A „rendszerváltozás” császárai

A politikai „elit” (söpredéknek is lehet nevezni õket), már az 1990-es évek elején írni, olvasni nem, vagy csak alig tudó jött-mentekkel, az olajmaffiózókkal kötött véd- és dacszövetséget. A sok kis senki hirtelen nagynak érezte magát, a „rendszerváltók” védõszárnyai alatt. Közülük mindenki jól járt, legalábbis kezdetben. A gázolajat háztartási tüzelõolajként hozták be, vámmentesen, majd gázolajként adták el. A balkézrõl jött milliárdok számolatlanul hevertek a kisstílû tolvajok lába elõtt, s ezek jelentõs része, védelmi pénz gyanánt, a még erkölcstelenebb, politikusoknak nevezett hazaáruló senkikhez vándorolt, megalapozván azok többmilliárdos vagyonát. Aztán, ha a pesti agytröszt (megint a hazaárulókról beszélek) még több pénzhez akart jutni, néhány, kettõig számolni sem tudó „olajosprofesszort” rács mögé juttatott, s a börtönévek alatt megszabadította õt összelopkodott vagyonától. Egyik pillanatról a másikra váltak földönfutóvá az uraságokkal parolázó szolgák. És õk még jól jártak, mert megmaradt az életük. Ám megszámlálhatatlan az olajügy hirtelen halottjainak a száma.
De az tény, a szálak pesti mozgatói egy darabig hagyták, hogy az olajszõkítõk az élet császárainak érezhessék magukat. S ezekben a dorbézolásokban „rabszolgatartók és rabszolgák” közösen vettek részt. Ha valakinek pedofil hajlamai voltak- mint például a Magyarországon rendkívül ritka, kóborló, hazánkban inkább állatkertben található, igazán szeretetre méltó madárnévvel illetett, okoskodói jogkörökkel felruházott politikusnak-, akkor annak maffiózó vendéglátói tálcán kínálták az ifjonc férfiakat. Bár Nógrádi József, amikor észrevette, hogy a védelmi pénzért hozzájuk érkezõ politikusi „fenevad” kisebbik fia körül legyeskedik, mindenféle földi kínzás rémképét vetítette elõ, ha, a különben egyes helyeken köztiszteletben álló nagypapa korú férfi nem takarodik el az ifjabb Nógrádi közelébõl. Akkor bizony megöllek, fenyegetett, rangot nem tisztelve az idõsebb Nógrádi.
A leszbikus hajlamú politikus asszony meg Bozóki László lakásán gusztálhatta a neki prezentált, vele egynemû hivatásosokat, s választhatta ki közülük a neki tetszõt. Kalappal vagy kalap nélkül, ez már igazán nem volt szempont.
Aki meg férfitársába volt szerelmes, számára ott állt, a légyott helyszínéül, Baján, a Sugivica partján, a szigeten lévõ volt munkásmozgalmi üdülõ eldugott kéjfészke. Itt aztán az egyik nagyon magas polcra került fõmufti zavartalanul kényeztethette almuftiját. Akibõl aztán, mert hatalmából adódóan megtehette, napjainkra nagyobb muftit csinált.
Ezek után már szinte megbocsáthatónak számított, amikor a Kecskemétrõl hozott ötfõs lánytársaság nyugodtan tûrte a Budapestrõl, rangjának megfelelõen fegyveres kísérettel érkezett nagymedve vizslatását. Itt legalább férfi akart nõt. Még a természetellenességében is természetesebb volt ez, az imént felsoroltakhoz képest. Aztán az az egy, a kiválasztott, abban a kegyben részesülhetett, hogy õ kényeztethette, s ajándékozhatta meg a földi gyönyörökkel a fensõbbséges férfit. Aki persze, ha úri kedve úgy kívánta, mind az öt nõt vitte magával, az erre a célra mindennel, még kamerákkal is felszerelt szerelmi fészekbe.
A perverzitásnak nem volt határa. Gyakran megtörtént, hogy pezsgõt melegítettek elõ, amit aztán a kiválasztott hölgy gyönyörforrásába öntöttek, s onnan nyalogatták, más, izgató nedvekkel keveredve, kéjesen. S volt olyan fõperzekutor is, aki most már nyugalmi állapotban van, s akinek baj volt a férfiasságával. Neki, éppen ezért, mielõtt a nõi felhozatalt Kecskeméten megmutatták volna, a mindig magával vitt orvosa adott vitamin koktélos injekciót, amitõl azonnal virgonc kedve támadt. Férfiassága egyszerre visszajött. Errõl az orvosi segítségrõl napjainkban sem mond le. Ez a férfi nemcsak a nõknél szerezne halászgatni, hanem Ráckevén, a Duna parton is. Szolgálataiért kapott tehát egy pár milliós házacskát, Dunára futó stéggel. Vitaminkoktélos injekció, tálcán szervírozott kéjhölgy, és ráckevei ház, Dunára futó stéggel. Kell még valami a boldogsághoz?
Az aranyháromszög olajos császára meg, mert úri kedve úgy kívánta, saját hitvesét engedte át Nógrádi Zsoltnak (ezt az olajszõkítõ, bíróság szerint egyáltalán nem maffiózó fiatalember hirdeti), mert a fõgengszter felesége így akarta, hogy az kénye-kedve szerint játszadozzon vele. De ez a kiváltság csak az akkor 23 éves olajszõkítõt illette meg, ha más is követni kívánta volna õt a gyönyörök érsekhalmi kertjében, az bizony fõbenjáró bûnnek számított volna, s már maga a gondolat sem maradt volna megtorlatlanul. Az ilyen eltévelyedõt meg is ölte volna Érsekhalma ura és parancsolója.
Az olajos szerelvényeket, a vámolás helyszínére gyorsan eljuttató vasutasokat is jutalomban részesítették. Ki, mit akart. Pénzt, prostit, külföldi nyaralást, vagy finom falatokat? A körülöttük rohangáló maffiózók az õ igényeiket is teljesítették. Csak azt nem tudom, miközben ezeket a sorokat írom, miért is rémlik fel elõttem az egykoron hatalmas és erõs Róma hanyatló képsora?
Nárai Józsefet- mert õ már megengedhette magának- a messzi tájak vonzották. Embereivel együtt, 1994-ben már a Kanári- szigeteken nyaralt, ahol kokaintól bódultan, napi 5-6 millió forintot is „elkaszinóztak”. A kokainozás, a bódító szert a Kecskeméten élt arab drogdílertõl szállítva, meg a napi öt-hat milliós kaszinózás itthon is rendszeres volt. De az olajgengsztereknek meg sem kottyant egy afrikai vadászatért 10 milliót kipengetni, és Dél-Afrikában vadászgépen röpködni. Ausztrália, meg Új-Zéland is a megvalósult álmok közé tartozott. A karibi térséget, Kubát, politikus haverjaikkal, s az õket istápoló újságírókkal együtt kerítették hatalmukba, s az olajból szerzett piszkos pénzbõl telt még a cápavadászatra is.
Brazília, Japán, Kína, ezeket az utakat mellényzsebbõl fizették ki. Thaiföldre, kaszinózni és szexpartikra jártak az Aranyháromszög daliái. Hazajöve aztán, akik korábban csak az alföldi porban, homokban rúgták a rongylabdát, dicsekedve döngették mellüket. Kivagyiságuk határtalan volt.
Kastélyok, budai villák, balatoni szállodák, azok közül is elsõsorban Siófok volt a keresett, mindez az egykori panellakóké lett.
Emlékeznek még a tavalyi horvátországi kastély dózerolásra. Az engedély nélkül építettekre gondolok, amelyek ráadásul a megengedettnél közelebb volt a tengerhez. Nos, ezeket tették a földdel egyenlõvé, s ezekért emelt szót Budapest patyolattiszta fõpolgármestere, Demszky Gábor. Mit gondolnak, a kastélyok többsége kié volt? Hát, a magyarországi olajmaffiózóké. Flaisz Ferenc fogadott fia, Szûcs Attila is ezek egyikében bujkált bûnei elévüléséig, azaz öt esztendeig. Akkor, mint makulátlanul tiszta ember, 500 millió forint védelmi pénzt fizetve az MSZP-nek, visszatért Magyarországra. Haja szála sem görbült.
Magyarországon két darab Mercedes S 600 Long típusú személyautó van, közkeletû szóval élve, full extrás. Az egyik, évente egyszer a mogyoródi Forma 1-es pályán látható, biztonsági kocsi a becsületes magyar neve, a száguldó cirkusz pilótáinak testi épségére vigyáz. A másik egy magyarországi maffiózóé, értéke nyolcvan millió forint. Ez az igazi dolce vita Az édes élet.
Levegõbõl, helikopterrel a fák csúcsát érintve, golyószóróval teríteni le a nemes vadat, s akkumulátorokat téve a halászhajóba, amibõl két, árammal telített szálat a vízbe engedve, sokkolni a halakat, nem nagy jellemre vall. Az áramütésre aztán a halak a víz fölé ugrottak, elkábultak, s máris megvolt a hatalmas, több mázsányi zsákmány. Nem napi fogyasztásra, csak úgy megmutatni a világnak, de inkább a közvetlen környezetnek, hogy én még ezt is megtehetem.
Nehogy azt higgyék persze, hogy ezeket a bûnöket mindenki tétlenül nézte. No, nem a helyi, vagy a megyei rendõrség volt aktív, õk is a megzsaroltak és a lefizetettek közé tartoztak, hanem az olajkirály egyik szomszédja, egy három diplomás hölgy, aki 10 éven keresztül rendszeresen felírta a kastélyba érkezõ nagymenõk autóinak rendszámát. Több mint 700 rendszámot jegyzett fel. A másik szomszédnak, egy lajosmizsei festõmûvésznek a házát, aki azóta már meg is halt, felgyújtotta a mi olajkirályunk. Õ akkor örökre elmenekült onnan, de a rendszámírogató hölgy marad. Dokumentumai, bizonyítékként, a bíróság elé kerültek, de azóta senki nem tud rólukl semmit.
Volt persze, amikor ezek a jellemóriások kerültek harapófogóba. Minden napos volt közöttük a zsarolás, a vesztegetés, a fenyegetés, a kínzás. A gyengébb és szegényebb fejét, lábát és kezét, büntetésként, vagy csak egyszerû szórakozásból, erõfitogtatás gyanánt, satuba szorították, s úgy fegyelmeztek. De volt, amikor hegesztõpisztollyal égettek egy-egy testrészt, hogy szóra bírják a konokul hallgatót.
S ha ez sem használ, jöhet a fenyegetések beváltása, a minden törvények felett állók gyilkosságsorozata. Soha, de soha nem lett meg egyetlen maffiagyilkosság tettese sem. Volt, aki egy mibiltelefon miatt halt meg. Egy csóró kilopta Nógrádi József Mercedeszébõl a telefont. Az olajkirály és a károsult a tolvaj után eredt, akit meg is találtak. Az olajkirály kiugrott kocsijából, ordította, az õ vendégét nem lophatja meg senki, a földre vitte a piti tolvajt, s a testén ugrálva, 10 helyen eltörte gerincét, aki a helyszínen meghalt. A kiérkezett orvos megállapította, a telefontolvaj kerékpárjával elesett, s ez lett a veszte.
Igazi maffia leszámolásban halt meg viszont a veszprémi Molnár Péter, akit felrobbantottak és a szegedi Németh Zoltán is. Seress Zoltánnal golyózáporral végeztek, aki viszont ezt megelõzõen megölette, a háza elõtt lövette le Muskovics Gyulát. Az ismeretlen tettes cseh gyártmányú, az izraeli Uzi géppisztolyt utánzó Skorpióval végzett vele, egyes lövésekkel, majd a pisztolyt a helyszínen eldobta. Seress a barátai elõtt hencegett ezzel a gyilkossággal, vállalta a felbujtó szerepét, s tettesként ukrán maffiózót nevezett meg. Szöllõsi József kárszakértõ egy nagy értékû biztosítási csalásból szerzett pénzbõl akart kiszakítani magának is valamennyit. Seress õt is megölette, tettére büszke volt.
Különös körülmények között halt meg az életet élvezõ „Öreg”, azaz a ContiCaros Nárai József is. Mint már korábban írtam, állítólag megállt a szíve. De mitõl? Milyen injekciótól?
A Led-ger Trade Kft tulajdonosa, Domák Ferenc, azaz Cinóber volt. Õ volt az alvilág egyik legnagyobb pénzmosója. Cinóbert szintén lelõtték Ennél a cégnél könyvelt Lami Mária, a Pest megyei APEH magas beosztású munkatársa, akinek a férje Pelikán László volt, aki ekkor a Pest megyei Rendõr-fõkapitányság Gazdaságvédelmi Osztályát vezette, majd késõbb az APEH nyomozóhivatalának vezetõje lett, s õ volt az, aki a rendõrség Teve utcai központjában árult, csempészett arany vásárlása miatt bukott egy nagyot. Pelikánt persze felmentették, hiszen, így szólt a védelem, a hatóság szerint, gazdaságvédelmi rendõr létére nem tudhatta azt, hogy az áron alul, belföldi „próba”, azaz fémjel nélkül árusított, számla nélkül vásárolt arany csempészáru volt. Hogy ezt ki hiszi el, fogalmam sincs. De egy biztos, ezt a fajta árusítást ugyan megszüntették a Teve utcai rendõrpalotában, de a rendõrség tekintélyén csorba esett. S aztán még hányszor?
Magyarországon ölték meg, Szlávik Afanaszjev (Áfoni) ukrán maffiózót, aki a háza elõtt akart kiszállni az autójából és egy motorbiciklin, hátul ülõ férfi, géppisztollyal lelõtte. Azért azon kevesen gondolkodtak még a magyar maffiakörökben, hogy az ukrán és az orosz, meg a szlovák maffiózók vállalják ugyan a piszkos munkát nálunk, de utána a gyilkosságok megrendelõit is sarokba szorítják, hiszen a cél a magyar alvilági olajpiac megszerzése volt.
Idézzünk vissza, egy, a magyar könyvpiacon azóta már nem kapható könyvbõl vett részlettel Nárai olajos akcióiból kettõt: „Nárai és emberei gyakran raboltak is olajszállítmányokat. Ebben néha az oroszok, máskor a rendõrök segítették õket. Egyszer Pilisvörösváron (a volt orosz laktanyában) fosztottak ki egy tárolót, rendõri segítséggel. Az „Öreg” a pilisvörösvári olajlopáskor egy banánhéjon csúszott el. Az olajtelepen, az egyik dolgozó megleste õket egy szalmakazal tetejérõl.
Balatonfüreden, a vádirat szerint, a Budakörnyéki Vámhivatal 1997. november 13-án, csempészet gyanúja miatt lefoglalt egy szállítmányt, rozsdagátló mosó-védõ olajként importált 120 ezer liter olajat. A vizsgálatok megállapították, hogy a tartályokban gázolaj érkezett. A vagonokat vámzárral látták el, és Balatonfüreden tárolták. Errõl tudomást szerzett Nárai és ellopta a lefoglalt olajat. Emberei három tankautóval megjelentek Balatonfüreden és azt mondták a biztonsági õrnek, hogy a fõnöke utasítására jöttek az olajért. Ekkor szirénázó rendõrautóval megérkezett Nárai és a Készenléti Rendõrség állományába tartozó három rendõr, aki neki dolgozott: Szilágyi Zoltán törzsõrmester (Kissziszi), Szilágyi István zászlós (Nagysziszi) és Lõrincz Sándor törzsõrmester (Csuri). A rendõrök kiszálltak a kocsiból, igazoltatták a biztonsági õrt és Nárai embereit. Az egyik rendõr felszólítására Bánfi Zoltán (Ludáj), az ugyancsak jelen lévõ Bánfi Ignác (Kuka) testvére valamilyen (kamu) papírokat mutatott fel. A rendõr erre kijelentette, hogy minden rendben van. A biztonsági õr azt hitte, hogy akkor az olaj elszállításának nincs akadálya. Mivel senki nem figyelt fel a lopásra, egy hét múlva Nárai csapata visszament és ugyanezzel a módszerrel elhozta a maradékot is. Mindkét alkalommal a rendõrök kísérték a szállítmányt: ha megállítják õket, akkor õk igazolták volna, hogy az olajat hivatalosan szállítják.”
Bizony olajfolt ez a rendõrség becsületén, bár a rendõrségnek, a hivatalos jog szerint, mint testületnek nincs becsülete. Ezért a rendõrség nem, csak egyes elkövetõ marasztalható el. Azonban ez nem történik meg. De nézzük tovább az idézetet: „Nárai csapatának dolgozott egy Dancs Miklós nevû rendõr Hódmezõvásárhelyen. Ha kellett, akkor hazament, felvette az egyenruháját, és szolgálatba helyezte magát az olajosok utasításai szerint. Dancs egy VW Cabrióra gyûjtött, melyet rablásért és egyéb szolgálataiért megkapott a csoporttól.
Kecskeméten pedig egy rendõr fõhadnagy látta el hamis személyi igazolvánnyal Bánfi Kukát és Ludájt. A hamis iratokat olcsón, 70 ezer forintért állította elõ. Az okmányokat egy presszóban adta át, ahol Ludáj az asztal alatt számolta le neki a pénzt. Az ágasegyházi telepet az ottani körzeti megbízott védte. Amikor vámos ellenõrzés érkezett a telepre, elõtte figyelmeztetést kapott Keles Selim. Tisza József emberei erre gyorsan felszívták a tankerekbe a tartályokban lévõ szõkített olajat (három 50 ezer literes és egy 60 ezer literes tartály volt a földbe ásva), a többiek meg letakarták a tartálynyílásokat. A szivattyúkat, a savat és a csöveket elszállították. Az ellenõrök ott jártak, de nem vettek mintát a tartályok aljából, ezért nem állapítottak meg semmit. A vámosok havi egymillió forintot kaptak a kecskeméti csoporttól, hogy védelmet nyújtsanak a telepnek, és idõben jelezzék a várható ellenõrzéseket. Ez a védelem Bács-Kiskun megye egész területére szólt. A vesztegetésekkel kapcsolatos ügyeket Kuka intézte, mert úgy tartották, hogy e téren õ a leggátlástalanabb. Ha õ valakire azt mondta, hogy „meg van véve”, az tutira meg volt véve. Minderrõl tanúvallomások születtek.”
Azért elmélkedjünk egy kicsit az imént olvasottakon. Nézzük elõször a vámolási technikákat: legalább negyvenféle hamis elnevezéssel lehetett háztartási tüzelõolajat behozni Magyarországra, csak megfelelõ vámost kellett hozzá találni. Az olajban körülbelül húszféle komponens van. Ha csak az egyiket, a finomítás során, a vevõ kérésére megváltoztatják, a minõségi intézetekben joggal lehet arra hivatkozni, hogy az nem gázolaj. S ezt a hivatkozási alapot el is kell fogadni. Így viszont nem is kell vámot fizetni utána. Ez a módszer a Kordax specialitása volt. Van persze trükkös megoldás még ezernyi. Olvashattuk az elõbb, Balatonfüreden rozsdagátló mosó-védõ olajnak nevezték a gázolajnak is használható, s így magasabb áron eladható, s adómentesen behozható olajat. Máshol a gázolaj helyett, papíron, extrakönnyû fûtõolajat hoztak be. Itt is vámmentesen és természetesen magasabb áron, dieselolajként lehetett a benzinkutaknál megvásárolni. Egyébként számtalan, olajgengszterek számára biztos vámolási hely volt az országban.
Zsigár Bélának Bodaszõlõsön és Tolnamözsön, Sári Tibornak és Földi Mihálynak Solton, Lakitelken, Fülöpszálláson, Kozák Attilának Harkakötönyben, a Hung-Italia nevû vállalkozásnak, azaz a szegedi Tóth testvérpárnak Kenderesen, Szegeden, Füzesabonyban,
a „2 Oszkár Kft.”-nek Dunaújvárosban. Szentkereszti Pálnak Csepelen, Tokodon, és Budapesten, a Szentmihályi úton vámoltak, Halász Istvánnak, Pata Zoltánnak Baján, Flaisz Ferencnek, Frei Lászlónak Kecelen, Ceglédi Péternek Csengõdön, Pál Sándornak Soltvadkerten, Tisza Józsefnek Szolnokon, Sziráki Istvánnak és Kovács Ivánnak Kiskunlacházán (ez volt K. Gábor érdekeltségi köre, ahol a zebracsíkos vonat a szerelvény elé állt, a vasutasok, mert tudták, kinek a zsebe telik ezzel, vigyázzba álltak és a szerelvény nyugodtan kocogott a lacházi orosz laktanyába), és Szász Péternek Balatonföldváron. Ezután már csak megfelelõ vámos kellett (az esetek többségében volt megvesztegethetõ hivatalos ember), gyors mozgású vasutasok és az újabb szállítmányokhoz megfelelõ mennyiségû vasúti tanker. Ha mégsem volt baksist elfogadó vámos, akkor még mindig el lehetett lopni az olajat. A rendõri segítséges módszert már ismerjük. Ám, ha nincs segítõ egyenruhás, fifikára van szükség. Az ellenkezõ vámos leplombálja a vasúti tanker tetejét. Elvileg tehát ahhoz a vagonhoz nem nyúlhat senki. De a mi „derék” olajosaink sem mentek a szomszédba egy kis észért. A tanker alján van egy csaphoz hasonlítható szerkezet, mint a tûzoltók utcai vízcsapja, s ahhoz, a tûzoltókhoz hasonló módon, csatlakoztatják az olajoskamion csövét, ami jól odailleszkedik. Ezen a csövön keresztül aztán kiszivattyúzzák az olajat. Egy csepp sem folyik mellé, s marad utánuk az üres vasúti tanker.
Azért eléggé macerás volt ez az olajozás. Most a kockázatról nem beszélek, csak a munkáról. Behozni az olajat Pozsonyból Ploestibõl, s más, idegen országból, kifizetni az árát, vámoltatni, mozgatni a 4-5 ezer olajszállító tanker kamiont, és még eladni a téeszeknek, Volán vállalatoknak, BKV-nak, szóval teríteni árút, ez már igazi nagyüzem volt. Szervezni kellett.
Elõször is, kevés volt a hazai olajszállító vasúti kocsi. Márpedig, ha az olaj áll, nincs haszon. Ezért voltak olyanok, mint például a szegedi Tóth testvérek, akiknek már 1993-ban 10 milliárdjuk volt készpénzben, s akik Svájcból, meg hazai „leselejtezett” vasúti állományból saját mozdonyt, tankervagonokat vásároltak maguknak. Még mozdonyvezetõt is alkalmaztak. S így a legégetõbb tennivalókat elvégezhették. Vagonok szempontjából nem függtek a
MÁV-tól.
De ezeket a szerelvényeket utaztatni kellett az országban, menetrendszerûen. Voltak, akik hajót béreltek, s Pozsonyból például azzal szállították a csepeli szabadkikötõbe az olajat. Ezt az országos szervezést viszont fõhatóságok, minisztériumok tudta nélkül nem lehetett elvégezni. Ezért is állítható, hogy a nagypolitika, a kezdetektõl fogva, busás haszon reményében összejátszott a maffiózókkal. Hagyták rabolni õket, hogy aztán õk is rabolhassanak. Ez hazaárulás, elõre megfontolt szándékkal. S ne védekezzenek azzal, hogy ezt nem lehetett látni az országban, hiszen egy szerelvény 1000 tonna olajat szállított. Egy tonna olaj 1200 literrel egyenlõ. Egy vagon körülbelül 50 méter hosszú, egy szerelvényben húsz vagon van, ami egy szerelvény esetében 60 ezer liter olajat jelent. Egy évben 2000 szerelvényre volt szükség, amit ha képzeletben egymás mögé rakunk, 2 ezer kilométert tesz ki. Akkora távolságot, mint légvonalban Budapest és Párizs távolsága. Ezt csak a vak nem láthatta. Meg az, akinek megérte becsukni a szemét. És nagyon sokan csukták be a szemüket, miközben a pénztárcájukat meg kinyitották.
Már egyszer beszéltem az Országos Vám- és Pénzügyõrség Országos Parancsnoksága volt vezetõjének, Arnold Mihálynak a nyilatkozatáról. Ebben a tábornok szól Draskovics Tibor pénzügyminisztériumi volt államtitkárról (közkeletû becenevén Drazséról), aki késõbb pénzügyminiszter is lett, s aki az egyetem elvégzése után azonnal ebbe a minisztériumba került, csoportvezetõként kezdte „felnõtt” életét. Vajon miért is kezdhetett a ranglétra ilyen magas fokán? Milyen szervezet állhatott mögötte?
Draskovicsot nagyon nehéz utolérni, fogalmazott a tábornok, mindig szóban adta az utasításokat. Arnold, aki akkor kétcsillagos tábornok volt, a filmen elmondta még, hogy a Pénzügyminisztérium ovális szobájába rendelték, itt ülésezett rendszeresen a jövedéki tanács, s itt hangzott el valaki szájából (a rendkívül óvatos tábornok nevet nem említ), hogy Arnold, az akkori országos parancsnok, a félévi ellenõrzési tervét terjessze a jövedéki tanács elé. Körbenézett- mondta-, s látta, hogy az ovális teremben akkor már jórészt azok ültek, akiket õ le akart tartóztatni. A kérést válasz nélkül hagyta, engedélyt kért a távozásra, s lelépett. De csak az ovális terembõl távozott, nem a parancsnoki posztjáról. Pedig, ha így tett volna, s utána kinyitja a száját, újabb bûncselekményeket elõzhetett volna meg, és sok-sok százmilliárd forintot menthetett volna meg nekünk, kifosztottaknak. Ám õ a mundért választotta.