BODNÁR GYULA
Hivatalos adatok alapján.
Még mindnyájan emlékezünk a vörös május 1-ére. Vörös "díszbe" öltözött a fõváros, vörös zászlók lengtek mindenütt, az országház elõtti téren a vaskalapácsos ember, máshol pedig Lenin "elvtárs" szobrai díszeleglek. A polgárságra ránehezedõ terror, a tehetetlenség és a testi és lelki sanyargatástól, valamint a jövõ bizonytalanságaitól való rettegés ráfeküdtek a lelkekre. Kun Béláék egymásután hurcolták be börtöneikbe áldozataikat, akik közül egyeseket még útközben meggyilkoltak. Ezek közé tartozott Bodnár Gyula is, akit a terroristák budapesti lakásán 1919 május 3-án elfogtak és gépkocsin a Batthyány-palotába szándékoztak szállítani, azonban a híres Cserny József parancsára még a gépkocsin megölték. Pisztolyokkal többször belelõttek a szerencsétlen emberbe és rohamkéseikkel összeszurkálták. Miután a gyilkosságot már elkövették, egy Sulyok István nevû 20 éves fiatal terrorista az autót a Margit-hídra vezette, a híd közepén azt megállította, megvárta, amíg társai a holttestet teljesen kirabolják és azután a szerencsétlen Bodnár Gyulát közös erõvel a Dunába dobták.

BÕNYI GYULA.
Hivatalos adatok alapján.
1899-ben Devecseren született. Édesapja Bõnyi Ignác, édesanyja Dani Teréz. A cs. és kir. 19-es gyalogezrednél szolgált, egy évig kint volt a fronton, legutóbb a Piavénál teljesített szolgálatot.
A devecseri ellenforradalom napján, miután a fehérek a direktóriumi tagokat, a proletár-érzésûeket s a vöröskatonákat leszerelték, a járásbírósági fogdába zárták, Bõnyi Gyulát bízták meg õrzésükkel, õ kitartóan és katonai fegyelemmel állt õrt. Ott az õrhelyén lõtték agyon a forradalmat leverõ veszprémi vörös-katonák. Anyjának a szomorú hírt Odor Sándor vitte meg, aki azután kétségbeesve sietett a járásbírósági épülethez, hogy fia holttestét elkérje. Hetzl direktóriumi elnök erre azt felelte:
Azt a dögöt vigyék ahová akarják.
A temetéshez 1919 május 8-án délelõtt 10 órakor a pap csak a házhoz mehetett. Bõnyi volt a devecseri ellenforradalom elsõ áldozata.
Az áldozat meggyilkolására vonatkozólag Markos János terrorista a következõket vallotta a budapesti büntetõtörvényszéknél :
"Én, jóllehet parancsom nem volt rá, Kovács József és Révay Antal társaimmal több gyalogsági katona kíséretében a járásbírósági épület felé mentem, megpillantottam az ott tartózkodó Bõnyi Gyula devecseri lakost, aki azonban a nála levõ fegyvert közeledésünkkor nem használta. Ennek dacára Kovács barátommal feltettem magamban, hogy Bõnyi Gyulát lelõjük. Elõször én lõttem rá, mire õ összeesett. Erre Kovács is lõtt rá. Mivel Bõnyi arcra esvén, még nem halt meg, én a puskatussal kétszer hátbavágtam. Bõnyit megfordítottuk, szájára /Itt olyan szó következik, melyet le nem írhatunk./ ... Bõnyi ekkor sem volt még halott. Ekkor azt indítványoztam Kovács társamnak, hogy szúrjuk ki Bõnyi szemeit. Én Bõnyi jobb szemét, Kovács pedig a balt szúrta ki oldalfegyverrel. Az áldozat zsebeit átvizsgáltuk s miután meggyõzõdtünk, hogy abban különösebb értéktárgy nincs és hogy Bõnyi most már halott, ott hagytuk õt az utcán heverve és tovább mentünk."

CSÁKÁNY SÁNDOR.
Hivatalos adatok alapján.
A rémuralom java idejében, 1919 május 22-én egy 15 éves gyerekember, Csákány Sándor kiment a Hûvösvölgybe, hogy özvegy édesanyja konyhájára némi kis fát vigyen. A szerencsétlen fiú egy Major István nevû "vörösõr minõségében alkalmazott vérengzõ fenevad körmei közé került, aki két korona illetéket akart rajta behajtani a faszedésért. Minthogy ezt a pénzt a fiú megfizetni nem tudta, nem lévén egy árva krajcárja sem, a fegyveres briganti ott a helyszínén agyonlõtte a szerencsétlen gyermeket, aki azonnal szörnyethalt.
A hulla a bonctani intézetbe került. Az eljárás hivatalból alkalmasint sohasem indult volna meg. Csak amikor egy szemtanú a Vörös Újság útján és közvetlen feljelentéssel is a vörös-õrség fõparancsnokához fordult, akkor indult meg nagynehezen a nyomozás. Közben a szerencsétlen özvegy anya is beadott a VI. kerületi munkástanácshoz egy szívettépõ kérvényt az eljárás megindítása iránt, melyben elõadta, hogy most már csak egy leánygyermeke van, aki gõzmosodában dolgozik s hogy fia, aki már az elõtt állott, hogy állást kapjon, egyedüli támasza lett volna a szerencsétlen családnak. A detektív-jelentés is megerõsítvén a tényállást, végre júliusban a forradalmi törvényszék fogházába került a gyilkos Major István.
Harsányi vádbiztos lakonikus rövidséggel ezt jegyzi rá kék irónjával az aktára: "Irattárba Harsányi" s ezzel a dolog rendben van. Nem történt semmi: csak egy 15 éves fiatal életet oltott ki egy "elvtárs" két koronáért!

CSICSERI CSICSERY LÁSZLÓ ÉS
ORAVICZABÁNYA1 MÁHR JENÕ SORHAJÓHADNAGYOK.
(A Duna-flottilla ellenforradalma.)
Zemplén Szilárd korvettkapitány leírása alapján.
Lélektani szempontból alig lehet megmagyarázni, de mégis úgy történt, hogy az internacionalista rablók leküzdésének eszméje úgyszólván legelõször azoknak az elméjében született meg és jutott erõteljesen kifejezésre, akik életük jórészét hazájuktól távol, a messze tengereken, idegen országokban töltötték: derék magyar tengerészeink elméjében. Az 1919 június 24-ikén kirobbant, bár sikertelen, de azért soha el nem hervadó érdemû ellenforradalom tervezõi és megindítói a Ludovika Akadémia lelkes tanáraival és akadémikusaival együtt monitorjaink tisztjei és legénységi állományú egyénei voltak. A tengerészek ellenforradalmát ügyesen írta le Benkõ Kálmán, volt haditengerészeti kormányos, a monitorlázadás egyik fõszereplõje. E könyvecske értékét rendkívül mértékben növeli az, hogy az elõszól kormányzó urunk, a könyv kiadásakor a nemzeti hadsereg fõvezére: nagybányai Horthy Miklós írta. Ez az elõszó a következõképpen hangzik:
"A két forradalom zavart gondolatvilágából a kommunista terror idején kezdtek az emberek józanabb eszük szerint egy tisztább gondolatvilágba menekülni; az elsõ törekvést ilyen irányban a június 24-iki ellenforradalomban látjuk: amikor a monitorok a nemzeti színekkel cserélik fel a vörös rongyokat!
Ennek a napnak s az utána következõ szomorú idõszaknak a történetét mondja el nekünk egyszerû szavakban a monitorlázadás egyik fõszereplõje, õ is, mint annakidején sok társa, hamis jelszavaktól megtévesztve és terrorizálva állt egy olyan irány szolgálatába, amellyel józan fõvel sohasem azonosította volna magát egy jó katona sem.
Az engesztelékenység szellemében olvashatja a magyar közönség e sorokat okulással a jövõre; azon reményben, hogy lelketlen izgatók minden machinációja sem fogja többé embereinket eltántorítani a nemzeti eszmétõl! Budapest, 1920 január 29. Horthy s. k."
Benkõ könyvének adatai általában megegyeznek Zemplén Szilárd korvettkapitány összefüggõ leírásával; a különbség fõképpen abban mutatkozik, hogy az elõbbi a részleteket jobban kidomborítja s részletesebben leírja azt is, hogy monitorjaink személyzete miképpen került ellenséges fogságba és milyen sanyarú volt az internáltak sorsa ott. E könyv céljának azonban teljesen megfelel Zemplén Szilárd következõ elõadása:
Az 1919. év június végén mint a 14. osztálynak vezetõje voltam az akkor népbiztosságnak nevezett hadügyminisztériumba beosztva. Azon idõben már nyilvánvaló volt, hogy a diktatúra vezetõi csak alacsony személyi célokat követnek s így azok is, akik kezdetben nem egészen tisztán látván a fejleményeket és csak azt tartva szem elõli, hogy a proletárdiktatúra emberei készeknek nyilatkoztak volt a magyar földet megvédeni az ellenséges hódítóktól, ebben a tekintetben segédkezet nyújtottak nekik, kiábrándulva, a viszonyok megmásítására gondoltak.
Körülbelül június közepe táján egy tiszttársam révén összeköttetésbe leplem egy olyan titkos komitével, amely az ellen-revolúción dolgozóit, felajánlván közremûködésemet.
Az osztályomhoz akkor beosztott politikai megbízott Benkõ Kálmán volt tengerész altiszt, akit a legénység választott meg erre az állásra, kitûnõ hazafi, merész, elõrelátó és okos ember, önszántából ajánlkozott nekem, hogy nagy befolyása lévén a legénység között, amelynek egy része tudtommal már úgyis megunta volt a szovjetet, megnyeri azt egy esetleges kormányellenes akcióra. A behajózott tisztekrõl elõre föltettem, hogy ráállanak.
Az akkori fõparancsnok, Böhm Cosimus korvettkapitány, készséggel beleegyezett a tervbe, és törzskari fõnökével, a késõbb hõsi halált halt csicseri Csicsery László sorhajóhadnaggyal a legnagyobb tevékenységet fejtette ki az ügy érdekében, úgy hogy az akció létrejöttének érdeme nagyrészt õket illeti. Benkõ Kálmánnak sikerült Lakner Béla volt gépészaltisztet megnyerni, akinek beleegyezése nélkül egy lépést sem lehettünk volna, mivel õ volt a hadihajós fõparancsnokságnál beosztott és szintén a legénységtõl megválasztott politikai megbízóit. Lakner, kinek személyes tulajdonságait itt elbírálni nem akarom, inkább passzív szerepet vitt ezentúl, de hangsúlyozom, hogy jelenléte és részvétele a puccskísérlet megindításában conditio sine qua non-nak vehetõ.
Nagyjában véve az volt a tervünk, hogy monitorjainkkal a fölkelés folyamán megszállva a Dunát, a hidak közlekedéséi fogjuk ellenõrzés alá venni és a vasúti hidak lezárásával megbénítani a szovjet közlekedését a Dunántúllal. A rendelkezésre álló erõk persze ennek a magasra tûzött célnak aligha lettek volna megfelelõk, csak akkor, ha az összes egységekre is számíthattunk volna. Ez azonban, amint alább olvasható, sajnos, nem következett be. A fõparancsnokságnak sikerült egy tervbe, vett támpontot Budapestrõl délre szervezni, u. i. egy 360 tonna fûtõolajat tartalmazó uszályt a Balaton-vontatógõzössel Paksra irányított. Kõszénnek leirányítása feltûnés elkerülése miatt nem volt lehetséges. Rajtunk kívül álló események a fegyveres kísérlet idõelõtti kitörését vonták maguk után. Csicsery, Benkõ és Lakner még idejekorán felutaztak a cseh fronton állomásozó hajóegységekhez propagandájuk végzésére.
Ez minden hajón sikerült, kivéve a "Szamos"-monitort, amelynek legénysége a kiküldötteket, de még tudtommal a saját tisztjeit, valamint a Dunahajóraj parancsnokságának tisztjeit is elfogta. A lecsukottaknak azonban sikerült õreiket rábeszélni, hogy engedjék ki õket és négy embert küldjenek le Budapestre Szamuely népbiztoshoz tudakozódni a dolgok mikénti állásáról. Minden kockán forgott, amidõn a ,,Szamos"-monitor maga szándékozott elindulni Budapestre evvel a küldöttséggel. Sikerült azonban végre az embereket rávenni, hogy az utazást a nemzeti irányban különösen megbízhatónak tartott "Csuka"-õrnaszádon tegyék meg. itt aztán Csicsery és Benkõ elfogták õket és fogva tartották.
Ennyit az elõzményekrõl. Június 24-én délelõtt érkezett á ,,Csuka" Budapestre. Engem a többi vezetõk délre hívtak meg a továbbiak megbeszélésére az óbudai laktanyába.
Mielõtt oda beléptem volna, utóiért egy összekötõ tiszt a titkos komitétõl, aki kijelentette, hogy Haubrich népbiztos meg van nyerve az ellenforradalom részére s hogy ezért a kísérlet kezdete még aznap délután 5 órára van kitûzve. Nem volt mit habozni. A Budapesten levõ egységek, a "Maros"-monitor, a "Csuka"- és "Pozsony"-õrnaszádok azonnal parancsot kaptak a készenlétre délután 6 órára. A fõparancsnokság telefoni és sürgönyt úton kísérelte meg a cseh fronton levõ egységeknek kiadni az egyesülési parancsot. Délután 5 órakor a megnevezett egységek csakugyan kifutottak az óbudai kikötõbõl. A behajózott tiszteken kívül födélzetünkön volt Böhm Cosimus fõparancsnok, Csicsery, a két politikai megbízott, meg csekélységem. Kevés volt a tiszt, de az elhatározás gyors végrehajtása folytán nem volt lehetséges többet beavatni vagy fölhívni; különben is reméltük további csatlakozásukat. A három hajó azonnal fölhúzta a magyar zászlót; a legénység lelkiállapotára való tekintettel a hajó orrán meghagytuk a vöröset, hogy ellenszociális szándékokkal senki se vádolhasson. Egyelõre különben a hangulat jó volt, sõt lelkes.
Budapest mellett elhaladva, miután a szárazföldi tüzérség srapnelljei megadták a jeladást az akció megkezdésére, kiáltozással próbáltuk fölkelteni a járókelõk érdeklõdését és tevékenységét. Néhány lobogó zsebkendõn kívül mást nem vettünk észre, a hangulat nyomottnak látszott. Csak a derék és mindig erõsen magyar érzelmû dunai hajósok vonták fel azonnal a nemzeti zászlót. A Hungária-szállóra, a gyûlöli szovjetházra jeladásképpen, meg azért is, hogy a hidakat mögöttünk elégessük, közös megállapodás alapján a "Pozsony"-õrjárónaszáddal három ágyúlövést adattam le. A vasúti összekötõhíd alatt lehorgonyoztattam a "Lajtát" és miután az ottani vörösõrséget felhívtuk, hogy az állomásokkal telefonon közölje, hogy a közlekedés további rendelkezésig be van szüntetve, a hajó egy lövéssel belõtte magát a hídra. Egy õrnaszád idõközben a Csepel szigeten fölállított vízi-repülõ osztag tisztjeit és embereit hívta föl a csatlakozásra.
Itt néhány szót szeretnék szólni a parancsnoki viszonyokról. Nem voltak fegyelmezett katonáink. A fegyelem inkább olyan folytonos rábeszélésfélén nyugodott. A tisztek ugyan készséggel elismerték a csekélységem, valamint Böhm korvettkapitány rangjához kötött elsõbbséget, hanem a legénységet inkább rögtönzött szónoklatokkal és magánbeszélgetések útján izgattuk. Ebben természetesen nagy szerep jutott a két volt politikai megbízottnak. Az egész elég áldatlan állapot volt, ami mindinkább bonyolult, mentõ] válságosabbá vált a helyzet. Volt arra is eset, midõn csak példával lehetett hatni.
Az északi fronton idõzõ egységekrõl idõközben hír nem érkezvén, elõbb egy kis fedetlen motorcsónakot küldtünk föl, hogy az óbudai kaszárnya révén velük az összeköttetési keresse. Ez rövid idõ múlva összelõve tért vissza. Az összeköttetés fölvételére tehát elindultam északnak a "Pozsony"-õrnaszáddal. Ettõl a pillanattól kezdve egészen visszavonulásunkig minden mozdulatunk nem célzott egyebet, mint a szanaszét szórt erõk egyesítését, ami sajnos, nem egészen sikerült. A "Pozsonyt" az ellenség már igen erõsen lõtte. Több mint 300 gépfegyvertalálatot kaptunk és a hidak alatt elhaladva két kézigránátot is. Bajunk nem történt. Csak akkor feleltünk, ha egészen tisztán láttuk az ellenséget. Már erõsen esteledett. A legénység magatartása jó volt, bár az erõs tüzelés láthatólag meglepte õket. Könnyebbnek képzelhették a revolúciót. A parancsnok, Müller tartalékos fregatthadnagy hidegvérrel vezette hajóját.
A Szentendre-sziget déli csúcsán lehorgonyozva vártunk. Éjjel 1 óra felé megérkezett északról a "Fogas", amelyei sikerült elfognunk, mielõtt szándéka szerint Óbudára befutott volna. Még mielõtt mellettünk kikötött, rövid beszédemre és fölhívásomra a legénység készségesen csatlakozott céljainkhoz és kitûzte a magyar lobogót. Virradat elõtt kívántunk a városon áttörni. A felsõ, még beérkezendõ hajókat értesítendõ, egy sajkában két embert hagytam hátra írásbeli paranccsal, amely az elõzményeket röviden összegezvén, az egyesülésre hívta fel õket az összekötõ hídtól délre, vagy ha ott nem találnak, a Dunán lefelé.
A hajnal elõtti áttörés permetezõ esõben majdnem egészen észrevétlenül történt. Mire a ,,Maros"-hoz megérkeztem, hírül adták, hogy egy hadihajós fémmunkás, Burányi, tárgyalásokat próbált közvetíteni Haubrich, valamint Kun Béla közölt és közöltünk. Haubrich írásából látható volt, hogy nem állott a forradalom részére: holmi engedményeket ajánlott, egy új népbiztosi listát, amelyben persze Kun Béla megmaradt volna stb. Kívánatára röviden összegeztem kívánságainkat. Csak az akkor elérhetõt kívánhattuk. Az általam fogalmazott kívánalmak körülbelül így hangzottak: A jelenlegi kormány azonnali lemondása. Átmeneti kormány alakítása tiszta szociáldemokratákból és gazdákból nemzeti alapon, azzal az egyedüli céllal, hogy a legrövidebb idõn belül a legszélesebb demokratikus alapon választott nemzeti gyûlést összehívja. Addig katonai diktatúra fedte volna a kormányt, amit (tekintettel az akkor meglevõ hadseregre) Stromfeld Aurél ezredesnek, vagy más megfelelõ egyéniségnek gondoltunk fölajánlhatónak. Haubrichnak két követ küldésére vonatkozó fölhívását elvetettük és kijelentettük, hogy csak hajóink fedélzetén tárgyalunk. Átiratunkra felelet nem érkezett, de a Haubrichtól fölajánlott 3 órás fegyverszünet leteltével a "Pozsony"-õrnaszádot, mely az összekötõhíd blokádját tartotta, repülõk támadták meg bombákkal. A többi egység, a "Maros" és két õrnaszád már kora reggel kifutott Dunapentelére, hogy az ott állomásozó hajókat, még pedig a "Munka" nevû páncélozott, 2 drb 47 mm.-es gyorstüzelõ-ágyúval fölszerelt aknahajót, az aknaanyagot és a baracsi aknazárat kezébe kerítse. A "Munka" megtérítése rábeszélések révén sikerült, de voltak rajta, akik nem nyugodtak bele a dologba. Észre lehetett ezt venni a folytonosan érkezõ küldöttségeken, amelyek mindig még valami magyarázatot kívántak.
A hajó csak délutánra került ki nagynehezen a kikötõbõl s parancsra vontatásba vévén az aknaraktárnak szolgáló "Prut"-uszályt, mellettünk horgonyzott le. Idõközben a "Bácska" gõzöst délfelé küldtük Wattenvyl fregatthadnagy parancsnoksága alatt a paksi aknazárhoz, hogy azt esetleges áthaladásunkra elõkészítse. Waltenvylt, aki azelõtt a zárlat parancsnoka volt, emberei nagyon szerették. A környékbeli parasztoknál is tiszteletnek örvendett. Megígérte, hogy igyekezni fog szervezni a fehér fölkelést, amely a Duna azon vidékén minduntalan fellobogott. Tõle tudtam meg, hogy a fehérek a paksi zárlatot védõ 2 drb 15 cm.-es tarack závárját elvitték. Wattenvylt nem láttam azután, hajója másnap Paksnál feküdt. A délután folyamán Budapest felõl megérkezett a "Pozsony", mivel legénysége nem állván az ellenséges repülõk bombázását s azonkívül elhagyatva érezvén magát, követelte a tisztektõl, hogy velünk egyesüljenek. De jó hírt hozott, sürgönyt a "Lajta"-monitortól, hogy a "Komárom"-mal együtt az újpesti hídnál harcban áll. Kevés vártatva a két hajó megjelent, miután erõs gépfegyver- és ágyútûzben Budapesten áttörtek. Buche fregatthadnagy ezen akció folyamán combján súlyosan megsebesült.
Most már gondolni lehetett valamely vállalatra, nevezetesen a Pakson fekvõ "Compó" és "Viza" kézrekerítésére. Erre a célra leküldtük a "Pozsony"-t és "Komárom"-ot Csicsery vezetése alatt, akihez Benkõ csatlakozott. Én a hajókkal már este újra el akartam indulni Budapest felé, de a nehézségek már mutatkoztak. Úgy a "Maros", mint a "Lajta" régi gépei okvetlen néhány órányi tatarozást kívántak, hiszen a "Maros"-t a gépjavítás folyamatából szállítottuk volt el, a "Lajtá"-nak pedig már régen javításba kellett volna mennie, azt azonban a cseh front eseményei nem engedték meg. Azonkívül egyes hajók fûtõi és gépészei több nap és éjjel egymásután dolgozván, erejük végén voltak. Elhatároztuk tehát, hogy a reggelt Dunapentelén várjuk be.
Estefelé mindenféle gyanús tünetek mutatkoztak. A városkából direktóriumi tagok jöttek be segítségért, ahogy mondták, a "csõcselék rablási vágyai" megfékezésére. Egyik-másik hajón a legénység ivott és hangosan politizált. "Fiuk" szállingóztak be a partról és az ottani különítménytõl, gyanús alakok, akikrõl a megbízhatatlanság lerítt. Végre hír jött, hogy valaki, amint hallottam, a hírhedt Kiss Sándor, az egész hadihajózás parancsnoka, 23 éves repülõ-tengerész ember, odakinn az eledelt vásárló matróz-különítményeknek nyíltan a tisztek árulásáról, elfogásáról stb. szavalt. Embereink minden ellenérv ellenére fegyveresen kimentek, többen kótyagos állapotban, hogy utánanézzenek, mi van a. városban. Idõközben kézrõl-kézre járt a magát hadihajófõparancsnoknak nevezõ Kiss Sándor kommunista-matróz telefon-fölhívása, hogy bennünket mindenhol lázadóknak tekintsenek s hogy a forradalom Budapesten le van verve, hogy a legénységnek bántódása nem lesz, ha bûnbánóan kiszolgáltatja a tiszteket s több efféle. A helyzet kezdett kényelmetlen lenni. A hajókat messze a parttól és egymástól horgonyoztattam le. Azután még egy fenyegetés érkezett Kisstõl, hogy a vezetõk családjait fogják felelõssé tenni a történtekért s ezeket túszokul elfogatni.
Késõ éjjel, reggel felé megérkezett a "Pozsony" paksi útjáról. Nem ért célt. A két naszád legénysége arra akarta volna bírni a mieinket, hogy melléjük állva a hajókkal, beszéljük meg a teendõket. A mieink eléggé elõvigyázatosak voltak, hogy ezt nem tették meg. Tisztet nem láttunk A hajók legénysége csak azt jelentette ki, hogy ellenségesen nem fog viselkedni ellenünk, de nem csatlakozott. Több jelbõl Szamuelynek jelenlétére vagy közelségére lehetett következtetni.
Az elõbb leküldött fûtõolajuszály, melynek 360 tonna olajat kellett volna tartalmaznia, üresnek bizonyult, hogy ügyetlenség, csalás vagy szabotázs folytán, nem tudom eldönteni. De terveinkkel ez a tény egyszerre halomra döntötte. Naszádjaink hazafelé fordultak. A "Pozsony" kazánhiba miatt Paks felett kénytelen volt lehorgonyozni. A déli vállalkozásnak Csicsery erélye folytán mégis volt annyi sikere, hogy a barcsi aknazár, melynek kapuját Kiss parancsára kommunista érzelmû matrózok már lezárni kezdték, veszélytelenné vált reánk nézve. Csicsery a lerakásra kész aknákat leszerelte és a gyutacsokat magához vette.
Másnap, 26-án reggel a helyzet már legkevésbé sem volt biztató. A fûtõolaj az õrnaszádokon kifogyóban, utánpótlás nincs. A két monitornak, ha a "Munká"-nak maradék szenét átvesszük, ami azonban az egész délelõttöt igénybe vette volna készlete csak Budapestig és onnan vissza a demarkációs vonalig visszautazhatásra lett volna elegendõ, ha semmi közbe nem jön. A legénység bizakodó kedve, különösen a korán reggel megindult repülõtámadások után, amelyek ellen csak gépfegyver védekezésünk volt, nagyon csökkent és bizonytalan lett. Budapestig a monitoroknak 10 órai útjuk volt, a túlerõltetett gépek megrongálódása valószínûnek látszott. Bár tehát a terv szerint újra Budapest elõtt kívántunk volna megjelenni, nem zárkózhattunk el az aggályoktól s így amikor a hajók gõzzel felkészültek, megkezdtük a visszavonulást. A legközelebbi cél: a paksi aknavonalon való áttörés. E célból az aknavonal felett a két monitor megáll, hogy tüzelésével elnémítsa a zárlat ágyúvédelmét. Az aknavonalon vagy az aknakeresõk segélyével, vagy az õrnaszádok által vontatott drótkötelek által kaput kell nyitni. E célból az õrnaszádok egyike megkísérli Pakson legalább a "Bácska" aknakeresõ hajó és egy motorcsónak elvételét. Ha lehetséges, a két ott kikötött õrnaszádot is magunkkal visszük, de emiatt a fõcéltól elvonatni nem engedjük magunkat.
A hajók sorrendje az úton ennek megfelelõen állapíttatott meg. Elõl a két kisebb õrnaszád, utánuk a monitorokkal a "Munka", majd késõbb utolsónak a "Komárom" õrnaszád, amelyen Csicseryvel együtt én is tartózkodtam. A hajóhad elõre indult. A "Komárom" egyelõre a két uszályba rakott aknaanyag ártalmatlanná tételével volt megbízva. Majd a többi után haladva, valamivel Paks felett föltaláltuk az éjjel visszahagyott "Pozsony"-t, mely most utóvédként velünk haladt. Paksnál éppen megpillantottuk már az elõttünk haladó monitorokat, amidõn csodálkozásunkra a "Munka" a vonalból kiválva "felrondózik" és a part felé igyekszik. Mindjárt gondoltam, hogy valami baj van. A parton nagyszámú matróz és vöröskatona. Õrnaszádjaink mellett a parton sorbaállítva õrnaszádjaink legénysége. Idõközben a "Munka" lerántja a magyar zászlót és a parton álló csõcselék, valamint matrózok örömrivalgása közben kiköt. Tudtam, hogy ez mit jelent és hogy tiszttársaink odaát veszve vannak. (Ez az aggodalom hála Istennek alaptalannak bizonyult.) A hajók mellett elhaladva tüstént megfordultam tehát a "Komárom"-mal. A "Pozsony" követett. A monitorok idõközben az árammal haladva gyorsan távolodtak. Harci riadóban szócsõtávolra megközelítve a "Munká"-t, kiléptem a parancsnoki toronyból, hogy tisztjeinket visszakérjem, a kikért, amint átkiáltottam, egy velünk vontatott motorcsónakot szándékoztam átküldeni. A "Munka" fedélzetérõl egy kihízott, matrózruhába öltözött férfi visszakiáltotta, hogy "nem tárgyalunk". Láttam azt is, hogy ottan mindnyájan fedezik magukat és megkezdõdött az ágyútûz.
A tüzelés a "Munka" és "Pozsony" között folyt. Ez utóbbit, hátunk mögött állván, nem láttam. Mi idõközben fölfelé Igyekezve elhaladtunk az elpártolt hajó mellett. A távolságot nem lehetett nagyítani, mivel éppen ott a Duna egy zátonya nagyon keskenyre szorítja a hajózható csatornát. A malmok mellett lefelé fordulva újra egészen közel kellett elhaladnunk a matróztüzérektõl irányított két gyorstüzelõ-ágyú elõtt. A "Komárom"-nak csak egy ágyúja volt. Mahr Jenõnek, a hajóparancsnoknak emberséges szívére vall, hogy nem engedte megkezdem a tüzelést, amíg az árulók csakugyan reánk nem lõttek. Tüzérségének és gépfegyvereseinek megparancsolta, hogy csak célozzanak és maga figyelte, vájjon a "Munka" ágyúi ránk vannak-e irányítva. A "Munka" heves tüzelésbe fogott. Erre már mi is feleltünk. Láttam, amidõn ágyunk eltalálta az ellenség fölépítményén álló gépfegyvertornyot és hogy az ellenség fölépítményébõl füst és gõzoszlop szállott fel. Úgy rémlik, mintha a velünk szemben levõ ágyú mellett is elértünk volna egy találatot. Gépfegyvereink tudtommal hallgattak.
Az ellenség harmadik lövése talán 50 méter távolságról eltalálta a "Komárom" parancsnoki tornyát. A gránát benne robbant szét. Mahr, akinek oldalát szakította le, szó nélkül esett össze. Csicsery, akinek mind a két lábát elvitte a szilánk egyiket térden felül, másikat térden alul lábaim elé zuhant. Hallom, hogy két altisztünk nehezen megsebesült és óriási vérveszteség közepette a hajódereglyével kiszökött. A kormányos és magam szintén elkábultunk. De azonnal visszatért eszméletem és láttam, hogy az eleresztett kormánykerék elfordulva, hajónkat egyenesen az ellenséges partnak viszi. Visszarántva a kormányt, még éppen sikerült az ütközést elkerülni. Hajónk egész csendesen úszott lefelé, ágyútûz nem volt többé hallható. Kérdezõsködtem. A gépházból az a jelentés érkezett, hogy a nafta-szivattyú nem húz. A legnagyobb válság közepette megakadt.
Késõbb tudtuk meg, hogy a "Munka" a harc következtében elsüllyedt. Roncsát utóbb magam is láttam.
Nemsokára elértük azt a helyet, amelyen a monitorok várakoztak. Elsõ gondolatom az volt, hogy egy monitorral fölmenjek és pozdorjává lõjem azt a társaságot, de körülnézve láttam, hogy a hajók legénysége a pánikhoz közel áll. Az aknavonal egy motoros csónakja sorra járta a hajókat, jelentve, hogy Szamuely Kalocsáról az aknavonal felé tart tüzérséggel (15 cm-es ágyút emlegettek), hogy az elõzõ napon a szovjet a csehekkel fegyverszünetet kötött és szabad keze volt most 120 ütegét a magyarság ellen fordítani s hogy fél óra múlva itt lehetnek.
Tisztjeim eleste is bénítólag hatott az emberekre. Vajon a hír igaz volt-e, nem tudom megítélni. De cselekednünk kellett, mintha igaz lett volna. Látható volt, hogy a legénység erkölcsi ereje nem bírna el egy áttörési kísérletet, ha a közel partról ágyútûz fenyegetné. Tudtuk már azt is, hogy az aknamezõn kapu nincs. Azonban a balparttól számított 15 méter széles sáv aknamentes. A víz állása magas volt s így a kalauz szerint a kõhányás 4 méterre megközelíthetõ. Az volt a célom, hogy két õrnaszáddal drótkötelet vontattatok a hajók elölt, de míg orvosért voltam a nehéz sebesült Csicsery részére, 3 õrnaszád önszántából elindult és áthaladt a záron. Nem volt más hátra, mint szintén megkísérelni az áttörést. A ..Lajta" parancsnoka Kuzma és a "Maros" parancsnoka Görgey sorhajóhadnagyok a merészségnek és bátorságnak mintaképét mutatták, amidõn életükkel, hajújukkal játszva megtették ezt a kísérletet. A hajókormányosok menekültek. Különösen hangsúlyozom, hogy egy monitor 8 méter széles. A legnagyobb elismeréssel adózom e férfiaknak tettükért. Kuzma csak arra kért, hogy a ,,Komárom"-mal elõtte haladva kalauzoljam. Amit, meg-meg-állva az aknavonal közepette, meg is tettem. A gáton egy vörös ezred katonái állottak gépfegyverekkel. Nem értem viselkedésüket, de tény, hogy a legcsekélyebb ellenséges mozdulatot sem tették.
Az aknavonal alá szerencsésem megérkezve azon gondolkodtunk, vájjon nem lehetne-e újból megfordulva Magyarország határain belül fönntartani az ellenforradalom zászlóját. Azonban legénységünk kimerült állapota, idegessége, valamint az, hogy néhány egységünk fûtõkészletének végén volt, arra késztettek, hogy egy hadikövettel átlépjük a határt és tárgyalást folytassunk segítségért a szovjet ellen. Egy ilyen tartalmú rádiómegkeresést le is adtam az angol parancsnokság részére, de az távírászaim gyakorlatlansága folytán, csak érthetetlen töredékeket kapott kézhez.
Idõközben a "Komárom" a halott Mahr Jenõ és a haldokló Csicsery László sorhajóhadnagyoknak egyik monitorra áthajózása végett, majd újabb géphiba miatt ismét visszamaradt s csak akkor érte utói az elõl haladó õrnaszádokat, midõn ezek az érsekcsanádi csúcsnál egy ágyúszóra megfordultak. Már ekkor mindnyájan felhúztuk a fehér zászlót. Eleinte azt gondoltam, hogy a csúcsról, ahol tudtam utolsó õrsünk állott vala, a szovjet csapatai lõnek. Az egyik gránát néhány lépésnyire csapott le a "Fogas"-tól, de csakhamar észrevettem, hogy a tüzelés a csatorna közepén tartózkodó idegen hajótól ered. Nem volt más hátra, mint esetleges tüzeléssel szemben is, szótávolra közelednünk. Elõretörtem tehát, amire az angol naszád tüzelését beszüntette. A többi hajó követett. Az angol zászlóshajó felhívására hajóink a bajai híd felelt horgonyoztak le. Én Benkõtõl kísérve az angol vezérhajó fedélzetére mentem az angol motornaszáddal.
Visszapillantva, nem mulaszthatom el a figyelmet Benkõ Kálmán és Lakner Béla altisztek, volt politikai megbízottak érdemeire fölhívni. Hogy tisztjeink megfeleltek, azt csak természetesnek találom, ellenben ezeket az embereket, akik befolyásos helyzetüket, esetleg jövõjüket, népszerûségüket bizonyos pártkörökben stb. kockára tették, hogy a nemzeti célú forradalomban részt vegyenek, már politikai okokból sem tartom elejthetõknek. A Dunagõzhajózástól kikölcsönzött kormányosokról röviden csak azt mondhatom, hogy mindannyi hazafi. Hazafiságukat sajnos hadifogságban sínylik a szerb fogolytáborokban. E férfiaknak szerény véleményem szerint a nemzet köszönettel és kártérítéssel tartozik".
Eddig tart Zempléni érdekes leírása.
Benkõ Kálmán Csicsery és Máhr hõsi haláláról a többek közt a következõket írja:
Szegény Csicsery L. igazi hõsi halált halt magyarságáért. Az egész flotta gyászolta ezt a két kiváló finom embert, kikel úgy a legénység, mint a tisztikar a legönzetlenebbül szeretett. 28-án délelõtt temették el Csicsery L. és Máhr J. sorhajóhadnagyokat. A temetést a szerbek rendezték, igazán csak a legnagyobb hõsöknek kijáró tisztességgel. Olt volt a hajóink legénységének tíz kiküldöttje, az összes tisztek, Ankner és én, a jugoszláv tengerésztisztek nagy száma, az angol tiszti küldöttség, a szerb városparancsnok s végül a jugoszláv matrózok nagy küldöttsége.
A nyitott simái a pap szép beszéde után elhangzott a szerbek díszlövése s a sírt körülálló matrózok könnyekig meghatva eresztették sírba a két legjobban szeretett és legnemesebb tisztjüket. Egymásmellé egy sírba temették õket, amelyet elborított & sok virág és koszorú, melyek minden virága és levele a mi nagy bánatunkat és szeretetünket szimbolizálta."
A "Szegedi Új Nemzedék" 1919 szeptember 7-iki számában a temetésrõl ezeket olvashatjuk:
"Szombaton, 28-án temették Mahrt és Csicseryt, a hadihajók ellenforradalmának két hõsi halottját. A temetésen az egész szerb helyõrség résztvett és díszlövéseket adtak le. Hathat tengerész a vállán vitte a halottasháztól a sírig a koporsót s az egész tisztikar és legénység zokogva sírt. Most érezték át valamennyien hontalanságuk rettentõ keservét."
A magyar hadihajós tisztek a két hõs bajtárs emlékére a következõ tartalmú gyászjelentést adták ki:
"Kedves bajtársaink, csicseri Csicsery László és oravicabányai Máhr Jenõ sorhajóhadnagy urak 1919 június 26-án a Dunán a magyar hazáért vívott ütközetben a bolsevikiek gránátjától találva hõsi halált haltak. Budapest, 1919 augusztus 16-án. õseink hazáját jobban szerették, mint ifjú életüket. A magyarok Istene adjon nekik örök nyugodalmat. A magyar hadihajós tisztikar."
Az angol bajtársak a hõs tengerésztiszteknek hatalmas kõ-emléket állítottak, amelynek felirata a következõ:
"Ladislaus Csicsery von Csicser Fregattenleutnant, aged 26. Eugen Máhr von Oroviczabánya, aged 25. Killed in action aboard Monitor "Komárom" June 26. 1919."
Az áldozatok csak 1921 novemberéig pihentek ideiglenes sírjaikban, mivel ekkor a MOVE kezdeményezésére és a kormány támogatásával Budapestre szállították a két hõs tengerésztisztet. Az ünnepélyes gyászszertartás november 13-án. vasárnap történt. A koporsókat a "Pozsony" monitor szállította Budafokra, ahol azokat az angol bajtársak sírkövével együtt a magyar folyamõrség "Szeged" nevû õrnaszádja hozta a fõvárosba, az Eötvös-téri hajóállomásig. A díszes ravatalt a honvédség tisztjei és egyéb katonái, valamint a polgári társadalom százai állották körül. A temetési szertartást P. Zadravecz István tábori püspök végezte, aki szép beszéddel adózott a vértanúk emlékének. A koszorúk elhelyezése után a koporsókat egy-egy tábori ágyú talpára helyezték s beborították õket nemzeti színeink szentháromságának hatalmas zászlóival. A szalagos virágok óriási erdejében ott láttuk kormányzó urunknak és a honvédségnek koszorúit is. A szomorú menet a Kerepesi-úti temetõbe igyekezett, ahol a tábori püspök ismét megáldotta a megdicsõült hõsöket. A megható beszédek elhangzása után a puskák ropogása és az ágyúk dörgése között lebocsátották õket a magyar földbe, hogy hamvaik azzal összevegyüljenek. Ezekbõl a hamvakból a hõsi önfeláldozásnak és a hazaszeretetnek eszméi támadnak föl és megtermékenyítik a magyar szíveket s elméket...
Megemlítjük még, hogy Csicsery sorhajóhadnagy fia volt csicsery Csicsery Zsigmond tábornoknak, a magyar darabonttestõrség kapitány egykori helyettesének; A tiszteletreméltó tábornok ma is könnyes szemekkel emlékszik meg rajongva szeretett hõs fiáról, de vele együtt érez az egész magyar királyi honvédség és az egész magyar nemzet akkor, amidõn rágondol arra a páratlan önfeláldozásra, amellyel Csicsery és Máhr sorhajóhadnagyok a magyar nemzet zászlóját védelmezni szándékoztak és e nemes harcukban a hõs mártírok közé jutottak. Áldás és örökké tartó kegyeletteljes tisztelet emléküknek!

CSIPKAY ALBERT HUSZÁRSZÁZADOS.
Hivatalos adatok alapján.
Csipkay Albert Orsován, 1888 július hó 4-én született. Atyja Csipkay János fõerdõtanácsos, aki 1917-ben hunyt el, anyja Kenessey Jolán. A gimnázium négy osztályát Lippán, a katonai fõreáliskolát Sopronban végezte el igen jó eredménnyel s innen került a wienerneustadti katonai akadémiába, melynek elvégzése után a cs. és kir. közös lovassághoz osztatott be. A gyöngyösi huszároknál kezdte meg szolgálatát s már kezdetben mindenki nagy jövõt jósolt neki. A háború kitörésekor a 15. huszárezred 2. századában nyert beosztást Dengl kapitány mellett. A fronton 41 hónapot töltött mint rettenthetetlen bátor katona. Résztvett a komarowi csatában, a második lembergi csatában, a San melletti ütközetekben, a limanowai haditénynél, a Kárpátokban pedig egész télen át védte a hazát. Ott volt Bukovina és Kelet-Galícia visszafoglalásánál és az elsõk között lovagolt, akik Czernowitzba és Stanislauba bevonultak. Rövid szabadság után 1915 novemberében újra fölment a harctérre, amikor résztvett a Sztripa melletti harcokban, a Bruszilov elleni offenzívában és a Stanislau melletti harcokban, melyeket mind a 39. honv. hadosztály kötelékében küzdött végig. A 39. hadosztályt 1916 szeptemberében bevezényelték Erdélybe s így ennek visszafoglalásánál is élénken részt vett.
1917 áprilisában a 15. huszárezredet beosztották a 6. lovas hadosztályba, itt folytatta Csipkay hadiszolgálatait. 1918 áprilisában a hét község fennsíkján harcolt. Itt résztvett a június 14-én kezdõdõ nagy offenzívában. Mint századparancsnok szeptember 10-én aknától súlyos comblövést kapott. Hadisikereinek és szenvedéseinek helyét ott kellett hagynia s Lúgosra került nehéz és fájó sebével, melyet kiheverni nem tudott soha. Rokkant lett s ettõl kezdve bicegett. Késõbb Gyöngyösön pihente a harc fáradalmait. Gyöngyösön érte utói végzete. Mint rokkant tiszt 1919 április végén Nyíregyházáról Gyöngyösre menekült. Közügyekkel nem foglalkozott, hanem mindentõl visszavonultan, békességben élt.
Szemeláttára azonban nagy dolgok voltak készülõben. Az
egész ország megunta és meggyûlölte a vörös terrort. Mozgalom indult meg az egész országban a fojtogató proletár-rablánc széttörésére, mely mozgalomnak Gyöngyösön a küszöbön álló román, illetve cseh megszállás adott tápot.
Gyöngyösön valami Nemecz József nevû idegenbõl odaszakadt elszánt kalandor vezetése alatt a munkástanács és direktórium valósággal tobzódott a hatalom kéjes érzetében. Dr. Bocsuk Pál plébánost elfogatták és március 31-én a budapesti gyûjtõfogházba szállították; április 23-án pedig a város 14 elõkelõbb polgárát túszul összeszedték.
Ezzel szemben azonban az ellenforradalom is szervezkedett. Gyöngyösön hat ember vállalkozott arra, hogy kicsavarják a kommunisták kezébõl a fegyvert. Ezek voltak: Kenyeres János 6. huszárezredbeli kapitány, /külön is tárgyaljuk/ dr. Puki Árpád ügyvéd. Mihalovits Géza ügyvédjelölt, Király János földmíves, Nagy István vállalkozó és Rosett Miksa ügyvéd.
Az emlékezetes vörös május humbugját már nagyon egzaltált hangulatban ünnepelték meg. Ekkor érkezik a híre annak, hogy Egerben felbomlott minden rend s hogy a megszálló csapatok Pándon vannak. Május 2-án, mialatt Kenyeresek a kaszárnyában felfegyverzik a fehér gárdát, addig a városházán Nemecz eltávolításán tárgyalnak. A direktórium látva, hogy a helyzetnek nem ura többé, egyezséget kötött a fehérekkel, hogy a közbiztonságot felerészben mindkét oldalról átadják. Aznap éjjel utazott fel Budapestre Nemecz József "városparancsnok" és 3-án telefonon érdeklõdött a helyzet felõl. Megtudta, hogy a diktatúra összeomlott, a túszokat szabadonbocsátották s a hatalom a polgárság között folyton nõ.
Ekkor üzente Marlinecz Jenõ vasmunkásnak, hogy kitartás, õ rövidesen meg fog érkezni a Lenin-fiúkkal. S valóban, a Gödöllõn állomásozó hadsereg-fõparancsnokságtól kapott is másnap 60 terroristát 2 gépfegyverrel, mely csapatnak parancsnoka, Thausz Vilmos teljhatalmú megbízatással indult Nemecz vezetése mellett Gyöngyösre. 5-én este érkeztek Gyöngyösre s másnap Thausz forradalmi törvényszéket állított föl, melynek Nemecz József lett az elnöke. Az ellenforradalom vezetõ emberei idejében elmenekültek az erdõségekbe. De viszont a terrorcsapatnak vér kellett, ezt keresni kellett és találni. Ekkor vezettek a nyomozás szálai Csipkay Albert felé. Az õ szereplése ezidõben a következõkben állapíthatók meg: Kenyeres kapitánynak parancsot adott, hogy a Gyöngyöshalászon állomásozó és megbízhatatlan huszároktól két gépfegyvert szállítsanak be, de hogy a huszárok a parancsnak nem engedelmeskedtek, Csipkay Albert lórapattant és Halászra lovagolt.
Itt beszédet intézett a katonákhoz, mondván: "A vörös uralomnak vége, a régi rend helyreállott, a közigazgatás újból foglalja el régi helyét, az "elvtárs" megszólítás megszûnt s a katonák újból varrják fel a csillagokat." így sikerült neki a gépfegyvereket behoznia Gyöngyösre. Ez volt bûne szegény Csipkay Albertnek. Május 6-án hallgatták ki elõször, de mert jelentõsebb ellenforradalmár hurokrakerülésére számítottak, hazaengedték. Csipkay már hat és féléve lakott Gyöngyösön egy Kovács Pál nevû szõlõbirtokos házában. Házigazdájának Anna nevû leánya éppen e napon tartotta esküvõjét, melyre hivatalos volt a visszatérõ kapitány is. A lakodalom vacsoráján megjelent két terrorista vöröskatona s kezükbe kerítették a kapukulcsot s az utcán is erõs õrség cirkált, hogy elzárja a menekülés útját. A háziasszony figyelmeztette Csipkayt, kinek ez estén kitûnõ kedve volt, a körülményekre s felkérte, hogy meneküljön, de Csipkay azt válaszolta:
Nem bánom, ha felakasztanak is: nem szököm, ártatlan vagyok, a parancsot teljesítettem.
Másnap, május 7-én meglátogatta meghitt barátja, Zikály József huszárkapitány, õ volt az utolsó, akivel Csipkay beszélt. Délután három órakor lakásán megjelentek a vöröskatonák, kocsira ültették és a városházára vitték a forradalmi törvényszék elé. A városházán pedig azzal fogadták, hogy a vádbiztos korbáccsal, Thausz pedig ököllel össze-visszaverte s röviden értésére adta, hogy felakasztják, mert a két gépfegyverbehozatallal a diktatúra megdöntésére tört, Csipkay rendíthetetlen nyugalommal hallgatta halálos ítéletét s a bitangoktól nem kért semmit. Letartóztatása után egy óra múlva az akasztófa alá vitték. Egyenesen, nyugodt fõvel lépkedett s mint igaz, bátor és hõs katona halt meg. Szemtanúk állítása szerint a legnagyobb brutalitással végeztek vele. Adott jelre a hóhér Stern Izidor budapesti lakos az áldozatot megragadta és a kötelet szabálytalanul az álla elé helyezte, hogy némi levegõhöz jutva, minél nehezebben haljon meg. Tiszti kardbojtját mellére tûzték a fehér szalag mellé és ezen két szimbólum mártírjaként lehelte ki nemes lelkét Gyöngyös piacán május 7-én, délután 4 órakor.

DANCSA ÁRON.
Hivatalos adatok alapján.
Csaknem ugyanabban az idõben, midõn Budapesten a Ludovikások és a monitorok ellenforradalma kipattant, a magyar Alföld több részén is feltámadt a lakosság a vörös haramiák ellen. így történt az Érsekcsanád községben is, ahol az ellenforradalmat megszervezték, ámde azt Szamuely hóhérvonata vérbefojtotta. Sok derék magyar került a fegyverek csöve elé vagy az akasztófára. Az áldozatok között külön feljegyezzük Dancsa Áron és Szuprics György /Külön is tárgyaljuk./ tart. fõhadnagy nevét, akiket Érsekcsanádon 1919 június 26-án a rögtönítélõ törvényszék halálraítélt. Mind a két mártírt felakasztották.

SZENTMARTONI DARNAY KÁROLY ÕRNAGY.
Hivatalos adatok alapján.
Szentmártoni Darnay Károly született Sümegen, Zala-megyében 1859 február 6-án. Már kora ifjúságában a katonapálya vonzotta, úgy hogy sorozási ideje alatt önkéntesen belépett a Rudolf trónörökös nevét viselõ cs. és kir. 19. gyalogezredbe. Rákövetkezõ esztendõben ezredével lement Boszniába, ahol az okkupációt végigharcolta. A bácskai nagy ütközetben oly hõsiesen viselkedett, hogy följebbvalói kitüntetésre ajánlották. Kitüntetésképpen a hadnagyi rangot nyerte. Arra, hogy az ellenség elõtt lett hadnagy és itt szerzett hadiérmére teljes életében büszke volt. A megszállás után átlépett a huszárokhoz. Csakhamar jó lovas hírére tett szert. A morvafehérlemplomi lovas-hadapródiskolában és a bécsi lovaglótanárképzõ-intézetben híres lovasok arcképe között az övé is ott volt, bár sohasem tartozóit egyik intézetnek sem növendékei, illetõleg hallgatói közé. Ifjúságának legszebb éveit a nagy magyar Alföldön, Debrecenben, Nagyváradon és Aradon, valamint e városok környékén elterülõ falvakban töltötte a 15. Pálffy gróf nevét viselõ huszárezredben.
Hosszú ideig szolgált a huszároknál, majd mint idõsebb százados, búcsút mondott a katonaságnak és szülõföldjére, Sümegre jött lakni. Itt tizenkét évet töltött a legnagyobb visszavonultságban, midõn az 1914. évi augusztus elsején kitört világháború megdobbantott minden katonaszívet, õ is jelentkezett, de nem elégedvén meg a mögöttes országrészben valamely megbízatással, a harcoló frontra kérezkedett. Valószínûleg ez volt az oka, hogy aránylag késõn, 1917 május elején hívták be szolgálatra. Erdélybe került, ahol a hadikár megállapítása körül fáradozott. Majd innét Albániába küldték, ahol az óriási beráti kerületnek lett parancsnokhelyettese, majd a kevésbé kulturált, de a bennlakók által annál veszedelmesebbé tett pukai kerület parancsnokságánál mûködött.
Az 1918-iki forradalom sümegi szabadsága ideje alatt érte és egész lényét megrázta. Bár a királyság, a hadsereg tartós összeomlásában egy pillanatig sem hitt és e meggyõzõdésének mindig és mindenütt, mindenkivel szemben hangos szóval adott kifejezést s rendfokozati jelvényeit soha egy pillanatra le nem vette, mégis a hónapokra terjedõ proletárdiktatúra egészen mélabússá tette és bizonyára befolyásolta, hogy kezdõdõ tüdõbaj a is lassabban gyógyult. Végre 1919 augusztus elsején a késõ este sétálók közölt terjedni kezdett a hír, hogy megbukott a kommunizmus. Másnap reggel nagy tömeg verõdött össze a kávéház elõtt, ahol felhangzott a Himnusz, majd megindult a menet, hogy a püspöki udvarban bitorolt helyükrõl eltávolítsák a kerületi diktátorokat és visszahelyezzék a jogtalanul félreállított megyei tisztviselõket. Darnay õrnagy mindenütt a menet élén haladt, lelkesítve azt, de vissza is tartva, ha a nép elkeseredésében azonnal bíráskodni akarna.
Az izgalmas nap esti óráiban mint futótûz terjedt el a hír, hogy terrorcsapatok érkeznek az éj folyamán. Darnay õrnagy hívei, tisztelõi és családja kérésére dr. Lukonich fõorvossal, aki a néphez kocsijában állva szólott, elbujdostak. Éjjeli két és fél óra volt. midõn erõs puskatussal döngették a ház kapuját, melyben Darnay lakott és szitkokkal árasztották el személyéi. Átható házkutatás után bekísérték feleségét. Ekkor már derengeni kezdett a nyári nap. Feleségét megfenyegették, hogy húsz perc múlva agyonlövik, ha nem árulja el férje hollétét, majd, midõn erre nyugodt maradt, azzal, hogy két kis fiát a barátok temploma falánál lövetik agyon. Édesanyjuk hivatkozott arra. hogy azok még gyermeksorban vannak, egyik tizennégy, másik csak tizenkétéves, marad õ helyettük. Egyik terrorista ajánlotta: van leánya is, hozzuk be azt. Nem használt semmi okoskodás, feleségét elbocsátották és reggel hétkor bekísérték leányát Darnay Olgának is azonnal kihirdették a halálos ítéletét, ha 10 óráig atyja nem jelentkezik, õ is törhetetlen bátorsággal viselte sorsát, szemébe nézett az igazságtalan bíráknak:
- Ne nézzen reám olyan erõsen jegyezte meg Dandi népbiztos.
- Csak nyugodtan, felelte õ.
Tíz órakor lövéseket tettek, hogy mindenki azt higgye, megtörtént a kivégzés. Neki magának azonban újra kihirdették a halálos ítéletet, elhalasztva azt déli 12 órára. Délután vadállatias kegyetlenséggel kezdték verni az embereket. Darnay Olgának végig kellett néznie, amint betámolyogtak a szerencsétlenek, kiknek orrán, száján, fülén ömlött a vér, szemük kidagadt, fejük sajtárnagyságnyira nõtt. Segített is rajtuk, amennyire módjában volt és amennyire néhány emberségesebb terrorista elnézte, õt óra után különbözõ közbelépés és belátások folytán Darnay Olgát szabadonbocsátották és egy óra múlva jelentkezett édesatyja is, ki hallott övéi elfogatásáról, de szabadonbocsátásáról nem. Dacára, hogy maguk bevallása szerint száznegyven ember fölött ítélkeztek aznap, vadállati dühük nem lankadt, hanem újult erõvel estek a gyûlölt õrnagynak, õt a legcsúnyább szidalmak között agyba-fõbe verték, a lépcsõkön letaszították, tiporták, rúgták, gúnyolták.
Másnap fehér virágot tûztek sapkájára, úgy kísérték õt és tizenhárom társát, köztük két nõt, a vasútállomásra. Az egész úton Zalaegerszegig verték és agyonkínozták. Azt mondja Dandi: Üssétek agyon ezt a vén gazembert, én hátat fordítok, nem látok, nem hallok semmit, ha készen vagytok szóljatok, és nem mozdult meg senki. Zalaegerszeg utcáin hangos szóval kiáltozták a terroristák:
Itt hozzuk a vén cinkos Darnayt és társait, így jár mindenki, aki a proletárdiktatúra ellen cselekedni mer.
A börtönben töltött éjszaka után, midõn a rabok annak udvarán reggeli sétájukat végezték, valaki odasúgta: "Rendes törvényszék, polgári bíráskodás" ... Szívükbe remény szállt, tudták, hogy útban van az igazság. Egy órával késõbb a zalaegerszegi törvényszék elnöke és bírái kihirdették elõttük, hogy szabadok. Útjuk Egerszegen és Sümegen keresztül diadalút volt. Mindenütt örömujjongva fogadták õket. Az egész városban visszhangzott: megjött Darnay õrnagy, õ csakhamar átvette Sümeg és járása fölött a karhatalmi parancsnokságot, hamarosan helyreállította a nyugalmat, rendet és fegyelmet. Sajnos azonban, egészségét soha sem nyerte vissza. Megtámadott tüdeje nem heverte ki a sérüléseket, melyet durva terroristák puskatussal ütõitek rajta. Élete már csak lassú haldoklás volt, orvosai szerint egész tüdeje elüszkösödött seb volt, mígnem 1920 január 21-én visszaadta lelkét, mely csak Istenért, hazáért és királyáért dobogott, Teremtõjének.
ÁLDOZATOK A DEBRECENI KIR. ÜGYÉSZSÉG TERÜLETÉN.
1. Hajdúszoboszlón 1919 április 24-én a tanácsköztársaság népbiztosai Böhm Vilmos és Szamuely Tibor rendeletére a velük egyidejûleg Hajdúszoboszlóra érkezett terrorcsapat emberei minden alakszerû eljárás és kihallgatás nélkül a város piacán levõ három fára. felakasztották dr. Fekete László ottani polgármestert, Korner Béla takarékpénztári igazgató malomtulajdonost és Tokay József rendõrfogalmazót.
2. Debrecenben április 22-én több terrorista Rubin Farkas debreceni vas- és rézbútorgyári igazgatót a város temetõjébe vitte ki és ott egy Reinheimer Dezsõ nevû terrorista agyonlõtte.
(A püspökladányi áldozatokat külön tárgyaljuk.)