással érkeztek 1919 július elején Magyarországba, hogy az itt elszórtan élõ orosz hadifoglyokat összegyûjtve, azoknak hazatérését megkönnyítsék és elõmozdítsák. Megbízatásuk körében Kun Béla külügyi népbiztossal is érintkezésben állottak s ennek folyománya lett azután a hadügyi népbiztossággal 1919 július 5-én 13247/eln. 61919. sz. alatt létesített az a megállapodás, hogy az ukrán tisztek egy, a magyar tanácsköztársaság céljait szolgáló fegyveres erõt toboroznak az orosz hadifoglyokból s e célból részükre egy összegben 5 millió korona folyósíttatott, ezenkívül egy különvonatot adtak rendelkezésükre, mely a Keleti pályaudvaron állott. Ennek a különvonatnak õrségét terrorfiúk képezték éspedig Löbl Mór, Borogyin Péter, Sevcsuk Grigor és Farkas József. A titkári teendõk ellátására Szántó hadügyi népbiztos Offner Ilona hivatalnoknõt osztotta be a tisztek mellé.
Ebbe az idõbe esik, hogy a tanácsköztársaság belpolitikai életében két ellentétes áramlat volt kialakulóban. Mindkettõ Kun Béla tanácskormányának megbuktatására törekedett, de az egyik a szociáldemokratákkal szövetkezve tiszta szocialista kormányt akart, míg a másik az úgynevezett anarchistákkal társulva egy baloldali puccsot készített elõ, katonai diktatúra megteremtésével, élén Szamuely Tiborral, aki azonban maga errõl mit sem tudott. Ez utóbbi célja volt a bürokrácia és burzsoázia kiirtása s ezért az úgynevezett fekete listára vett csendõrség, rendõrség, közhivatalnokok, fõurak legyilkolása, amit 3 óra leforgása alatt akartak elvégezni.
A mozgalom mindkét irányban erõsen szervezkedett már akkor, amikor ez Kun Béla tudomására jutott. A nyomozás szálai az ukrán tisztekhez vezettek, akik úgy látszik a rendelkezésükre adott pénzen kezdtek agitálni a tanácskormány ellen.
Július 19-ik napjára menõ éjjel egy óra tájban Kun Béla saját személyes õrizetére rendelt terroristák közül Szabó Józsefnek és Grehmann Jánosnak kiadta a rendeletet, hogy hozzák elébe az ukrán liszteket, akik szintén a Hungária-szállóban székelõ szovjetházban voltak elszállásolva. A terroristákkal ment Szamuely László is, aki az ukránokkal beszélni tudott. Az ukrán tisztek aludtak, amikor szobáikba bementek. Szamuely László rájuk parancsolt, hogy öltözzenek. A terroristák nem akarták engedni, hogy a tisztek még meg is mosakodjanak, de Szamuely László azt mondotta: "hogy mosakodjanak, úgyis utoljára mosakodnak." Ezek után lekísérték az ukrán tiszteket Kun Béla szobájába.
Itt Kun Béla és Szamuely Tibor fogadta a társaságot. Kun Béla a tisztekkel oroszul beszélve, leszidta õket magatartásuk miatt, majd kezével távozást intve, odaszólott a terroristákhoz:
Vigyétek, végezzetek velük!
A terroristák azt kérdezték, hová vigyék õket, mire Kun Béla azt felelte:
Dobjátok a Dunába! Szamuely Tibor még hozzátette:
Valahogy agyon ne lõjétek, mert az zajjal jár. Kössetek követ a nyakukra és úgy dobjátok a Dunába õket!
A fentebb említett két terrorista, kiegészítve Kun Béla testõrségét képezõ Jablonszky Max, Kohn-Kerekes Árpád, Stark Béla, Pergovácz Károly, Somogyi László, Bienholtz Mór, Holzmann Lipót, Farkas János és Bozsinka Péter terroristákkal, a közrefogott ukrán tiszteket kikísérték a Hungária-szállóból és levitték õket a Vigadó-térre az alsó rakodópart lépcsõzetére. Menetközben azon tanakodtak, hogy a Dunába dobás elõtt miként kínozzák meg a tiszteket. Egyik azt ajánlotta, hogy törjék ki a kezüket, hogy ne úszhassanak, többen a lábszár eltörését és a szemek kitolását javasolták. Végül azonban abban állapodtak meg, hogy a tiszteket meztelenre levetkõztetik, lábukat össze-, kezeiket hátrakötik s követ kötnek a nyakukra s így dobják õket a Dunába. Így is tettek. Elõbb megkérdezték az ukrán tiszteket, hogy mi az utolsó kívánságuk.
Ezek csókkal búcsúztak egymástól s azután a terroristák parancsa értelmében vetkezni kezdtek. Pergovácz Károly terrorfiú két kockakövet hozott s mindegyik alsónadrágba egy követ téve, a tisztek nyakába kötötték. Ezután hátrakötötték kezeiket, összekötötték lábaikat, majd puskatussal fejbeverték õket, hogy elszédüljenek, sõt egyik-másik terrorista rohamkését is megforgatta az áldozatokban. Ezután mind a két ukrán tisztet a Dunába dobtak
Másnap, amikor az ukrán tisztek kivégzésének híre a keleti pályaudvaron állomásozó különvonatra megérkezett s rendelet jött a különvonat leszerelésére, ennek kézipénztárából az oda beosztott Löbl Mór, Borogyin Péter, Sevcsuk Grigoj és Farkas József terroristák 300.000 koronát vettek ki és rejtettek el maguknál azon a címen, hogy úgyse ellenõrzi senki sem, hová lett az ukrán tisztek pénze.

ERÖDY ÖDÖN TART. FÕHADNAGY
ÉS POGÁNY JENÕ, A LUDOVIKA AKADÉMIKUSA
Az 1919 június 24-ikén kirobbant ellenforradalom sok áldozatot követelt. Közöttük voltak: Erõdy Ödön tartalékos fõhadnagy és Pogány Jenõ, a Ludovika akadémikusa is. Mártírhaláluk körülményeirõl a II. Részben "A Ludovika Akadémia ellenforradalmának áldozatai" címû fejezetben emlékezünk meg, mivel az ifjúk hõsök elsõ tisztképzõ intézetünk dicsõséges ellenforradalmának soha el nem hervadó pálmaágakkal megkoszorúzott glóriás mártírjai voltak.

BÁRÓ FEHÉRVÁRY DEZSÕ TART. TISZT
Hivatalos adatok alapján.
A hatalmi tébolyban szenvedõ vörös banditák a magyar Alföld sok helységében fojtották vérbe az ellenforradalmi törekvéseket. A többek között Püspökladányban is éreztették bitorolt hatalmukat, ahol 1919. április 19-én báró Fehérváry Dezsõ tart. tisztet, majd ápr. 20-án Pongrácz Aladár csendõr-századost három derék csendõraltiszttel együtt fõbelõtték.

1. FERY OSZKÁR ALTÁBORNAGY.
A budapesti városparancsnokság és a család adatai alapján.
Fery Oszkár 1860 január 10-én született Rimaszécsen. Egyévi önkéntesi szolgálata elteltével vágya nagyon erõs lett a katonai pálya iránt, melyet már azelõtt is életcéljának tekintett, elõbb azonban befejezte jogtudományi tanulmányait. Azután külföldre utazott, részint hogy szorgalmasan látogatva a bécsi és berlini egyetemeket, ismereteit gyarapítsa, részint, hogy a család származását tisztázza s a Fery-család vicomte eredetét felkutassa.
Elõször a csapathoz akart menni, de a csendõrség szervezése, illetõleg a kerületek szaporítása s az intézményre váró nagy feladatok a csendõrség felé irányították figyelmét. Lemondott tehát hadnagyi rangjáról és a csendõrséghez vonult be próbaszolgálatra. Teljes erejével és komolyságával igyekezett minden követelménynek megfelelni. Próbaszolgálatának elteltével, mint csendõrhadnagy, a testület kebelébe véglegesen belépett.
Közel tíz évig volt a honvédelmi minisztérium csendõrségi osztályában s ezalatt alkalma volt a vívósport érdekében behatóan közremûködni, résztvett ennek fejlesztésében s fellendítése körül nagy érdemeket szerzett. Mint a Magyar Atlétikai Club tagja sok versenyen szerepelt. A sport e klasszikusan nemes ágában mindig a legelsõk közé tartozott. Az osztrák-magyar hadsereg vívóversenyeirõl sohasem tért vissza érem nélkül. Midõn az ezerévi kiállítással kapcsolatban a világ elité vívógárdája a fõvárosban összegyûlt, itt is aranyéremmel tüntették ki.
1894-ben másodízben utazik külföldre, többek közt Franciaországba, hogy elszakadt családjával az összeköttetést megszerezze s vicomte származását megújítsa, de közben megismerkedik Laky Szerénával, a tudós Török Pál református püspök unokájával, mely ismeretséget csakhamar a házasság követi. Régi tervét a családi élet ismét meggátolja, mindamellett nem szûnik meg a sport terén továbbmûködni, fáradhatatlanul buzgólkodni s olyan fiatal gárdát nevelni, mely dicsõséget szerez a magyar névnek.
1898-ban Zilahra került mint szárnyparancsnok, majd Ungvárra, ugyanilyen minõségben. Megválik ugyan szeretett klubjától, de fontos hivatása teret enged hazafias képességeinek. Ezidõben nagy bevándorlások folytak Galíciából, melyeknek nemzetrontó és pusztító hatásának mi sem állta útját. De Fery százados megjelenése gátat vetett ennek. Szigorú, de igazságos vezetése alatt megkezdte a tisztogatás nehéz munkáját. Mindenképpen szálka lett a hálátlanok szemében, mert tudták, hogy céljukat csak úgy érik el, ha Feryt elpusztítják. S ettõl kezdve az alattomos kísérletek egész sorát zúdították ellene, de õ hajthatatlan maradt mindvégig, míg 1902-ben Székesfehérvárra szólította a parancs. A király elismerésül a katonai érdemkereszttel tüntette ki az erélyes csendõrtisztet. Ungvár városa és a megye fájdalommal vette távozását s a törvényhatóság köszönettel adózott eredményes mûködéséért, a másik fél ellenben örült, hogy a rend kemény, de igazságos irányítójától megszabadult.
Székesfehérvárott érte az õrnagyi elõléptetés. Ebbe az idõbe esik az a nagyon sikeres kísérlete, amellyel a közbiztonsági szolgálatot új mederbe igyekezett terelni, alkalmazkodva az idõ, a terep és az éghajlati viszonyokhoz, hogy ezek különbözõsége szerint igazodjék a szolgálat helyes beosztása.
Mint másodtörzstiszt mûködött 1906-ig s alezredessé kineveztetvén, a belügyminisztériumba kerül osztályvezetõnek. Innen a király a kolozsvári csendõrkerülethez osztotta be, ahol félévig mint helyettes, azután pedig mint valóságos kerületi parancsnok mûködött.
Az elharapódzott dákoromán törekvéseket kemény kézzel igyekezett meggátolni: törhetetlenül a magyar nemzeti állameszméhez, mely nem ismerhet el az államban más hatalmat, csak a nemzeti irányzat érvényesítését. Mihelyt a kerületi parancsnokságot átvette, azonnal foganatosította e felfogását, mert látta, hogy a magyar nemzeti állam fenntartása az autonóm románság eszméjével szemben az elõbbinek tekintélyét aláássa, létezésének gyengítését, sõt veszélyeztetését okozná. S miként minden destrukciónál, úgy itt is a magyarság hatalmát szimbolizáló erõt: a csendõrséget támadták.
Erõs kézzel és vasakarattal fojtotta el a nemzetellenes törekvéseket, nem törõdve a kicsinyes ellenzékkel, mely a gyámoltalanságot és erélytelenséget hirdetve, egy civilizálatlan nép elismerésére áhítozott s utat nyitott annak a szédületes perspektívának, melyet a jelenlegi románság a "Románia maré" jelszóval megtestesített.
A való életben nem lehet álmodozni, Fery Oszkár katona volt, akit a tapasztalat megtanított, hogy az erélytelenség csak gyengeséget és bomlást eredményez, S az események igazat adtak neki.
Sajnos, tapasztalatokon felépülõ intézkedéseit utódai nem támogatták s utat engedtek a hatalmas áramlatnak, melyet késõbb már nem tudtak feltartóztatni. Azért mondta szomorú szívvel Kenessey református püspök: "Ha Fery Oszkár látná, hogy távozása után mit merészelnek az oláhok s mint éltetik a Románia marét, fájdalommal látná, hogy a magyarság ismét vissza van szorítva s szabad tér nyílik az oláh aspirációknak."
Ferencz Ferdinánd fõherceg, aki igazán vallotta a "divide el impera" elvet, a románokkal szemben a magyarság rovására engedélyeket követelt; Fery Oszkár vele szemben is tántoríthatatlan maradt.
Fery Oszkár 1911-ben ismét Székesfehérvárra helyeztetik, mint kerületi parancsnok; itt kapja meg a Vaskoronarendet. Négy évig állomásozik Székesfehérváron, A hadüzenetkor csak nehezen tud visszatérni Montenegróból, midõn Görögországból hazájába utazott. 1915 májusában tábornok és a csendõrség felügyelõjének helyettese lett, 1916-ban felajánlják neki Szerbia kormányzóságát, a területén lévõ csendõrség és ez alá tartozó alakulatok fõparancsnokságával együtt, ámde Fery már nem akart megválni attól a testülettõl, melyben immár 34 éve szolgált. Három hónapra rá kitört a román háború, mely Erdélybe szólította, hogy tudását szentelje annak a földnek, melyet talán legjobban szeretett.
Vajda-Vojvoda, Maniu s a többi román vezetõk követeléseivel keményen szembehelyezkedett, akik követelték az oláh nemzetiségû csendõröknek saját vidékükön való megmaradását s az állítólag elnyomott román elemek elõtérbe nyomulását. E követelést az akkori magyar kormány támogatta és sürgette. Ennek dacára megmaradt álláspontjánál, mondván: Inkább távozom, minthogy saját magunk alatt vágjam el a fát. S hangoztatta, hogy a magyar államegység csak akkor tekinthetõ biztosítottnak, ha annak kezelése oly kezekbe jut, akik nemzetiségi és faji érdek által nincsenek érintve. Román nemzetiségû altisztek nem tekinthetõk megbízhatóknak érzelmeiknél fogva, ha román érdeket érintõ szolgálatról van szó. Nemzetiségi érzésük bármily hosszú szolgálat után sem változik meg olyan mértékben, hogy a magyarság érdekét támogassák. Ez válságos idõben, de különösen háborúban végzetes következményekkel jár. Úgy a szolgálatnak, mint az esetleg román nemzetiségû altisztnek egyéni érdeke is azt kívánja, hogy ez utóbbiak szolgálati kötelességérzete és nemzetiségi érzése ellentétbe ne kerüljenek egymással. Ez csak olyképp érhetõ el, ha a román nemzetiségû altisztek az ország más részében szolgálnak, Fery Oszkár az átcsoportosítást és felfrissítést elvégezte, A román háború igazolta számításának helyes voltát.
Egyik fõ törekvése volt a népnek a csendõrség által nemzeti irányban való nevelése és támogatása; helyes szellemben való befolyásolása bölcs elõrelátással párosult. Az elszigeteli magyarságnak öntudatát és összetartozását elõsegíteni és fejleszteni igyekezett s kiváló elmérõl tanúskodik, hogy a féktelen román irredentizmusnak a magyar nemzeti öntudat kidomborításával gátat vetett.
A román háború alatt az erdélyi arcvonalparancsnokság mellé kirendelt kormánybiztos, Betegh Miklós mellett mint a 56
csendõrség képviselõje mûködött.. A front mögötti területen a közbiztonsági szolgálatot irányította, önálló hatáskörrel intézte a tábori csendõrség ügyeit. József kir. herceg és a polgári hatóságok között közbiztonsági tekintetben összekötõ kapcsot alkotott.
Az evakuálást közbiztonsági szempontból Betegh kormánybiztossal együtt vezette. Megfontolt és higgadt intézkedései sok százezer ember vagyonát mentették meg az ellenséges kézre jutástól. Bámulatos kötelességérzettel s éjjelt nappallá tevõ fáradhatatlan munkával elérte, hogy a kiürítés alkalmival a nemzetgazdaságilag értékes minden anyag megmentetett. Az evakuálás befejezése után a hadmûveleti területrõl kiszorított brassói csendõrkerületet reorganizálta, veszteségeit pótolta s a harcoló csapatokkal való együttmûködést igyekezett elõsegíteni.
Az Alpenkorpshoz vezényelte azokat az embereket, akik a terepviszonyok ismeretének birtokában a németeket vezették, úgy hogy a Kis-Oláhországban elszigetelt román hadsereg elvágatott s ennek következtében a román front felgöngyölíttetett. Tanácsaiért Linsingen különös és meleg elismerését fejezte ki.
Feladatát elvégezvén, 1917 júliusában a csendõrség felügyelõjének teendõivel bízatott meg. Sajnos, e mûködését a hadseregfõparancsnokság igen nagy mértékben gátolta. A csendõrség fejlesztésére vonatkozó nagy koncepciójú javaslatait csak ritkán engedte végrehajtani, mivel azok végrehajtása által a magyar csendõrség s így az egész magyarság hatalmi erõi fejlõdtek volna. Fery Oszkár mindazonáltal elért annyit, hogy javaslatait megfontolták és a magyar királyi csendõrségnek a hadsereg állományából 10,000 fõvel való emelését engedélyezték, ez azonban a sok huzavona miatt mindig jobban késett.
Újabb memorandumára a belügyminisztérium engedélyezte a csendõrségnek 18.000 fõre való felemelését, majd késõbb újabb 4000 fõ volt tervbe véve. Ezt azonban a forradalom már meggátolta.
Imádott hazája érdekében számolva az események torlódásával s látva a fenyegetõ veszedelmet oly arányú javaslatokat tett, melyek nagy jelentõségét az 1918. és 1919. években beállott változások igazolták.
Fényes tehetségével, mérsékletével, széles látókörével, alapos általános tudásával olyan kereteket akart alkotni a csendõrség jövõje számára, amelyek harmonikusak lettek volna a modern élettel. Felszerelése s beosztása mintaszerû fegyveres erõvé növelték volna. Elkövetett mindent, de nem találkozott azzal a megértéssel, melyet az ügy megérdemelt.
A Károlyi-aera s Lindner átkos kijelentése nem tévesztették meg. Hazája javát szolgáló javaslataival és intézkedéseivel az ország közrendjét mindenképpen helyreállítani igyekezett. Ámde ez az akkor nagyon gyûlölt csendõrséggel szinte lehetetlen volt. Hiszen nemcsak a sajtó, hanem még a kormány is a legvadabb gyûlölet hangján uszított a csendõrség ellen. A sok katonaszökevény, akiket a csendõrség számtalanszor elfogott, most egyszerre hazatért s bosszúszomját kiönteni és a zsandárokkal csak elbánni akart. A kormány hallgatólagos beleegyezése csak olaj volt a tûzre, A teljesen fölfegyverzett csõcseléket a kisszámú csendõrségnek kellett megfékeznie. így folyamodóit az összpontosításhoz, melynek kettõs haszna nagyon is átlátszó. Egyrészt az orvtámadást elhárítja, másrészt nagy cselekvési szabadságot biztosít, õ javasolta s követelte elõször a határokon gyülekezõ s csoportosuló románok ellen felállítandó védõsereg szervezéséi. Ez ügyben az akkori belügy- s hadügyminiszterekkel és miniszterelnökkel fontos megbeszélést folytatott.
De e nemzetmentõ mozgalom süket fülekre talált, mindamellett az elsõ védõosztagot összeállította, azonban "a forradalmi ármánykodás, mely mindenben militarista mozgolódást látott, az elindulást megakadályozta. Midõn az alakulásnak erkölcsi bázisát nem látta és csak a jelszavak bolondító hatását s minden erõnek erkölcsi fogyatkozását vélte felismerni: arra a szilárd elhatározásra jutott, hogy a még meg nem fertõzött csendõrséget olyképp összpontosítja, hogy azzal Budapesten és az országban a törvényes rendet kérlelhetetlen erõvel helyreállítja. December 1-én az összes tábornokokat és õt is nyugdíjazták.
Ettõl fogva félrevonulva élt. Látván a csendõrség szétzüllését, így nyilatkozott:
Ha arra gondolok, hogy ez is lehetséges, szeretném elfelejteni, hogy csendõrtiszt voltam!
Június 7-én tartóztattak le elsõízben. Nyolc napig volt fogva a parlament épületében Pekár, Perényi, Samassa, Tolnay stb. társaságában és ott volt a vele vértanúhalált szenvedõ forrón szeretett két bajtársa: Menkina és Borhy alezredes is. Mikor június 14-én kihallgatták, Kubovszki vádbiztos kijelentésére, hogy meg van arról gyõzõdve, hogy õ (már mint Fery) nem kommunista, de még nem is szocialista, Fery kijelentette:
Nem, én royalista vagyok.
A válasz annyira meglepte a vádbiztost, hogy e nyílt kijelentésért még bántani sem merte. Egy másik figyelemreméltó momentum, amirõl kiszenvedése után értesült családja az elfogott terroristáktól, hogy midõn egy elfogott ellenforradalmárt a szomszéd szobában vertek a hóhérok, e kiáltással:
- Bitang gazemberek, nem engedem, hogy bántsátok és beszennyezzétek a magyart, felugrott, hogy megvédelmezze a hazafiságáért szenvedõt. Csak nehezen volt lecsillapítható a hazafias felháborodásában. Nyílt jelleme sohasem engedte eltitkolni érzelmeit.
Midõn leányát, Margitot (aki apja emlékét nem tudta túlélni s öngyilkos lett) július 5-én nyaralni küldte, úgy látszik érezte közeli halálát s így búcsúzott tõle:
Kis leányom, érzem, hogy többé nem látlak, de ... tisztán és nyugodtan halok meg, mert amit csak ember megtehetett a hazáért, azt nyugodt lelkiismerettel elmondhatom, hogy megteltem. Ezzel a tudattal halok meg.
Midõn nagyobbik fia július 15-én kiszökött Feldbachra, õt is így búcsúztatta s amikor fia arra kérte, hogy jöjjön vele, azzal válaszolt:
Katona vagyok s nem szököm!
Mint mondotta: kötelessége, hogy egy felborulás esetén mint magasrangú tiszt megtehesse azokat az intézkedéseket, amelyek a forradalmi napokban a megszökéseket, esetleg fosztogatásokat megakadályozzák.
Július 18-án fogták el másodszor s a Mozdony-utcai terrorlaktanyába vittek, ahol háromnapi rettentõ kínzás után (az oldal- és tetõfalak vérrel voltak befecskendezve), kiszenvedett csak azért, mert hazafi és keresztény volt, sokak bizalmát és reményét bírta. Nem a személyét akarták megölni, de azt az erõt, faj szeretetet, azt a lelkesedést, melyet képviselt s azt a törhetetlen bizalmat, mely egyéniségében összpontosult.
Ismerõsei, rokonai, különösen apósa, Laky Dániel s dr. Feleky Gyula éjjel-nappal szaladgáltak s fenn is voltak Romanellinél, kihez elfogatása elõtti napon maga is felment, aki ígérte, hogy személyével is jótáll, de hasztalan.
Július 21-22-re virradó éjjel a mûegyetemi rakpartnál dobták be a halálba is kõvetõ két hû bajtársával holttestét a Duna habjába, hogy elveszve, elenyészve a folyó medrében, még sírdomb ja se legyen, mely múltjáról beszél s föld darab se, ahova gyerekei és barátai kizarándokolhatnának.
A kiváló tábornok kegyetlen meggyilkolásának leírása a következõ fejezetben olvasható.

FERY OSZKÁR ALTÁBORNAGY,
BORHY SÁNDOR ÉS MENKINA JÁNOS ALEZREDES MEGGYILKOLÁSA
A budapesti államügyészség adatai alapján.
Köztudomású volt a proletárdiktatúra idején, hogy a csendõrség nem adta oda magát vak eszközként a tanácsköztársaságnak, hanem úgy a tisztikar, mint a legénység körében nagyon sok volt az u. n. "fehér érzelmû" elem. Ennek az lett a következménye, hogy a politikai nyomozók figyelme állandóan a csendõr-tisztikar felé irányult és benne ellenforradalmárokat kerestek. Egy beteges hajlamú úrinõ érintkezésbe lépett Cserny Józseffel, a Batthyány-palotában elhelyezett terrorcsapat parancsnokával és felajánlotta szolgálatát, hogy a csendõr tisztekkel való ismeretsége révén kémeket csempész be közéjük.
Cserny József egy Bonyháti Tibor nevû politikai nyomozót adott az úrinõ mellé s ez katonatiszti ruhába öltözve, mint az úrinõ rokona, alkalmilag megismerkedett Szopkó csendõrhadnaggyal s általa beférkõzött a tisztek közé.
A borzasztó emlékû év júliusának közepén Bonyháti Tibor jelentette, hogy a csendõrtisztek között ellenforradalmi mozgalom készül, melynek élén állanak: Fery Oszkár altábornagy, a m. kir. csendõrség volt felügyelõje, továbbá Borhy Sándor és Menkina János csendõralezredesek. Jelentette azt is, hogy az említetteknek szerep is jut az ellenforradalom kitörése esetén. E jelentés alapján a vörösõrség országos fõparancsnoka: dr. Vajda Zoltán és az intézmény politikai megbízottja: Chlepkó Hantos Ede, úgyszintén ennek titkára: Pór Polacsek Ernõ intézkedtek a csendõrtisztek elõállítása iránt s tárgyalásuk eredményeként Radványi Kornél és Bonyháti Tibor azt a rendeletet kapták, hogy a három csendõrtisztet tartóztassák le, szállítsák a Mozdony-utcai terrorlaktanyába, ahol a Cserny-féle különítmény akkor elhelyezve volt s adják át õket Csernynek. Elrendelték azt is, hogy mind a három tisztet ki kell végezni.
Radványi Kornél és Bonyháti Tibor 1919 július 19-ére hajló éjjel gépkocsin négy terrorista kíséretében, akik rendes szokás szerint kézigránátokkal, pisztolyokkal, rohamkések-kel stb. voltak felszerelve, elõször Fery altábornagy lakására elmentek, és õt fölkeltvén, követelték tõle, hogy azonnal kövesse õket. Idõt sem engedtek neki, hogy feleségétõl és három gyermekétõl elbúcsúzzék. Innen Borhy, majd Menkina alezredesért siettek és mindhárom áldozatot együtt szállították be a Mozdony-utcai terrorlaktanyába.
Itt a csendõrtisztek, illetve Fery altábornagy a világtól teljesen elzárva éltek. Hogy milyen kínzásokon mentek keresztül, világot vet erre Horváth István portás vallomása, aki idõközönként, különösen pedig az éjjeli órákban nagyon gyakran hallott a pincébõl rettenetes jajgatást és ordítozást.
A szerencsétlenek három napig voltak letartóztatva. Július 21-én Cserny József a már elõbb említettek utasításához képest elrendelte a kivégzés végrehajtását. Radványi és Bonyháti politikai nyomozók Pap Sándorhoz, Cserny helyetteséhez fordultak, hogy milyen halálnemmel végezzék ki Feryéket, Pap Sándor akasztást rendelt el. Radványi és Bonyháti erre kiválogatlak a csapatból Kakas Ferenc, Bartalos István, Petõ Zoltán, Csomor Gábor, Nagy Béla, Löscher Márton és Tóth József terroristákat s közölték velük, hogy éjjel munkájuk lesz, embereket végeznek ki, legyenek készenlétben. Löscher Márton felhívására azután, Kakas Ferenc, Neumayer Géza, Csomor Gábor, Petõ István és Trailla György terrorfiúk önként jelentkeztek és jelentették ki készségüket az ördögi terv végrehajtására,
A meggyilkolás éjjel 11 óra után kezdõdött meg: Neumayer vallomása szerint Pap Sándor adta a kötelet.
Radványi és Bonyháti rendelkezésére a terroristák fölkeltették az alvó tiszteket, ékszereiket magukhoz vették, folytonos pofozás és egyéb ütlegelés között reájuk parancsoltak, hogy kövessék õket nyomban, le az épület pincéjébe. Itt aztán közölték velük, hogy ki fogják õket végezni. Neumayer Géza a kötelet a pincehelyiség folyosóján végigvonuló vízvezetéki csõre hurkolta. A csõhöz, mivel az magasan volt, egy létrát támasztottak. Ezután a tiszteket folytonos verés közben arra kényszerítették, hogy lépjenek föl a létrára. Midõn ez megtörtént, a kötelet az áldozatok nyakába hurkolták s aztán arra kényszerítették õket, hogy rúgják ki lábuk alól a létrát. Elsõnek Borhy Sándort gyilkolták meg. Azután következett Menkina alezredes. A kötél leszakadt az áldozat alatt, de ez nem térítette észre a gaz gyilkosokat, újból arra kényszerítették Menkinát, hogy lépjen a létrára és újból hurkot vetettek a nyakára.
A nemcsak minden igazságszolgáltatási tényezõ közremûködése, de még orvosi segély nélkül is végrehajtott kivégzések után, amelyeknél csendõrségünk egykori derék felügyelõje harmadik és utolsó volt, elvagdalták a köteleket. Ekkor észrevették, hogy a lezuhanó testek egyike, a Menkina alezredesé még mozgott. Erre õt Csomor Gábor és vagy Löscher Márton vagy Petõ István terroristák állatias módon összeszurkálták rohamkéseikkel és szuronyaikkal. Elõbb a hasába döfték fegyvereiket, azután az áldozatot a hátára fordították és a mellét szúrták addig, amíg már nem vonaglott többé. Hajnalban azután a holttesteket teherautóra rakták, mindegyiknek nyakába egy-egy nagy súlyzót kötöttek és a politikai nyomozók felügyelete melleit beledobták a mûegyetem elõtti rakodópart lépcsõjérõl a Dunába. Visszatérvén a Mozdony-utcai iskolába, az egész társaság Cserny Józsefnél jelentkezett, aki mindnyájukat megdicsérte és szalonnával és borral vendégelte meg õket.
A minden emberi érzésükbõl kivetkõzött gyilkosok szabályszerû kivizsgálás és a budapesti büntetõ törvényszék ítélete s a kir. kúria végsõ döntése alapján elvették méltó büntetésüket. Cserny Józsefet, Pap Sándort, Bonyháti Tibort, Kakas Ferencet, Csomor Gábort, Neumayer Nagy Gézát és Löscher Mártont halálra ítélték s az ítéletet végre is hajtották rajtuk. Petõ Istvánt és Trailla Györgyöt nem érhette el még az igazságszolgáltatás, mivel megszöktek.
A három áldozatot még a Duna hullámai õrzik, kegyeletünk azonban mindig velük marad. Ezt igazolja az a valóban megható gyászistentisztelet is, amelyet érettük és a többi csendõr-mártírokért 1919 december 20-án a budapesti szervita atyák templomában tartottak. Csendõrségünk a következõ gyászjelentést adta ki a meggyilkolt bajtársak emlékére:
"A magyar nemzeti csendõrség mélyen lesújtott szívvel és fájdalmas megindultsággal jelenti, hogy szeretett bajtársaik: néhai Fery Oszkár altábornagy, a magyar csendõrség volt felügyelõje, Borhy Sándor alezredes, a szegedi csendõrkerület volt parancsnoka, Menkina János alezredes, volt csendõrfelügyelõi segédtiszt, Pongrácz Aladár százados, a segesvári csendõrszakasz volt parancsnoka, Kamuty Lajos fõhadnagy, az ungvári csendõrszakasz volt parancsnoka, Dékány Benedek felügyelõ, Bakonyi András felügyelõ, Pintér Pál felügyelõ, Jakabos Pál segédfelügyelõ, Ferencz András segédfelügyelõ, Tóth Ferenc II. segédfelügyelõ, Sztankovics Ferenc segédfelügyelõ, Vén András segédfelügyelõ, Trapulai János fõellenõr, Szabó József tiszthelyettes, Domokos Imre õrmester, Göllén József õrmester, Osbáth Gyula õrmester, Csata Bálint õrmester, Tanay Lajos õrmester az úgynevezett tanácsrendszer ideje alatt meggyilkoltattak és ezen átkos idõszak alatt uralgott éktelen terror hõsi áldozatai lettek.
Bajtársaink szebb világba költözött lelkiüdvéért folyó évi december 20-án (szombaton) délelõtt 10 órakor fogjuk az engesztelõ gyászistentiszteletet bemutatni az Egek Mindenható Urának a Szerviták templomában (IV. ker., Szervita-tér) a szervita atyák által, mint akik az elsõ három felejthetetlen bajtársunk érdekében minden lehetõt elkövettek. A becsület és a magyar nemzeti eszme tragikus hõseinek vértanúhalála történelmünk legsötétebb lapjait jelzi. Emlékezetük felett a magyar nemzeti kegyelet és a vigasztalhatatlan bajtársi szeretet virraszt. Budapest, 1919 december 14-én".
A kegyetlenül meggyilkoltak emlékére haláluk elsõ évfordulóján, 1920 július 22-én a MOVE budapesti fõosztálya kegyeletes ünnepet rendezett. A budapesti Szervita-templomban délelõtt 9 órakor gyászistentisztelet volt, melyen a gyászoló családtagokon és József, valamint József Ferenc kir. hercegeken kívül a magyar polgári és katonai társadalom színe-java résztvett. A misét P. Scheirich Bonaventara mondotta fényes segédlettel, az evangélium után pedig Zadravecz István tábori püspök lépett a szószékre.
Fery! Borhy! Menkina! Sohasem láttalak benneteket kezdette beszédét a püspök, mégis úgy nézek reátok, mint ideálokra, mert vértanúk vagytok, a vértanúság pedig eszményiesít. A vértanúság, bár zúzza az anyagot, pehelykönnyûvé teszi a lelket, hatalmassá, szétzúzhatatlanná, széttéphetetlenné az eszmét, az igazságot. Vértanúk! Hatalmasan zengõ, jövendölõ magyar krédójává változtatok ti az éledezõ magyar nemzetnek. Gyászoló közönség, ne gyászoljunk, hanem mint zarándokok járuljunk a vértanúk emléke elé, a késõ századok unokái pedig tanulják meg tõlük évszázadok után is a krédót, a hitet és a reményt ...
A gyönyörû beszéd után folytatódott az istentisztelet, majd a megjelent elõkelõségek a Petõfi-téri hajóállomásra vonultak, ahol a legénység sorfala között a MFTR díszesen felvirágzott gõzösére szálltak. A Gellérthegyrõl ágyúlövés dördült el... A hajó a mûegyetem elõtt kötött ki azzal a lépcsõvel szemben, ahonnan a vörösök az áldozatokat a vízbe dobták. A parton a csendõrök és a mûegyetemi karhatalom századai állottak sorfalat. A hajó peremére lépve dr. Pekár Gyula, volt miniszter, államtitkár mondott most megható, rövid beszédet:
A te hullámaid, nagy folyó, hazánk gyöngye, talán szenvedéseink szimbóluma. Ezer éve pogányok taszították le a hegyrõl itt a közelben szent Gellért püspököt. Ezer év után pedig szintén pogányok temették itt a hullámsírba Fery altábornagyot, Borhy és Menkina csendõrtörzstiszteket. Amint szent Gellért áldozata kivirult, úgy a Ti vértanúságtok törzsébõl hajtson ki a nemes hazaszeretet gallya. Fogadjátok a nemzet koszorúját, amely zöld, mint szívünkben emléketek. Cseriével és pálma illet meg titeket. S te nagy folyó, amely még meg fogod látni a magyar dicsõséget, vidd le Mohács, Nándor alá és hirdesd, hogy él még a magyar! ...
Pékárnak férfias hévvel elmondott szónoklata után a kürtösök a hajóról és a partról megfújták a díszjelt. A parton és a hajón sorakozott csendõrök tisztelegtek. Kilenc csendõr egy kis állványon elhozta a nemzetiszínû szalaggal díszített hatalmas tölgyfakoszorút, egy csendõr pedig bársonypárnán a meggyilkoltak kitüntetéseit. Pekár intésére a csendõrök a vízre ejtették a koszorút, amelyet a Duna habjai néhány másodperc alatt elsodortak ...
Fery Oszkárnak és hõs vértanútársainak emléke nem halványult el a magyar nemzet lelkében, sõt napról-napra izmosabban jelentkezik. Ezt igazolja, hogy azt a házat, amelyben az áldozatokat állatias kegyetlenséggel meggyilkolták, a szomorú nap második évfordulóján, 1921 július 21-én emléktáblával jelölték meg és a Mozdony-utcának nevét "Fery Oszkár-utcára" változtatták át. A gyönyörû nyári napon az épület elõtt hatalmas közönség jelenlétében P. Zadravecz István tábori püspök tartott zenés szentmisét, mely alatt buzdító és kegyeletes beszédet mondott.
A vértanúk kiömlõ vére, monda beszédében a püspök, a magyarság magva; ebbõl a magból már terebélyes fa növekedett, melynek árnyékában nemcsak a hívõk, de azok is megtalálják boldogságukat, akik ennek a fának lombjait megtépdesték. Múljék el a bosszú korszaka és jöjjön el a megértés kora.
A mindenkit magával ragadó beszéd elhangzásakor lehullott a lepel a vörös márványtábláról, melynek aranybetûs felirata örök idõkön ál így hirdeti az áldozatok emlékét:
"Ebben az épületben szenvedtek hõsiesen vértanúi halált a nemzetért 1919. évi július 21-én Fery Oszkár császári és királyi altábornagy, csendõrségi felügyelõ, Borhy Sándor és Menkina János magyar királyi csendõralezredes".
A tábla leleplezése után Pekár Gyula lépett az emelvényre, megkapó szavakkal ecsetelte a két év elõtti idõk szörnyûséges Dante poklát, majd így folytatta a szónoklatot:
Ma már pálma virul ezen a helyen és meg kell látnia mindenkinek, hogy a menny mindig gyõz a pokol felett. Ez a nap legyen ezentúl a kegyelet napja, mint ahogy az október 6-ika is az. Ma egy éve temettünk; ott állottunk a Duna partján, ahol a véres, drága tetemeket a vízbe dobták és koszorúnkat hintettük a hullámsírba. A mai nap már emlékünnep és ez a márványtábla örökké jelzi a vértanúk halhatatlanságát. Kötelességem, hogy most a turáni parancsot hintsem el a lelkekben: Magyar! élj a hazáért, de ha kell, tudj meghalni is! ..
Pekár beszéde után a koszorúkat helyezték el az emlékre. A csendõrség koszorúját Koncz Sándor tábornok, csendõrségi felügyelõ meleg szavak kíséretében helyezte el ...
Fery, Barhy és Menkina! Ti meghaltatok! Piros véretek kiömlött és ti a nagy folyónak habjaiban pihentek valahol. De emléketek itt maradt közöttünk és mártírhalálotok kegyeletes megemlékezésén keresztül az idõk múlásával állandóan fokozódó erõvel sugárzik át a magyar nemzeti eszme, a magyar haza iránti szeretet és áldozatkészség magasztos gondolata ...